Erővel és bátorsággal – Egerszalók harmincötödször

Hevesi falvakon, hegyes-dombos vidéken át haladt Egerszalókra, az Egri Főegyházmegye egyik legjelentősebb kegyhelyére menet a busz. A faluba érkezve nem kellett kérdezősködni, hova is kell pontosan menni. Messziről szólt a zene, a dombon a házak fölé magasodott a templom, a tetején a kereszttel mutatta az irányt. Az út a falun át egy nagy udvarba vezetett. Jobbról végig fel a domboldalon gyümölcsfák, az előtérben vizesblokk, balra fehér sátor padokkal, mögötte a virágzó rózsakert és a tornácos plébániaépület. A templomhoz hosszú, meredek lépcsősor vezetett fel. Az 1738-ban épült templom és az 1760-ban elkészült harangtorony közötti zöld területen állították fel a színpadot. Éppen a Felvidékről érkezett Crux zenélt. A harangtorony mögött egyik oldalról temető, a másik oldalról a sátrak sokasága, az Egerszalóki Ifjúsági Találkozó és Lelkigyakorlat résztvevőinek otthona ezen a júliusi öt napon.

Sokan vannak, közel hétszázan. Rengeteg visszatérő szalóki, de minden évben nagy számban újak is felfedezik ezt az erőt, megújulást, feltöltődést adó együttlétet. Sok a fiatal, a középiskolás és egyetemista, de szép számmal vannak itt idősebbek is, köztük házaspárok karonülő és körülöttük szaladgáló apróságokkal.

Már belakták a teret. Akik éppen nem a zenekarral énekelnek, csoportokban és párokban beszélgetnek. Mások a fák hűvösében gondolataikba mélyedve csendben üldögélnek. Van min elmélkedni. Előadások és műhelymunkák adnak bőven gondolkodnivalót. Csókay András idegsebész például a mottóhoz kapcsolódott: Nekilendülni annak, ami szép és jó, fiatalként nem is olyan nehéz. Az előadó azt boncolgatta, kibírja-e és hogyan a lendület a kifáradás próbáját. Pécsi Rita neveléskutató „A személyes eszmény ifjúkorban” kérdéskörben a személyes istenkapcsolat kialakításával és ápolásával foglalkozott. A csoportos beszélgetésekben járhatták körül a témákat, a szentmisékben kapott tanítással elmélyítve felismeréseiket.

Már túl vannak a pénteki, bűnbánati napon, amikor a szentgyónás volt a középpontban. A szombat este a találkozó egyik csúcspontja, szentmisével és fáklyás körmenettel a falun át. A főcelebráns és szónok ezúttal Palánki Ferenc püspök, az MKPK ifjúsági referense volt. Számos paptestvér koncelebrált, köztük Kerényi Lajos és Török László, Egerszalók plébánosa.

Galo Gábor ifjúsági referens mint Egerszalók és az ifjúság hűséges barátját köszöntötte Palánki Ferenc püspököt. „A legszentebb áldozat bemutatásával, imával és tanításával lendítsen rajtunk” – kérte a találkozó mottójának jegyében.

Újra itt vagyunk fenn a hegyen. Jézussal együtt azt mondjuk: „Uram, jó nekünk itt lenni” – fogalmazta a benne munkáló érzést Palánki Ferenc, aki hosszú évek óta látogatja Szalókot. E jóérzésnek a forrása a Jóisten közelsége és a közösségi együttlét. „Jézus hívott bennünket a találkozóra, lelkigyakorlatra, hogy megtaláljuk a forrást a megújuláshoz, a lendületet keresztényi életünkhöz. Erőt, bátorságot kérünk tőle, hogy képviselni tudjuk őt a világban” – köszöntötte a találkozó résztvevőit.

Palánki Ferenc szentbeszédében a találkozó mottójának jegyében – „Nekilendülök annak, ami előttem van” – azt gondolatot állította a középpontba, hogyan tudjuk mi képviselni Istent a világban. Mi van előttünk, mi az, aminek neki kell lendülnünk, hogyan tudjuk ezt megtenni, milyen eszközöket kapunk ehhez Istentől. A tanítványok szétküldésének evangéliumi történetéből kiindulva arra mutatott rá, mielőtt Jézus küldetést adott a tizenkettőnek, magához hívta őket, hogy átformálja őket, és lendületet adjon ahhoz, ami rájuk vár. A tanítványok küldetése az volt, hogy tanúságot tegyenek arról a szeretetről, amivel az Atya szereti az embert, azáltal, hogy betegeket gyógyítanak, ördögöt űznek. Sarut és botot visznek magukkal az útra, és mindig másodmagukkal mennek. Sarut mint a szüntelen úton levés jelképét, a botot – pásztorbot – mint a hatalom jelképét, társat, mert közösségben kell működniük.

Az evangéliumi történettel párhuzamot vonva tanított Palánki Ferenc: Jézus azt kéri tőlünk, hogy az ő útján járjunk, melyen a Szentlélek rendezőereje mutatja meg a jó irányt. Azt kéri tőlünk, vegyük észre a másik embert, aki rászorul egy vigasztaló szóra, egy mosolyra, egy bátorításra, egy szeretetgesztusra. Azt kéri, ha valaki találkozik velünk, akkor Jézus szeretetével találkozzon. Az ember fohászára, imádságára Isten válasza ugyanis az élő ember – idézett a megyés főpásztor egy rabbit. A püspök figyelmeztetett: az isteni szeretetet képviselő ember akkor lehet igazi válasz, ha törekszik az életszentségre. „Megijedünk ettől a szótól” – utalt az általános emberi reakcióra, mely hajlamos azt képzelni, a szentek bűntelenek. A szentség azonban nem jelent bűntelenséget, hanem azt fejezi ki, elkülönült ettől a világtól, és Istenhez tartozik. A helytálláshoz pedig megkapjuk az eszközöket is. A sarunk arra indít, hogy elinduljunk az úton, hogy nekilendüljünk, a bot pedig nem a verekedés eszköze, hanem annak a hatalomnak a jelképe, aminek erejével győzhetek saját magamon, az indulataimon, gyengeségeimen. És az utat együtt járjuk, mert Jézus mindenkit „közösségre hív, és közösségben küld”.

Jézus az örömhírt bízta a tanítványokra. Azt hirdette, elközelgett az Isten országa. Nem hiányosságaikra figyelmeztette az embereket, hanem arra, felfogták-e, mennyire szereti őket a mennyei atya, hogy kezdhetjük az egészet elölről, Isten megbocsát nekünk, ha hozzá térünk. „Ha az életetek a helyes irányba halad, akkor célba fogtok érni. Ez az örömhír. A tanítványok tanúságot téve a szeretetről gyógyították a betegeket, kiűzték az ördögöket, a gonosz menekült előlük. A szeretet hatalmát ugyanis nem tudja legyőzni a gonosz. A tanítványok ezt az örömhírt vitték el szerte a világban, és nekünk is ez a feladatunk.”

A mise végén Palánki Ferenc körmenetre hívta a résztvevőket: „Körbevisszük Jézust az Oltáriszentségben, megmutatjuk a világnak, de magunkhoz is vesszük őt a szentáldozásban. Visszük őt a világban mozgó tabernákulumként, hogy arról tegyünk tanúságot, hogy van szeretet, van örök élet, hogy érdemes odaadni az életünket Isten szolgálatára.”

A menetet a zászlóvivők vezették. Mögöttük egy óriás rózsafüzért vittek, egy-egy ember egy-egy szemet. Szólt az ének, fáklyák világították meg az utat végig a falun, kört írva le a templom körül, kicsalogatva az érdeklődő falusiakat a házakból.

Visszaérkezve folytatódott a dicsőítés, énekkel, imával szentségimádásra készültek. „Nekilendülök mindannak, ami előttem áll” – énekelték a „Szalók Dalt”, újra és újra ismétlést kérve. Az ezt követő éjszakai szentségimádásra megtelt a templom. Halk zene, ének és csend váltakozott. Közben kinn, a téren hangosan szólt a moldvai népzene, táncházba csalogatva. Így ért véget az utolsó este Szalókon.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír