Egymástól távol, mégis együtt csináljuk ezt végig – Érettségi járvány idején a Szent Angélában

Az érettségiig vezető út utolsó hat hetéről, a közösség öröméről és az elszigeteltség nehézségeiről a Szent Angéla gimnázium 12/A osztályának hat tagjával és osztályfőnökükkel beszélgettünk – online.

– A virtuális ballagásotok videójának az elmúlt időszakról szóló dalában így énekelnek rólatok a tizenegyedikesek: „Maradtál volna, de elsodort a szél. Nem maradt más hátra, csak egy légüres tér.” Ez egy elég szomorú és félelmetes élethelyzet leírása. Ti is így éltétek meg? Hogyan sikerült vennetek azt az akadályt, hogy az utóbbi hat hétben nem járhattatok be az iskolába, nem találkozhattatok? Hogyan hatott ez a közösségetekre?

– Kovács Barna Ágost: Egyszerre távolodtunk egymástól, és közeledtünk is egymáshoz. Az elején nagyon ijesztő volt belegondolni, hogy talán hónapokig nem látjuk majd egymást, de aztán hamar rájöttünk, hogy ez a nehézség csettel, videocsettel könnyen áthidalható.

Az új helyzet ráébresztett bennünket arra, hogy mennyire fontosak vagyunk egymás számára.

Észrevettem azt is, hogy mivel nem vagyunk egész nap összezárva, egyszerűen muszáj beszélgetéseket kezdeményeznünk.

– Tomcsányi Sára: Hamarabb „elballagtunk”, és nem önszántunkból. Mivel addig mindennap együtt voltunk, és sok vicces történés részesei lehettünk, nem volt könnyű átállni. Hiányzott, hogy közösen éljük át az órákat, a napokat.

– Nándori Hanna: Másfél közös hónapot vesztettünk el, és nem volt rendes ballagásunk, nem szerenádozhattunk. De ősszel pótolni akarjuk mindkettőt.

– Németh Júlia: Fokozatosan sikerült elfogadnunk az új állapotot. Először azt hittük, kirándulni még elmehetünk, csak iskola nem lesz, de aztán kiderült, hogy valóban „légüres térbe” kerültünk: mindenkinek otthon, egyedül kell helytállnia. Ez elég ijesztőnek tűnt.

– Hanna: Az online órák segítettek, de a személyes kontaktus hiányát így is alaposan megéreztük.

– Júlia: A tanárok mondták, hogy míg a suliban mindig arra vágytak, hogy végre csend legyen a teremben, a meetingek síri csendje már zavaró volt számukra.

– Berthóty Kálmán osztályfőnök: Hirtelen fel kellett nőniük. Az utolsó iskolai napon, még kevés konkrétumra alapozva, de már őszintén és komolyan beszélhettünk a ránk váró időszakról, az érettségire való felkészülésről, a gimnázium befejezéséről, a búcsúzás eseményeiről.

Kértem a diákokat, hogy az egyénileg kialakított napirendjükre figyeljenek, ne essenek szét, és ne is unatkozzanak tétlenül.

Meséltem nekik arról is, hogy sorkatonaként fertőző agyhártyagyulladás miatt karanténban voltam a laktanyában. A hetekig tartó tétlenségből fakadó unalom leépítő hatása nagyon rossz tapasztalat volt számomra. Később a távolból is igyekeztem ötleteket adni az osztályomnak, hogy miként erősíthetik a lelki és érzelmi immunrendszerüket.

– Tomcsányi Anna: A március 16. utáni napokban néhány órát kaptunk arra, hogy még egyszer bemehessünk az iskolába, hazavigyünk minden tanfelszerelést, és eltávolítsuk a teremből a díszeket az épület fertőtlenítése előtt.

Akkor abban bíztunk, hogy érettségi előtt még visszatérhetünk, lesznek még „normális” heteink együtt. Nem így történt.

– Júlia: Már azért is nagyon várjuk az érettségit, mert akkor végre megint találkozunk majd egymással.

– Barna: Ameddig iskolába jártunk, gyakran gondoltunk arra, hogy milyen jó lenne, ha mi gazdálkodhatnánk az időnkkel. Ha nem kellene „fölösleges” órákon is ülnünk, hanem azt tanulhatnánk, ami az érettségire kell. Most, hogy ez a lehetőség megadatott, rá kellett ébrednem arra, hogy ez nem olyan egyszerű. Nehezen megy az időbeosztás így, hogy nincs, aki megmondja, mikor mit kell csinálnom.

– És a tanároknak hogyan ment az átállás?

– Kálmán: Mi, tanárok is mindent hazavittünk dobozokban. Már az első hétvégén komoly előkészület kezdődött. A tanárok otthoni munkájához villámgyorsan számítógépeket kellett beszereznünk, miközben mindenhol a home office munkára álltak át a cégek. Igyekeztünk megragadni a lehetőséget a szükség szülte innovációra. Több kollégának, aki számára nem napi rutin a netezés, nagy kihívást jelentett mindez, de sokat fejlődtek. Valójában éjjel-nappal dolgoztunk. Sok ötletre, kreativitásra is szükségünk volt, hogy távoktatás formájában is a legjobbat adhassuk a diákoknak. A húsvéti lelkinapra és a nagyhétre már az iskolai honlapunkra feltöltött „lelkiötlet-gyűjteménnyel” ajándékoztuk meg az angélás családokat.

– Hogyan tudtatok az érettségire készülni úgy, hogy az időpontja bizonytalan volt? Ez szorongást keltett bennetek, vagy inkább könnyelműségre csábított?

– Barna: Én a legkorábbi időpontra készültem, mert azt gondoltam, hogy azzal nem veszíthetek. Ha későbbi időpontra készülök, és mégis megtartják május 4-étől az érettségit, az kellemetlen lett volna.

– Júlia: Engem lelki hullámvasútba ültetett ez az időszak. Az angolórákon eleinte együtt gyakoroltunk a nyelvvizsgára, aztán amikor kiderült, hogy az sem lehet az eredeti időpontban, kissé elvesztettük a motivációnkat.

Nehéz volt mindennel egyedül megküzdeni: hiányoztak az ölelések, és hogy kicsit panaszkodhassunk egymásnak.

– Sára: A ránk szakadt rengeteg időnek az volt a jó oldala, hogy többet lehettem együtt a testvéreimmel és a családommal, de emellett nehéz volt rávenni magamat a tanulásra. Hiányzott, hogy „muszáj legyen” például matekozni.

– Anna: Nekem alapvetően jól ment a készülés, de azért voltak mélypontjaim. Néha egyenesen kényszerítenem kellett magam, hogy eltegyem a telefonomat, mert az nagyon el tud vonni a koncentrált tanulástól.

Hiányzott, hogy egész nap együtt legyünk, ezért volt nehéz elszakadni a telefontól. A segítségével a távollétünk ellenére is egyszerre élhettük át a nap eseményeit.

– Nemcsics Nóra: Jobban oda kellett figyelnem arra, hogy rendesen be tudjam osztani az időmet, de szerencsére nem estek szét a napjaim. Zavart, hogy nem mehettem iskolába, és hiányzott az a fajta rendszer a mindennapjaimból. Elszomorított a gondolat, hogy nem láthatom a barátaimat, nagyon hiányoztak és hiányoznak, de ettől még nem teljesítettem rosszabbul. Először rosszul érintett, hogy elmaradnak a szóbeli vizsgák, mivel így nem javíthatok az érettségimen, de aztán megbarátkoztam a gondolattal.

– Anna: A meetórák nagyon feldobtak, mert nemegyszer, például matekon, sokat nevettünk, és az szinte olyan volt, mintha együtt lennénk az osztályban.

– Júlia: Nekem tetszett, hogy akár öt perccel az első óra előtt is felkelhettem, és nem kellett azzal foglalkoznom, hogy mit vegyek fel. Az is jó volt, hogy sokat lehettem, tanulhattam is a kertben.

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyi napsütést!

Mondok még egy előnyt: mindennap időben ebédeltem, és nem kellett elkapkodnom, míg a suliban sokszor csak belapátoltuk az ételt, annyira siettünk a következő órára.

– Barna: Érdekes, én meg itthon nem eszem sohasem időben.

– Hanna: Kezdetben minden jól ment, lelkiismeretesen készültem. Talán ez a lazaság segített, hogy a húsvét ne görcsös készüléssel teljen, hanem a liturgia megélésével.

Húsvét után viszont vissza kellett állnom a készülésre. Ez így picit nehezebb volt, változó lelkesedéssel kezdtem neki a napoknak.

Az adott erőt, hogy noha fizikailag távol vagyunk egymástól, mindenki egyszerre küzd, és együtt csináljuk végig ezt is, mint olyan sok dolgot a négy év alatt.

– Hogyan éltétek meg, hogy nem lehet „rendes” ballagásotok?

– Júlia: Gyönyörű volt az online ballagás, a búcsúmisénket pedig végigkönnyeztem.

– Sára: Óriási élményt adott, hogy a karantén ellenére átélhettük a búcsúzás pillanatait. A tizenegyedikesek és a tanárok mindent megtettek, hogy különleges legyen számunkra ez a nap; nagyon megható volt érezni az összetartást és a gondoskodást.

– Anna: Én is sokat sírtam, miközben néztük.

Tökéletes volt – és mégis szeretném, ha ősszel lenne virágos-vonulásos ballagásunk is.

– Hanna: Először kiakadtam, hogy online ballagással leszünk „elintézve”, de aztán, egy németórán, a tanárnő hatására átfordult bennem a dolog. Megértettem, hogy ez nem a ballagás „megúszása”, hanem szép vállalás, hatalmas szeretet jele, „túlcsordulás”. És miközben a családommal együtt itthon néztük, hirtelen átéreztem, hogy négy közös év után életünk további részében már mindig távol leszünk egymástól. De azt, hogy együtt voltunk, egymáshoz tartozunk, már senki nem veheti el tőlünk.

– Az egyházi kötődésetekre, a közösségtudatotokra hogyan hat az elzártság, a szünet, a virtuális szertartások?

– Barna: Számomra távolító kanapéról, kijelzőn át nézni a misét. Sokat tud segíteni egy jó pap, aki mindig mond valami újat, személyeset. Enélkül sajnos monotonná válhat a szentmise, ha nem vagyunk a templomban, könnyen elterelődik a figyelmem. A karantén elején elhatároztam, hogy többet fogok imádkozni. Gyakran el is mentem sétálni egy parkba, ám annyi teendőm van most, érettségi előtt, hogy nagyon nehéz átkapcsolni, ráhangolódni. De a ministránstársaimmal intenzíven tartjuk a kapcsolatot.

– Júlia: Nekem sikerült lelkileg is átállnom a „home office” misékre, és a bérmahittanon meg a Szentlélek-szeminárium imádságán is „ott tudok lenni” online.

– Kálmán: Természetesen nekem is nagyon hiányzik a templomba járás. De egyre profibbak a közvetítések, és például a húsvéti szent három nap eseményeit az országúti ferencesek templomából hét-nyolcezren nézték. Vagyis óriási az igény arra, hogy legalább így együtt lehessünk.

Most a családunk is együtt vett részt a húsvéton, míg korábban a kicsik nem voltak velünk a templomban. Azóta a hatéves kislányom gyakran misét mond, és prédikál a plüss kisvakondjainak.

– Nóra: A nagyszombati (húsvét vigíliája) közvetítés különösen erős hatással volt rám. Leoltottuk otthon a villanyt, és gyertyát gyújtottunk. Így szinte olyan volt, mintha mi is ott lettünk volna a templomban.

– Júlia: Az pedig különleges újdonság, hogy virtuálisan utazhatunk, távoli városok szertartásain vehetünk részt az online miseközvetítések révén. Egyszer például a kolozsvári ferenceseknél is „voltunk”.

– Hanna: Engem arra tanított ez a változás, hogy ne ragaszkodjam a terveimhez, hanem próbáljak Isten terveibe belehelyezkedve alkalmazkodni a helyzethez; egy kis leleményességgel, derűvel a lehető legtöbbet kihozni belőle.

Az egyházi kötelékek lazulása pedig arra ébresztett rá, hogy mindannyiunknak feladatunk van e téren: támogatnunk kell egymást a hitben, ez nem csak az atyák hivatása.

– Anna: Fájdalmas a közösség hiánya vasárnaponként, és óriási élmény volt a húsvéti körmenet, mert élő kapcsolatra adott lehetőséget.

– Sára: Rövid időre találkozhattunk a közösség tagjaival. Mivel a húsvét minden évben hatalmas lelki élmény, különösen jó volt így, együtt megélni a körbevitt Eucharisztia révén.

Az online misék által pedig szerintem természetesnek vett dolgok most új értelmet nyernek, és arra késztetnek, hogy újratanuljuk őket.

– Nóra: A kijárási korlátozás alatt egyszer elmehettünk gyónni a Margit körútra. Az a beszélgetés az atyával nekem sokat adott, és segített elfogadnom, jobban megélnem, pozitívabban megítélnem, ami mostanában a mindennapjainkat jellemzi.

Az atya szavai új, nem diák szemszögből világították meg a történéseket, és eszembe juttatták, amit mindig is tudtam: hogy mindezt egy nagy közösségként éljük meg.

Fotó: Szentgyörgyváry Tamás/Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember 2020. május 10-i számában jelent meg.