A szalóki találkozó július 16-i programja Simon András grafikusművész előadásával kezdődött. Az alkotó szerint úgy haladunk a biológiai életúton, mint egy sínen a beteljesedés, az elmúlás felé. Lelki értelemben ezen a sínpáron a vasúti kocsiknak van jelentőségük: hova szállunk be? Eldönthetjük, hogy milyen célt választunk.
Kijelöltem az életem célját, az utat, amit végig akarok járni, és hol tartok ezen? – tette fel a kérdést a művész. – Lehetséges, hogy rossz döntést hoztam, felül kell bírálnom: párválasztásban, továbbtanulásban, hivatásban. A szívük mélyén sokan kétkedéssel vannak eltelve, a mély meggyőződés helyett kérdések rágják belülről őket. Ha rájöttél, hogy rossz úton jársz, akkor csak az adott szó, a hűség miatt végig kell járnod? A válasz benned van – fogalmazott Simon András. – Sokan szakember, pszichológus segítségét kérik olyan kérdésekben, amire saját maguk is tudják a választ, csak nincs bátorságuk kimondani. Ha elbizonytalanodtunk – ami természetes állapot –, a zsoltárost kell idézni: „Ki az, aki féli az Urat? Annak megmutatja, milyen utat válasszon.” Vár minket az Isten, hogy megszólítson, de csak a szívünk mélyén teremtett csendben tud szólni. Aki nem határozta meg életcélját, olyan, mint a postás, aki nem tud olvasni, tele van táskája levéllel, üzenettel, amit neki kellene eljuttatnia a címzetthez, de nem tudja, s csak őgyeleg. Olvassunk saját szívünkben és más ember szívében is! – buzdított Simon András.
Az élet szeretetüzenet Istentől. Van egyfajta külső tudásunk erről, de a személyes életünkre vonatkozó választ saját szívünkben találjuk – tette hozzá a grafikusművész. – Ez a belső tudás annak arányában nyílik ki a szívben, hogy mennyire mélyen vágyakozva szeretem az Istent, akarok-e vele személyes kapcsolatba kerülni, vagy a vasárnapi kereszténység felszínességével nyugtatom lelkem.
A bensőséges szeretetkapcsolat fontos Istennel. Sok kérdés aggaszthat, nehéz helyzetek megoldása feszíthet, de mindeközben át kell élni, hogy a szerető Isten azért küldött, hogy átadjam a szeretetüzenetet – ez az Isten a kezében tart, szeret és megölel. És a gondok között is Ő van, bennünk van és szeret. Az Istennel való bensőséges kapcsolat útját kell végigjárni, s nem kell aggódni, ha nem érezzük még elég közel Istent, ilyenkor kérni kell Őt, hogy mutassa meg magát. A bennünk lévő űrt csak akkor tölti be, ha hívjuk, akarjuk. Vágyakozás nélkül nincs kapcsolat – figyelmeztetett a művész. – Az Isten iránti hálás szeretet s a megbocsájtás útját is végig kell járni.
Tanúságtételében Simon András grafikusművész saját életútján történt elakadásáról szólt. A művésszé válás során következett be mindez, tehetséges diákként jó eredménnyel vette az akadályokat, művész szeretett volna lenni, de a főiskolára nem tudott bejutni. Megtörni látszott az életút: hogyan lesz művész, ha nem végez iskolát? A tanároknak azt mondta: nélkületek is művész leszek. Ez a dac túllendítette a válságon. Aztán egy vállalathoz került, ahol nyelvkönyvekhez szerkesztett grafikai anyagokkal foglalkozott. Sok grafikus fércmunkát tett le az asztalra, akkor döntötte el, hogy könyvekhez készít majd grafikákat. Lehetőséget kapott, de a sok-sok illusztráció után rájött, hogy ez nem művészi munka, inkább szakmunka. Megcsömörlött. Kicsorbult a lelke, nem tudta folytatni. Két gyermekről kellett gondoskodnia. Hogyan tovább? Imádságban kérte, hogy megtalálja útját, és Isten meghallgatta.
A délutáni előadást Csókay András idegsebész tartotta. Amikor megtaláltad az utat, Krisztust, akkor erről az útról ne térj le! – mondta. – A kisgyermek hite az igaz hit, amire az Úr Jézus is rámutat. De ez a gyermekkori hit – a szív hite, öröme – valamennyire elszáll belőlünk, kérdés, hogy mikor tudunk visszatérni hozzá.
A világhírű professzor arról beszélt, 59 évesen hol tart az úton. 13 évvel ezelőtt tartott előadást a találkozón, innen indult „laikus tanúságtevő” pályafutása, azóta sok helyen beszélt személyes megtapasztalásairól. Legutóbb a tékozló fiú döntéséről, az Atya visszafogadó szeretetéről szólt. Akkor néhány éve tért vissza gyermekkori hitéhez, nem ismerte még az előtte álló buktatókat. Nem szeretünk bűntudatban élni, nem akarjuk felismerni a bűntudat mellett a bűnbánat felszabadító hatását fiatal korunkban. Isten irgalmasságát sem látjuk kellőképpen fiatalon, lemondunk a kegyelemről, elnyomjuk magunkban – hangsúlyozta. – Aztán elhagyjuk a templomot, s evickélünk a világban, mely csábító, vonzó. Észre sem vesszük, de egyre mélyebbre lépünk. Az ördög a fiatalokat pont egy csodálatos dolgon keresztül kezdi ki, ragadja meg. Ez a diákszerelem. Ami átmehet egy rendezetlen ragaszkodásba, s ebbe befurakodhat az elhajlás, „testi gyakorlattá” válik, korai kiégettséggel, újabb csalódásokkal. A média minden erejével biztat bennünket erre. S már nincs is kedvünk a templomba visszamenni. Én is elhagytam, s éldegéltük az életünket – mondta Csókay András. – Különös kegyelem, hogy 43 év után ugyanolyan szép „diákszerelemben” élünk feleségemmel, s Krisztus is velünk van. Sosem vagyunk csak kettesben. De ez nem volt mindig így. Az elfordulás, a „magunk módján való” vallásosság, istenhit végül félreviszi az embert. Ebből fakadnak a további nehézségek, bűnök. Szétbomló házasságok, bálványimádás. Én is végigmentem ezeken a fázisokon – mondta el a professzor. – A munkamánia is ilyen káros, ezt azonban a társadalom nem ítéli el, inkább erénynek tartja. Ez hasonlít arra, ahogy az eszkimók a farkasokat elejtik. Az éles kést bekenik fókavérrel, jégbe szúrják. A farkas nyalogatja, elvágja a nyelvét, nem érzi, s kivérzik.
Az ember, a csodálatos teremtmény viszont a lelkiismeret ajándékával rendelkezik, ezt sokáig el lehet nyomni, de mindig „kopogtat”. Ezt kell meghallani. Ha az Isten rám szól, az nagy kegyelem, de kell sokszor az emberek megbocsájtó szeretete is hozzá. Én is emiatt ébredtem fel. S nem nehéz visszaindulni, az ördög persze ilyenkor támadást indít, ravasz dolgokkal akadályozza a visszatérést. 1998-ban volt egy személyes Krisztus-élményem, imádság közben rám nézett Jézus, s megszólalt egy hang bennem: „Kelj fel, és többé ne vétkezz!” – idézte fel Csókay András. – Ezt követi a világosság útja, mely sajnos nem buktató nélküli. Sikereket arathat az ember, érezheti, hogy Isten minden kívánságát teljesíti, de az istenkapcsolat ilyen beállítása tévedés. Csak kérek és kapok. A gazdag ifjú példája a Szentírásból jól mutatja e helyzet valódi nehézségét. Az idősebbik testvér, a tékozló fiú testvére az emberi igazságról nem tud lemondani – ez is egy kísértés. Sok család megy tönkre úgy, hogy külső dolgokra, akár jótékonykodásra is sok időt fordítanak, s közben a családra nem jut idő. Egyfajta gőg alakul ki az emberben, a saját tökéletességét alapul véve.
Mi téríti magához az embert ezekből az elhajlásokból? Meg kell találnunk magunkban a valóban létező Krisztust, ekkor továbbléphetünk, s visszatérhetünk a gyermekkor elhagyott hitébe. Ez lehet a keresztény ember célja. Mit tehetünk ezért? A szemlélődés a legmélyebb valóságba, az értelem, az érzelem, akarat szintjén történő istentapasztaláshoz juttat el. A csend, az imádság a saját sötét rétegeinken vezet át, így találkozhatunk Istennel. Kitartás és bátorság kell ehhez, mert a csendben szembejönnek gondolatok, emlékek, ábrándok, régi bűnök, a rosszra való hajlamok, szakmai és vallási gőg, melyeket el kell engedni. Aki visszahőköl, ismét a felületességben él.
„Apró szenvedéseket felveszünk, de a nagyobb szenvedés, az igazi kereszt is eljön az ember életében – mutatott rá Csókay András. – Én a tízéves fiamat holtan találtam a medencénkben. Hallani véltem a sátán kacagását, tudtam, hogy ezt túl lehet élni, de hogy hogyan, azt nem tudtam.” Hosszú imádság, szilárd hit és nyitottság kell, hogy a szíve mélyébe jusson az ember, s megkapja azokat a kegyelmeket, melyek megadják azt az istentapasztalást, ami átsegít minden nehézségen. Csak ki kell tartani a hitedben, s végigjárni az utad. Erre tanít Egerszalók is – fogalmazott tanúságtételében az idegsebész.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria