Bárhol élünk, az Egyházban otthon vagyunk – A spanyol ajkú közösség mindennapjai Magyarországon

– Kevés az olaszul és a spanyolul beszélő pap Magyarországon. Honnan a nyelvtudása?

– Mindig vonzott a frankofón világ, emellett pedig gyerekkoromban szinte belenőttem az olasz nyelvbe. Minden évben olaszok között nyaraltunk. Ahogyan az anyanyelvemet, úgy sajátítottam el észrevétlenül az olaszt is, később pedig hozzátanultam a nyelvtant. A spanyol nyelvvel a találkozást egy perui utazás hozta el számomra. Az élmény hatására itthon foglalkozni kezdtem a nyelvvel. A tanulásnak nagy lendületet adott, hogy egy spanyol–magyar jegyespár jelentkezett nálunk esküvőre a Szent István-bazilikában, ahol akkoriban diakónus voltam. Az irodában én vettem fel az adataikat, és hogy bevágódjak náluk, spanyolul szóltam hozzájuk. Felkértek, hogy én eskessem őket. Közel egy évem volt felkészülni. Tanárhoz jártam és gyakoroltam, így sokat javult a nyelvtudásom.

– Gondolom, nem gyakori, hogy egy idegen országban az anyanyelvükön beszélnek velük.

– Igen, megszokták, hogy Közép-Európában ritkán van részük ebben, ezért nagy öröm számukra. A spanyolok megtiszteltetésnek veszik és megbecsülik, ha valaki a nyelvükön szól hozzájuk, és nagyon elnézőek, ha az illető nem beszél tökéletesen spanyolul. Velem is így vannak. Elfogadóak, akkor is, ha látják, hogy picit idegenül csetlek-botlok a szokásaik között. A spanyol nálunk szerelemnyelv. A magyarok számára nem könnyű elsajátítani a kiejtését.  Második nyelvként egyre népszerűbb az iskolákban, de a kevesebb óraszám miatt is nehezebb jól megtanulni, mint az első nyelvet. Mi, magyarok nem vagyunk elég jók idegen nyelvekből, ez akadályoz bennünket a kommunikációban. A spanyol anyanyelvűeknek pedig a magyar számít az átlagnál nehezebb nyelvnek, nem könnyen tanulják meg. Így, bár látják, hogy a magyarok szeretik őket, nem biztos, hogy könnyen alakul ki szorosabb kapcsolat.

– Milyen spanyol nyelvű országokból érkeznek a magyarországi közösség tagjai, és mennyire meghatározó ez a háttér?

– A világon mintegy húsz ország hivatalos nyelve a spanyol. Hozzánk leginkább az Ibéria-félszigetről érkeznek a spanyol ajkúak, de egyre nagyobb számban vannak itt latin-amerikaiak is. Mexikótól Chilén át Argentínáig, Peruból, Mexikóból, Kolumbiából, Venezuelából, nagyjából minden spanyol anyanyelvű országból élnek itt emberek. Sokféle nemzet tagjai, akik egymástól hatalmas távolságokra fekvő, sajátos, gazdag kultúrájú országokból jöttek. A spanyol nyelv képez hidat közöttük, amely már ötszáz éve jelen van az amerikai kontinensen, így volt idő, hogy kialakuljon ez a sokféleség. Bizonyos szempontból közös a múltjuk, de egészen eltérő tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban. A gyarmatosításban némelyek leginkább az elszenvedett veszteségeket látják, míg mások a kulturális gazdagságot. A kép semmiképpen sem fekete-fehér, nem lehet ilyen egyszerűen, mesekönyvbe illően felfogni a történelmet. Ez hamis képhez vezet. A történelem nem mese, nem jók és rosszak szerepelnek benne, hanem emberek, érdekek és a politika alakítják. Nem biztos, hogy mindenki azt képviseli, amit akar, és nem biztos, hogy mindenki szívesen teszi, ami tesz. A különböző nézőpontokba belehelyezkedve érthetővé válnak a különböző érdekek. Ettől függetlenül bűnöket is elkövet az ember. Én nagyon nem szeretem, amikor a spanyolokat kikiáltják bűnbakoknak. A XXI. századból visszatekintve, a mostani értékrendünkkel a hátunk mögött nem tudjuk jól megítélni a korábbi időszakot. Az Egyház szerepe is nagyon bonyolult, de alapvetően pozitív. Ha valaki kiállt az indiánokért, a védelmükre kelt, és lehetőségeket teremtett számukra, az éppen az Egyház volt. A velük való bánásmód olyan téma, ami sokakat mélyen érint, nem könnyű beszélni róla. Hiba, ha leegyszerűsítve közelítjük meg ezt a kérdést, hiszen népek szenvedtek miatta. Csak nagyon széles perspektívában és megfelelő tapintatossággal, megértéssel szabad közelíteni hozzá. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy a spanyol ajkúak tisztelik a papokat és az Egyházat, a kultúrájukban nagy szerepet játszik a katolikus hit. Mi azt szeretnénk és ötszáz év után is azért dolgozunk, hogy a vallás ne pusztán kulturális identifikációs tényező legyen, hanem személyes hit, istenkapcsolat.

– Miként került a közösség élére, és hogy érzi magát ebben a szolgálatban?

– Nagyon jól.  Ez a közösség a befogadó szeretetével, a közvetlenségével otthonosságot ad nekem. 2015-ben éppen a névnapomon kaptam meg a kinevezésemről szóló körlevelet, de már korábban is besegítettem az elődömnek, Róna Gábor SJ atyának. Pappá szentelésem óta már a harmadik helyen teljesítek szolgálatot. A spanyol ajkú hívek közössége jelenti számomra az állandóságot, jó ideje már együtt gyarapodunk a hitben. A gyóntatójuk vagyok, házszentelésekre járok, jegyesoktatáson készítem fel a házasulandókat, keresztelem a gyerekeiket. Többé-kevésbé rálátok az életükre is, bár sokan vannak, így nem ismerhetek mindenkit személyesen. Az itt élők közül sokan különböző cégek alkalmazottaiként dolgoznak. Mások, főként a Latin-Amerikából érkezők nehezen találnak a végzettségüknek megfelelő munkát. Alázattal fogadják ezt a helyzetet, és örülnek a magyarok befogadó szeretetének. Elvállalnak minden munkát, amit csak lehet.

– Mennyire érzik otthon magukat nálunk?

– Magyar papként az a feladatom, hogy hozzájáruljak az otthonteremtésükhöz, és segítsem őket abban, hogy a saját anyanyelvükön gyakorolhassák a vallásukat, élhessék meg a hitüket. Bármelyik országban lakjanak is, az Egyházban otthon vannak. Ahhoz, hogy ezt így is érezzék, lehetővé kell tennünk számukra, hogy a szentségi életet az anyanyelvükön élhessék.  A külföldön élő ember, még ha jól beszéli is a befogadó ország nyelvét, az imádságban, az Istennel való mély kapcsolat megélésében az anyanyelvét szeretné használni, amit az anyatejjel szívott magába, ami a szüleihez, a gyerekkorához, a kultúrájához köti. A spanyol ajkú közösség sokat segít abban, hogy otthon érezzék magukat nálunk. Szerencsére a tagok között nincs pártoskodás, nincsenek ellentétek. A hívek többnyire ismerik egymást. A magyarok pedig alapjában véve szeretik és elfogadják őket.  A latin nyelvcsaládhoz tartozók, különösen, ha távoli tájakról, a miénktől merőben eltérő kultúrából érkeznek, kissé kuriózumnak számítanak nálunk. Általában pozitív kép él bennünk róluk, de persze azért akadnak negatív sztereotípiák is.

– Milyen a pasztoráció, a mindennapok? Hogyan él és működik a közösség?

– Az ünnepeinket és a vasárnapi szentmiséinket a Táltos utcai Szent Kereszt-templomban tartjuk. A jól megközelíthető hely nagyon fontos, hiszen Budapesten eléggé szétszórva élnek a híveink. A közösség folyamatosan gyarapszik, mert az újonnan érkezők gyorsan fölfedezik, hogy itt az anyanyelvükön imádkozhatnak. A hívek egy része kifejezetten a spanyol misékhez kötődik, más része a lakóhelye szerinti plébánián magyar közösségben gyakorolja a vallását, de a nagyobb ünnepeken eljön a Táltos utcába. Sokan vagyunk, megtöltjük a templomot, alkalmanként száz körüli létszámmal dicsekedhetünk. A szentmisék a közösségi összejövetelek alkalmai is. A hívek maguk is keresik a lehetőségeket, amelyek az igazi közösségé válást segíthetik. A családok életében fontos az elsőáldozás. Háromévente tartunk egyet. A 9–12 évesek Barbara perui nővérrel, a Verbum Dei közösség tagjával készülnek föl erre az alkalomra. Ő egyébként is nagyon sokat segít a pasztorációban. A programok koordinálásában Equipo Pastoral támogat engem. Az életünkben nagyon fontosak az ünnepek: a karácsony, a húsvét és a Guadalupei Szűzanya ünnepe. Adventben, nagyböjtben egy-két napos lelkigyakorlatot tartunk, a fiataloknak külön is.

– Vannak sajátos, a déli népek mentalitásával összefüggő jellemzői a spanyol ajkúak számára tartott liturgiáknak?

– A közvetlenség jellemzi őket a liturgiában is. Ha spanyol atya mutatja be a szentmisét, közvetlenebb hangnemet üt meg, mint nálunk szokás. Szabadabban, ki-kikacsintva, kérdezgetve beszél a hívekhez, fölvet egy-egy témát, és választ is vár ezekre, így prédikál. Az öröm kifejezésre juttatása is jellemző rájuk, például tapsolnak, amikor a feltámadt Jézust ünneplik. A gesztusaik, az énekeik erősen hatnak az érzelmekre. Gyönyörűek az énekeik, szép a dallam és mély a tartalom. Kicsit magyarul is szoktunk azért énekelni. Gyakori a gitáros mise, de megszólal a liturgiákon a harmónium, a fuvola, és különféle, a spanyol kultúrához kapcsolódó hangszerek is, amelyekkel csattogtatni lehet. Így még inkább hazai az ünneplés íze. Karácsonykor a megszületett Kisjézust csókkal illetik, megsimogatják. Máriát köszöntve hordozzák a Szűzanya képét, virágot visznek neki. A Szűzanyát, aki az egyik ország védőszentje, úgy ünnepeljük meg, ahogyan a másik ország tiszteli. A hívek így megismerhetik egymás kulturális jellemzőit is. A nyelv összeköti a közösség tagjait, de érezhetők a különbségek is. Ez a sokféleség gazdagítja az embert, az egyházi közösségi létben különösen.

Fotó: Szalai Gábor, Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

 Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. június 14-i számában jelent meg.