Az ünnepre imanyolcaddal készültek a terézvárosiak, melynek estéin a közösség más és más tagjaiért, többek között papjaikért, fiataljaikért, hitoktatóikért, betegeikért és szenvedőikért, nélkülöző szegényeikért, ministránsaikért, lelkipásztori munkatársaikért, a plébánia dolgozóiért és még sokakért kérték Szent Teréz közbenjárását.
Hosszú sorban vártak a gyónók arra a templomban, hogy lélekben megtisztulva készülhessenek fel a búcsú ünnepére.
A főbúcsú előestéjén, szombaton – a 2025-ös szentévre felkészítő imádság évéhez kapcsolódóan – Avilai Szent Teréz imádságáról szólt az esti szentmisében az elmélkedés.
Horváth Zoltán kanonok, plébános rávilágított, hogy bár Teréz a belső imát tanította, azt is írta, az ajak imáját sem szabad elhagyni. A legtöbben azzal küzdünk – világít rá a szent –, hogy elkalandozik a gondolatunk, és csak mondjuk-mondjuk az imát, de nem jelent számunkra igazi istenkapcsolatot, ezért úgy gondoljuk, nem is ér semmit, tehát szép lassan elhagyjuk. Teréz óva int ettől, hiszen ha nem mondunk kötött szövegű imát, ne csodálkozzunk, hogy a szívünkben helyet talál a világ és a sátán.
Nem szabad tehát elhagynunk az ajak imáját, és ha másért nem, a hűségünkért kell azt imádkoznunk. Persze a legjobb az – tanítja Teréz a nővértársait –, hogyha amikor imádkozni kezdünk, azt képzeljük el, hogy ott ül mellettünk Jézus, és fogja a kezünket, mi hozzá szólunk és ő mihozzánk.
A belső ima pedig nem kifelé, hanem a belső várkastélyunkban, a lelkünkben élő Istenre figyelés, aki arra méltatott, hogy nálunk lakjék.
És ez okozzon olyan változást bennünk, mint Zakeus életében: amikor megszállt nála a mi Urunk, megváltozott az élete; visszaadta kamatostul mindazt, amivel vámosként bárkit is megkárosított, és új élet kezdődött a számára.
A mise után a plébános megnyitotta a templomkerti búcsúi programokat. Elsőként a La Lucita együttes kíséretével flamencotáncestre került sor, mely felidézte Szent Teréz spanyolos, érzelmes és tüzes lelkületét.
Vasárnap teljesen megtöltötték a hívek a Nagymező utcai Szent Teréz-templomot, még a Nyírségből is érkeztek zarándokok. A templomkertben a Makám trió hangolta a zarándokokat az ünnepre, majd a szomszédos Bartók Béla Konzervatórium rézfúvós diákjainak toronyzenéje hívta a környékbelieket a templomba.
Az ünnepi nagymisén a Székesfehérvárról érkezett Vox Mirabilis Kamarakórus és a templom kórusa, a Capella Theresiana zenekari kísérettel és szólisták közreműködésével Mozart Koronázási miséjét énekelték. A jól ismert és szeretett Mozart-misét a hívek egy része is együtt énekelte a kórusokkal, hiszen a Zeneakadémia, a Bartók Béla Konzervatórium és a Magyar Zene Háza vezetői és zenészei, énekesei is helyet foglaltak a padokban. A szentmisén részt vett Terézváros alpolgármestere is.
Horváth Zoltán kanonok beszédében arra hívta fel a figyelmet,
nem élhetünk mogorva, szomorú, lehajtott fejű emberekként, és nem heverhetünk az ágyunkon a telefonunkba bújva, a fülhallgatónkat betéve, kiiktatva az életünkből a külvilágot, a többi embert, hanem csakis szenvedélyesen, ahogyan Teréz élte az életét.
Ő bármit csinált, főzött vagy kolostort alapított, imádkozott, esetleg elragadtatásba esett vagy egy vendéglőben evett, mindent csak szenvedéllyel tudott csinálni. A szenvedélyben, melyben kipirul az ember, és beleremeg – ahogyan az oltárképen is láthatjuk a szentet, amint az Úr szeretetével megsebzi Teréz szívét –, benne van az irgalom, az izgatottság, hozzá tartozik az intimitásra való vágyakozás és az érintés, amely olyan, ha igazán szenvedélyes, mint egy áramütés.
Erről a szenvedélyes életritmusról és tűzről szólt a misét követő körmenetet kísérő zene is, amelyet a Szent Flórián rézfúvós kvintett szolgáltatott, akik a Viva España és a La Grotta című darabokkal kezdtek. Az örömünnepen, ami már az utcán zajlott, valóban szétáradt a szívekben az a szenvedélyes istenszeretet és életigenlés, ami ott élt Szent Terézben is.
Az áldás, majd a déli harangszó és a Himnusz eléneklése után a HolddalaNap Zenekar színes előadása következett, a régizene, a hazai népzene, valamint a balkáni, a perzsa, a latin-amerikai zene és a flamenco dallamait játszották, míg a zarándokok, a vendéglátó terézvárosiak, papok, szerzetesnővérek és a mindenfelől összegyűlt emberek együtt étkezve igazi terézvárosi búcsút élhettek meg.
Október 15-e Avilai Szent Teréz szűz és egyháztanító liturgikus emléknapja, mely a Terézvárosban főünnep. Este fejeződött be az imanyolcad, majd a Szent Teréz-vesperás következett, melyet Alpek Gergely terézvárosi káplán vezetett.
Az énekelt zsolozsmát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének hallgatói és a Schola Academica tagjai énekelték.
Ezt követte a szentmise, melynek főcelebránsa Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök volt, akivel együtt miséztek a Pesti-Belső Espereskerület papjai.
Az elmélkedést a „belvárosi atyák” egy új tagja, Nagy Bálint jezsuita mondta, aki a Budapest-Belsőjózsefvárosi Krisztus Király Plébánia és a Jézus Szíve Templomigazgatóság plébániai kormányzója lett, miután Horváth Árpád Torontóba került. Nagy Bálint először is arra kérte az atyákat, szerzetesnővéreket, híveket, hogy „érkezzünk meg”. Legyünk jelen az Úrnál, az evangéliumban elhangzott módon: mi, szőlővesszők a szőlőtővel.
Ezután Szent Teréz három mondására, gondolatára építette elmélkedését: Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne féljen! „Ha Isten a tiéd, semmi sem hiányzik. Isten egyedül elég.” (Önéletrajz, 30. fejezet). A szónok azt kérte, hogy értsük meg, nem nekünk kell megtalálnunk Istent, hanem ő talál ránk. Mi szeretnénk mindent jól csinálni, igyekszünk is erőfeszítéseket tenni, ahogy Teréz is jó apáca akart lenni, de nem ment. Viszont a csoda Teréz életében akkor történik, amikor elmozdul a „jól tenni”-ből az „Isten gondoskodik” felé, és az élete megváltozik.
„A lelki életben az embernek leginkább Isten nagyságára kell figyelnie, mert ő nem hagy el minket soha. Ő az, aki munkálkodik bennünk.” (A belső várkastély, 1. lakás) „Lássuk be, hogy mindaddig nem jutunk előbbre, amíg Isten kegyelme meg nem világosít minket, és míg mi magunk is szorosan össze nem forrunk Krisztussal, aki minden élet forrása.” (A belső várkastély, 7. lakás). Nagy Bálint feltette a kérdést: vajon mi az, ami bennünk nem terem életet, amit az Atya – visszatérve a szőlővessző példázatához – le akar metszeni rólunk, hogy életünk legyen?
Nem lehet Krisztusról leszakadva gyümölcsöt teremni. Bízzunk abban, hogy ahol bármilyen okból, de nincs élet bennünk, ott a rólunk gondoskodó Isten tud életet adni
– buzdított a jezsuita szerzetes.
Horváth Zoltán a szentmise végén lezárta a háromnapos búcsút azzal az üzenettel, hogy mindazzal, amit a résztvevők kaptak, dolguk van, és gyümölcsöt kell teremniük, de nem izzadva, erőlködve, hanem a gondoskodó Istenben bízva. Megköszönte Nagy Bálintnak a „jezsuita-kármelita” lelkiségű elmélkedését és Martos Levente Balázs püspöknek szelíd pásztori hangját, szavait, melyek békét és nyugalmat árasztottak. Hiszen nem akarjuk, hogy nyugtalankodjék a szívünk, hanem csak Istent akarjuk, és ha ő már a miénk, akkor nem hiányzik semmi, mert „Isten egyedül elég!”
Forrás: Budapest-Terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia
Fotók: Topor Márta
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria