Erdő Péter bíboros Úrnapján: Isten zarándoknépe vagyunk

Az úrnapi körmeneten a szentségi Jézussal tanúságot akarunk tenni a világ előtt – emelte ki szentbeszédében a főpásztor. – Isten zarándoknépe vagyunk. Zarándokok, és nem csellengők. Zarándokok, és nem kóborlók. Mert nem céltalanul sodródunk a világban, hanem egyénileg és közösségileg is egy nagy cél felé tartunk. Tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk.

A teremtő Isten szeretetéből állunk a világmindenségben. Az ő örök boldogságában akarunk részesedni.

Ezért járjuk Krisztus vezetésével az isten- és emberszeretet útját – hangzott el az úrnapi szentbeszédben.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Úrnapja van. Krisztus testét és vérét ünnepeljük, amely a szentmisében, az átváltoztatásban jelenvalóvá lesz a kenyér és a bor színe alatt, és valóságosan itt marad közöttünk. Nem csupán emlékezetként, nem csupán kegyelmi hatásában, hanem valóságos jelenléttel. Hitte és vallotta ezt az ősegyház; tanúsítják az evangéliumok és az Újszövetség többi könyvei.

Kész liturgikus formula gyanánt és ünnepélyesen átadott hagyományként beszéli el Szent Pál az Oltáriszentség alapításának történetét, mégpedig nem sok évtizeddel később, hanem mintegy huszonhárom esztendővel a történtek után (vö. 1Kor 11,23–26). Az apostolok elbeszéléséből, tehát a hagyományból kapta a történetet. Már az ő szavaiból is kicsendül, hogy a valódi, reális jelenlétet vallja: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét” (1Kor 11,27) – mondja. Ez pedig a valóságos átváltozást fejezi ki. Ezért is voltak olyan fontosak ezek a szavak, ezért volt olyan fontos és szent ez a cselekmény, ezért kellett a keresztényeknek felidézniük az utolsó vacsorát immár nemcsak emlékként, hanem éltető, jelenlévő valóságként.

2. Szent Márk leírása szerint Jézus utolsó vacsorája valódi húsvéti vacsora volt. A pászkavacsora pedig emléke annak az utolsó éjszakának, amelyet a választott nép még Egyiptomban töltött, s amikor a bárány vérével meg kellett kenni az ajtófélfát, hogy majd a pusztító angyal átvonuljon házaik között, a nép pedig majd a Vörös-tengeren átkelve jusson el a szabadságra. Ez az átmenet volt a húsvétnak a régi története és a régi csodája, erre emlékeztette a népet minden évben a húsvéti vacsora. Hálaadás ez azért, hogy elkerülte a népet a pusztító csapás, hogy Isten megszabadította övéit az egyiptomi fogságból.

A húsvét éjszakája, a húsvét vacsorája egyetlen néppé kovácsolta össze a törzseket. Tehát a népnek, Isten népe közösségének az egységét is hordozta nemzedékről nemzedékre ez a szertartás, ez a húsvéti vacsora.

3. Jézusnak a tanítványaival elköltött utolsó vacsorája az üdvösség történetének ebből a régi eseményéből indul ki, ezt emeli a valóságnak egy egészen új rendjébe. Mert kijelenti, hogy ez a kenyér és ez a bor az ő teste és vére, s hogy ez valóban áldozat. Testét odaadják, vérét kiontják, ez lesz az az áldozat, amelyből új szövetség fakad. De a nép, akivel Isten a szövetséget most megújítja vagy megköti, már nemcsak a tizenkét törzs népe, hanem az egész emberiség. És

mindenki részes lehet ebben a szövetségben, mindenki odaülhet ennek a vacsorának az asztalához, aki csak hisz Jézusban, aki megkeresztelkedik és a követője lesz.

Ennek a nagy közösségnek vagyunk mi is tagjai, ehhez a vacsorához kapunk mi is újra meg újra meghívást.

4. Ezért

az Eucharisztia jelenléte közöttünk a mi egymással való közösségünknek és Isten szabadító szeretetének az ünnepe.

Ezt újítjuk meg minden évben Úrnapján, amikor arra emlékezünk, hogy milyen nagy ajándék a kenyér és bor színe alatt közöttünk jelen lévő Krisztus. A szentmise nemcsak emlékezés a régi dolgokra, hanem maga a jelenidejű valóság. Igazi átmenet nem pusztán a földi szolgaságból az evilági szabadságra, hanem a halálból az életre; a kereszthalálból a feltámadásra; bűnös létünk halálából a kegyelmi életre, véges földi életünkből az örök életbe.

Erre kell gondolnunk a mai ünnepen, de az év többi napján is. Az Anyaszentegyház ajánlja nekünk, hogy gyakran, lehetőleg naponta járuljunk szentáldozáshoz.

Test és vér – az egész Krisztus ott van minden kis részben.

Ha pusztán a kenyér színe alatt áldozunk is, ha pusztán csak egy darabot kapunk is a szentmisében átváltoztatott ostyából, akkor is az egész Krisztus költözik hozzánk.

5. Szent Pálnak a Korintusiakhoz írt első levelét idéztem az imént a beszédem elején. De az apostol folytatja is tanúságtételét. Ezt írja: „Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék e kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és gyengélkedő, és sokan meghaltak” (1Kor 11,28–30).

Azt kérdezi a mai világ, hogy miért olyan gyenge az Egyház. Ha gyengének látszunk, ha sok szempontból gyengék is vagyunk, talán éppen ez az oka. Sokunkban nem elég erős a hit Krisztusban, aki valóban jelen van az Oltáriszentségben. Ha elhanyagoljuk őt, vagy eljövünk ugyan a szentmisére, sőt áldozunk is, de nem őt tesszük a legfőbb helyre az életünkben, ha nincs hozzá egy imádkozó szavunk, ezt észreveszi rajtunk a világ is.

Különös ajándéka a Gondviselésnek, hogy manapság megint megnyílnak az imádság házai, a közösségi szentségimádás erejét kezdi megérezni minden korosztály. Egyre több templomunkban tartunk naponta órákon keresztül, vagy akár egész nap szentségimádást.

Ilyenkor nemcsak lelkünkkel borulunk le előtte, hanem egész testi valóságunkkal kifejezzük hódolatunkat.

Ez az az imádás, ami nem állhat meg a templom falai között. Ő az a vízforrás, amelynek éltető ereje ki akar áradni az egész világra. „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7) – ezt olvastuk a Zsoltárok könyvében. Ez volt a budapesti Eucharisztikus Kongresszus jelmondata is. Ezért tartjuk ma a körmeneteket a szentségi Jézussal országszerte.

Tanúságot akarunk tenni a világ előtt.

Áldását kérjük az egész világra, és meg akarjuk mutatni, hogy mi mindnyájan, mint Egyház, Isten zarándoknépe vagyunk. Zarándokok, és nem csellengők. Zarándokok, és nem kóborlók.

Mert nem céltalanul sodródunk a világban, hanem egyénileg és közösségileg is egy nagy cél felé tartunk. Tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk. A teremtő Isten szeretetéből állunk a világmindenségben. Az ő örök boldogságában akarunk részesedni. Ezért járjuk Krisztus vezetésével az isten- és emberszeretet útját. Ezért kérjük Krisztustól, hogy ne csak a mai napon, hanem mindennap életünk sugárzó társa legyen! Ámen.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Zsuffa Tünde

Fotó: Lambert Attila

Videó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye/Kardinális médiacsatorna

Magyar Kurír