– Milyen tapasztalatokat és hagyományokat tud felkínálni a szerzetesség a szinodalitással kapcsolatban az egész egyházi közösségnek?
– Való igaz, hogy története során a szerzetesség körében kialakult a szinodalitás kultúrája: a szerzetesek meghallgatják egymást, közösen választanak apátot és közösen járják útjukat. Nem azt látjuk-e azonban, hogy ma a kolostorok lakóinak is meg kell vizsgálniuk, milyen új formákra és megközelítésmódokra van szükségük a szinodalitás érvényesítéséhez? Nekünk itt, Taizében ez különösen fontos. Fontos lépésre szántuk el magunkat: tudatában vagyunk, hogy
külső nézőpontra, a külső szemlélő véleményére is szükségünk van, és nemcsak válságok idején.
Felkértünk erre a feladatra négy olyan személyt, aki ismeri Taizét, de távolságot is tart tőle; felkeresnek minket, áttekintik életünk minden egyes vetületét, s minden egyes testvérrel elbeszélgetnek arról, hogyan éljük az életünket, miként valósul meg körünkben a közösség, s hogyan viszonyulunk a tekintélyhez. Úgy vélem, a szerzeteseknek ma új módon kell feltenniük maguknak ezeket a kérdéseket. Nagyon hálásak vagyunk ennek a kis bizottságnak, amely olyan jelentéseket készít számunkra, amelyeket alapul tudunk venni életünk további megszervezéséhez.
– Egyfajta szupervízióról van szó tehát.
– Igen, pontosan arról. Szükségünk van arra, hogy külső megfigyelők áttekintsék az életünket. És még egyszer hangsúlyozom: nem azért van rá szükségünk, mert válságban lennénk, mert meg kell oldanunk valamilyen konkrét problémát, hanem azért, mert fel szeretnénk mérni, hogyan haladhatunk tovább a szinodalitás útján. Nemcsak a szerzetesek támogatják a szinodális folyamatot, de a világegyházban zajló szinodális folyamat is segíteni tud a szerzeteseknek abban, hogy felfedezzék a szinodalitás új útjait, amelyek nem merülnek ki valamiféle formális eljárásban, hanem valóban azt mozdítják elő, hogy élő legyen a közösség.
– Kijelenthető-e, hogy ezen túlmenően a közös élet és a közös imádság mások nehézségeire is különösen érzékennyé teszi a szerzeteseket?
– Igen, kijelenthető, de ezt megelőzően a közös imádság elsődlegesen magának a közösségnek fontos, magának a közösségnek jelent nélkülözhetetlen segítséget ahhoz, hogy életre tudja váltani a szinodalitást.
A közös imádság, a Krisztus felé forduló közös irányultság nélkül nem tud létezni a közösség: nélkülözhetetlen, hogy egy önmagán kívül elhelyezkedő pont felé forduljon.
Nemcsak a kolostorokról mondható el ez, hanem a házasságok és a baráti kapcsolatok is ilyenek. A naponta háromszor végzett közös imádság tehát életbevágóan fontos. Ezt a fiatalokkal kapcsolatban is megtapasztaljuk: ha közösen Krisztus felé fordulunk, megnyílnak a szívek és könnyebben meg tudjuk hallgatni egymást. És ekkor Krisztus az emberek nehézségeire irányítja a figyelmünket: Krisztus felé fordulunk ugyan, de Krisztus visszaküld minket az emberek nehézségeihez. Nem valamiféle gondtalan égi hajlékot szán nekünk, nem szigetre akar helyezni minket, ahol lelki életet élhetünk, hanem visszaküld minket a nehézségekkel küszködő emberek közé. Taizében módunk nyílik arra, hogy megnyíljunk az emberek nehézségeire: mégpedig úgy, hogy meghallgatjuk őket. Esténként egyes testvérek sokáig a templomban maradnak, hogy személyes beszélgetést folytassanak a fiatalokkal. Sokan azért jönnek hozzánk, hogy elmondják, ami nyomasztja őket. Ilyenkor nem tudunk egyszerű válaszokkal szolgálni, de azt látjuk, hogy a meghallgatás eleve reményt tud adni, még igen nehéz helyzetekben is. Nemcsak közel próbálunk lenni az ilyen emberekhez, de eljutni is igyekszünk azokhoz, akik emberpróbáló körülmények között élnek. Éppen ma érkezett vissza az egyik testvér Ukrajnából, ahol sok mindenkivel találkozott. Arra csak korlátozott lehetőségeink vannak, hogy anyagi segítséget nyújtsunk, de azt hiszem, a szerzetesi közösségek részéről az is fontos, hogy elmenjenek az emberek közé, és jelen legyenek közöttük, természetesen annak mértékében, hogy apostoli vagy inkább szemlélődő hivatásuk van-e.
– Tapasztalatai szerint milyenek az Önökhöz érkező fiatalok? Hogyan dolgozzák fel háborúval és egyéb szörnyűségekkel terhelt korunk feszültségeit?
– A fiatalok nehéz és kétértelműségekkel terhelt helyzetben élnek. Idén nyáron igen erőteljesen szembesültünk ezzel. Hálásak vagyunk, hogy a világjárvány után végre ismét eljöhetnek hozzánk a fiatalok, és nemzetközi találkozókra is sor kerülhet. Nagyon megragadó tapasztalatokra tettünk szerint, hiszen másokhoz hasonlóan a fiatalokat is nyomasztják a világban tapasztalható nehézségek: a járvány sokaknak megnehezítette iskolai és egyetemi tanulmányaikat, és az Ukrajnában kitört háború és a gazdasági problémák is nyomasztják őket – másrészt viszont kézzelfoghatóan érezhető volt körükben az öröm, örültek annak, hogy végre ismét együtt lehetnek, az imádság közegében is. Mindkét jelenség megfigyelhető ma tehát. Éppen ezért komoly esélyeket is kínál korunk: ha a világban nem sok okot találunk a reményre, akkor mélyebbre kell ásnunk, és újra meg kell látnunk, hogy az evangélium olyan reményt ad nekünk, amely nem függ a világ aktuális helyzetétől, hanem hitünk alapvető tartalmára irányítja figyelmünket: Krisztus legyőzte a halált és a rosszat, mi pedig hozzá igazodunk. Úgy vélem tehát,
olyan korban élünk, amikor jó esélyünk van arra, hogy megtérjünk hitünk lényegi tartalmához, és ajtó nyílik számunkra az igazán mély keresztény lelkiség elsajátítására.
– Ezek után már csak azt szeretném megkérdezni, hogy miről fog beszélni október 21-én Pannonhalmán?
– Nagyon örülök annak, hogy eljuthatok Pannonhalmára; természetesen nem a saját előadásom miatt, hanem azért, mert találkozhatok a bencés testvérekkel, akikkel már évtizedek óta szoros kapcsolatban vagyok. Hálás vagyok, hogy meghívtak a tanácskozásra, amelyen olyan személyek fognak részt venni, akikkel érdemi tapasztalatcserére lesz módom. Arról a témáról fogok beszélni, amelyet ebben az évben a fiataloknak is figyelmébe ajánlottunk: az egység megteremtéséről. Elsődlegesen a keresztények között kell egységet teremtenünk, de azzal a célkitűzéssel, hogy általában az emberiség egységét is előmozdítsuk, egy olyan korban, amelyben egyre erősebb a polarizálódás, és sokszor csorbul a párbeszédre való készség, mind a világban, mind az egyházban. Ezért az a feladatunk, hogy az egység előmozdításán fáradozzunk, annak tudatában, hogy a keresztények a világ egységéért is tudnak tenni valamit. Ehhez arra van szükség, hogy a keresztények közelebb kerüljenek egymáshoz, s a különböző felekezetek Krisztusban már megéljék az egység valamilyen formáját.
Egységünk ugyanis eleve adva van a keresztség révén, amely összeköt minket.
Erőteljesebben életre kell váltanunk a keresztények eredendő egységét, hogy a világban is hitelesebb jelei lehessünk az egységnek.
Forrás és fotó: Vigilia szerkesztőségének Facebook-oldala
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria