Az életszentség az egyház történetében és tanításában

            Az életszentség témája sokkal fontosabb és központibb helyet foglal el a kereszténységben, mint első pillanatra gondolnánk. Az ember szentté válása a megváltás célja és gyümölcse. Ebben Isten a kezdeményező és a főszereplő, aki egyedül „háromszor szent”.

Az igazi és benső szentség: részesedés a Szeretetben, aki maga Isten (1 Jn 4,18). Isten örök tervében ott szerepel az ember megszentelése, hogy közölje vele saját szentségét: Krisztusban „kiválasztott minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte”.[1]

            Az ember annyiban szent, amennyiben a szent Isten lakást vesz benne. Ez a keresztség által és a Szentlélek működése folytán veszi kezdetét. Szent Pál azt állítja, hogy a megváltottak a „Szentlélek templomai”,[2] „Isten templomai”, és hogy valóságos közösségben vannak vele,[3] Isten fiai, mert Isten Lelke vezérli őket.[4] A keresztényeket tehát joggal megilleti a „szentek” elnevezés, amellyel több helyen találkozunk is az Újszövetségben, így például a Filippiekhez írt levélben ezt olvassuk: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái a Filippiben élő összes szenteknek”.[5]

            A keresztények szentsége azonban követelményt is jelent, hogy szakítsanak a bűnnel[6] és Istennek tetsző módon cselekedjenek.[7] A szent életnek ez a követelménye az alapja az egész keresztény lelkiségnek.

            Hogy a Zsinat tanításában is mennyire jelentős az életszentség témája, azt az a tény is mutatja, hogy az egyházról szóló konstitúcióban, amely az egész zsinati tanítás alapokmánya, huszonhét alkalommal szerepel. A szentségről szóló zsinati tanítás igazi horderejét akkor tudjuk fölfogni, ha előzőleg egy történelmi áttekintést végzünk, mit jelentett az egyes korokban a szentség, hogyan alakult, fejlődött ez a fogalom, és milyen szentségi modellekkel találkozunk az egyház történelmében.

            Az egyház hiteles tanítása a szentséget mindig úgy tekintette, mint ami az istenszeretet és az emberszeretet legmagasabb kifejeződése, a Krisztusba való teljes átalakulás a keresztség következményeképpen. Ez a tanítás azonban korok és kultúrák szerint különféleképpen nyert kifejezést.

a/ I-IV. század: a vértanú eszménytől a monasztikus eszményig

            Az első századokban a szent egyenlő volt a vértanúval. A vértanú volt az, aki szeretetét vére ontásával is bizonyította. A IV. századtól fokozatosan a monasztikusok lesznek az életszentség példái. „Így a szentség döntő módon monasztikus perspektívába került. Ebben a korban a keresztények arra törekedtek, hogy lelki életük minél hasonlóbb legyen a monasztikus élethez (...)

 b/ IV-VII. század: aszkéta-eszmény

            A szent alakjában túlsúlyba kerül a rendkívüli, a csodálatos elem. Ez hol a végletekig menő, rendkívüli aszkézisben, hol a felülről jövő, szintén rendkívüli közbelépésekben fejeződik ki. A szenteknél olyan rendszeresek ezek a rendkívüliségek, hogy a szent ismérvei lesznek. Ilyen kategóriákkal mutatták be a szenteket, és ezt a fölfogást terjesztették az „életrajzok”, amelyeknek az volt a céljuk, hogy az égiek felé emeljenek, de ami odavezetett, hogy a szent a valós élet területéről a legendák ködös ragyogásába lett száműzve.[8]

            Ha jellemezni akarjuk az aszkéta szentet, kiemelhetjük a világgal szembeni elutasító magatartását. Általában szigorú böjtöt, szilenciumot és önostorozást vállaltak. Teljesen befelé fordulva munkálták személyes életszentségüket, amiből az apostoli szellem és tevékenység teljes egészében hiányzott.

c/ VII-X. században a szent: közbenjáró és csodatevő

            Ebben a korban egyre nagyobb hangsúly kerül a csodákra. „A szándék az volt, hogy külső bizonyítékát adják a szentségnek, de ténylegesen a csoda az elsődleges tárgy lett a szent leírásában és értékelésében, a szent személyes tettei bemutatásának rovására. A szent alakját a közbenjáró és a taumaturgosz fényében szemlélték”.[9]

d/ XI-XVI. század: erények és csodák egyensúlya, a tevékeny szeretet hangsúlyozása

            Ez a kanonizációs gyakorlat kialakulásának időszaka. Ekkor az aszkéta és a misztikus vonás, az erények és a csodák harmonikusabb egyensúlyba kerülnek a szentek értékelésében. Aquinói Szent Tamás teológiai alapokon újra helyreállítja az első időktől elismert tanítást, mely szerint a keresztény tökéletesség és szentség lényegileg a szeretetben áll, és minden állapotban és helyzetben megvalósítható.

            A reneszánsz és a humanizmus hatására enyhülnek a fizikai önmegtagadások, már nem tartozik a szentség lényegéhez a világból való menekülés és a világ megvetése (vö. az új szerzetesrendek szabályzatai). A penitencia külső eszközei helyett a belső önmegtagadásra és a tevékeny szeretetre helyeződik a hangsúly. Az új tendencia legjellegzetesebb képviselője Szalézi Szent Ferenc. Teotimus című művében a szeretetet, mint a keresztény pietás princípiumát mutatja be. Ez azok számára is élhető, akik világi hivatásban vannak elfoglalva. Tehát a laikusok nincsenek hátrányban a szentté válásban a kolostorban élő, fogadalmas szerzetesekkel vagy papokkal szemben.

e/ XVI-XVIII. század: a szent alakja megközelíthetetlen és sematikus

            A XVI-XVIII. század barokk lelkisége a szentet csodálatos, fantasztikus, megközelíthetetlen dicsfénybe helyezi. Az erények erdejében a szent könnyen sematikussá válik és föloldódik a névtelenségben. Tipikus az ábrázolás is: az oltárok fölé, aranyozott fülkébe állított isteni, boldog valaki sugárkoszorúval körülvéve. Csodálatos lény, de szinte elképzelhetetlen. Ennek következtében a hívek nagy részében az a meggyőződés alakult ki – s ez századunk elejéig éreztette hatását –, hogy a szentség néhány kivételezett személy számára lehetséges.

f/ XIX-XXI. század: a szent követhető, mert egy közülünk

            Az előző kor fölfogásával szemben ma a szentet jobban „köztünk lévőnek”, „emberibbnek” és megközelíthetőbbnek akarjuk. Ez az új irány igyekszik a szent emberi, történelmi oldalát is figyelembe venni. A valóság egészét szemléli a kritika, a pszichológia, a szociológia és a teológia fényében, azzal a szándékkal, hogy bemutassa, bárki olyanná tud válni, mint ők, természetesen ki-ki hivatása és feladatai szerint különböző módon. „Inkább azt akarjuk fölfedezni a szentekben – mondta VI. Pál – ami összekapcsol bennünket, mint azt, ami megkülönbözteti őket tőlünk (...); a mi fáradozásainkban akarunk testvért találni bennük (...), akik velünk együtt részesei a nehéz földi létnek”.[10]

           

Egyetemes hivatás a szentségre

„Az egyházban mindenki meghívást kapott az életszentségre”. Ez az egyik legeredetibb és a Zsinat után a lelkiségben talán a legtöbbet idézett zsinati tanítás.

            Az egyház történetében az idők folyamán eltolódás történt a tökéletes életállapotban lévők javára annyira, hogy a tökéletes életállapotot azonosították magával a tökéletességgel (vagy legalábbis a hívek köztudatában így csapódott le).

            A Zsinat újdonsága – hogy „rehabilitálta” a világban élő Krisztus-hívőket – annak köszönhető, hogy az „Isten népe-egyházkép” igen jól kidomborította az egyház tagjainak egyenlő méltóságát.

A II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium 5. fejezetében kiemeli a keresztény szentség alapjait. Ezt négy pontban foglalhatjuk össze:

            1/ A szentség inkább és előbb Isten műve, mint az emberé.
            2/ Ezért elsődleges alapja: a szentségek és a kegyelem.
           3/ A szentség lényegileg az egyházban valósul meg, amely természetfeletti és hierarchikus közösség a Szentlélektől vezetve.
            4/ A keresztény szentség lényege a szeretetben található, ami egyetlen építő ereje az egyháznak. A keresztény élet célja és mértéke a szeretet Isten és az embertárs felé.

            Ahhoz tehát, hogy valaki „megvalósult” ember és keresztény legyen, nem kell kivonulni a világból és másoktól különböző életformát magára ölteni, hanem arra van szükség, hogy megértse és tökéletesen aktualizálja a keresztény szeretet követelményeit a konkrét életállapotában. Mindenki azáltal éri el a tökéletességet, ha a maga életállapotában megvalósítja a szeretet teljességét.

            Kétségkívül a II. Vatikáni Zsinat ezen a területen a tökéletes élet új típusainak a „feltalálására” ösztönöz. – Szükségessé válik, hogy az Úr Lelke új élet-modelleket támasszon, akik a világba merülten élnek, megosztva annak örömeit, reményeit, hódításait és kudarcait, emberi törekvéseit és félelmeit. A Szentlélek nem mulasztott el ilyen utat adni és ilyen modelleket támasztani.

Ilyen út: a közösségi lelkiség. És egy ilyen konkrét példa, akit most az egyház ünnepélyesen mindnyájunk elé állított Boldog Chiara (Luce) Badano.

A közösségi lelkiség Chiara Lubich körül 1943-ban született, 20 évvel a II. Vatikáni Zsinat előtt. Érdekes megfigyelni, hogy ebben az évben adta ki XII. Piusz pápa a Mystici Corporis kezdetű enciklikát, mely azt az egyházképet állítja előtérbe, hogy az egyház Krisztus Titokzatos Teste, vagyis közösség. A II. Vatikáni Zsinat közösségi egyháztanának egyik előzményét és alapját láthatjuk ebben a megnyilatkozásban.

A zsinat után sok szó esik a kommúnióról, de talán a legjelentősebb II. János Pál pápa tanítása a Novo millenio ineunte kezdetű enciklikájában. Ebben tanít a közösségi lelkiségről, és hangsúlyozza, hogy azt az egyházban minden területen elő kell mozdítani! Hogy miben áll ez a lelkiség? Íme címszavakban összefoglalva:

-          A szív megtérése: hogy kinyíljon a Szentháromság misztériumára: aki bennünk lakik és a mellettünk lévő testvérben. Észre kell venni a testvérben is! Mélységes egységre kell törekedni, ami a misztikus Test egysége.

-          Figyelmesség

-          Gondoskodás

-          Igaz és mély barátságot nyújtsunk a testvérnek

-          Mindenekelőtt a jó meglátása a másikban

-          A másik befogadás, értékelése: a másik Isten ajándéka számomra

Ezek nélkül, a külső eszközök csak álarcok és nem a növekedés útjai – tanítja a pápa.

Az a lelkiség, ami Chiara Lubich által és körülötte született az egyházban, az egység lelkisége éppen egy ilyen konkrét utat ad. Megfelel annak a várakozásnak és vágynak, ami már XII. Piusz pápa és a II. Vatikáni Zsinat után él az egyházban. Az egyház pedig elismerte, mint karizmát, mint a Szentlélek ajándékát korunknak.

Ebben a lelkiségben 12 pont van, mely mindegyike a kölcsönösség újdonságát, többletét adja a korábbi – inkább – individualista jellegű lelkiségekhez képest.

Főbb jellemzői:

-     Isten igéje, melyet a közösség tagjai életre váltanak, s az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat megosztják egymással.

-          A testvér út Istenhez / és nem akadály

-          Az egység – a Szentháromság mintájára - Jézus lelki végrendelete és legfőbb vágya

-          A kereszt titka, ami itt az elhagyott Jézus titkában mutatkozik meg. Ő az Istennel és a felebarátokkal való egység kulcsa.

-          A kölcsönös szeretet az evangélium szíve, a normák normája!

-          A Jézus nevében összejött közösség isteni valóság, mert maga a Föltámadott jelenik meg benne és gazdagít Lelkének gyümölcseivel. „Ahol ketten vagy hárman…” És ez az Egyház lényege is.

Egy olyan kiforrott és új lelkiség, amely mindenki számára út: gyerekeknek, fiataloknak, képzett vagy egyszerű embereknek, fogadalmasoknak vagy családosoknak, papoknak vagy világi krisztushívőknek egyaránt. Boldog Klára (Chiara Badano) 9 éves korában ismerte meg a mozgalmat és kezdet el élni annak lelkiségét. Ez Isten újfajta fölfedezését és intenzív megtapasztalását hozta számára. Különös erővel hatott rá, hogy Isten végtelenül szereti őt és nagy célok megvalósításra hívja, az egységért való életre.

Hogy mit jelent a közösség és a közösségi lelkiség, ismét idézzük II. János Pált:

A közösség az Egyház misztériumának a lényegét testesíti meg és nyilvánítja ki. A közösség annak a szeretetnek a gyümölcse és megnyilvánulása, amely az örök Atya szívéből árad és amit a Jézustól elnyert Lélek áraszt ránk, hogy mindnyájunkat „egy szív és egy lélek”-ké tegyen. Miközben létrejön ez a szeretet, megnyilvánul az Egyház mint „szentség”. (NMI 42.)

Chiara Luce ezt élte. A közösségi lelkiséget. Ez vezette el az életszentséghez. Minden fiatalnak, minden kortársnak megmutatta, hogy ez egy járható út! Az egyház pedig az ő boldoggáavatásával ünnepélyesen is elismerte, hogy ez a lelkiség elvezet az életszentségre.