Földi életünk lehetőséget ad az értékteremtésre, a szeretetre – Veni Sanctét tartottak Budapesten

Szeptember első napján szinte egész nap borús volt az ég, és esett az eső, de a Veni Sanctéra kisütött a nap. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság (EKIF) tájékoztatása szerint harminchárom katolikus oktatási intézmény közel hatezer diákja, pedagógusa volt jelen a szentmisével egybekötött ünnepélyes tanévnyitón.

Erdő Péter bíboros szentbeszédében felidézte életének tízes és húszas éveit, amikor – fogalmazott – az ember a legmélyebb és a legvilágosabb tapasztalatokat szerzi önmagáról, Istenről és a világról. Beszélt arról is: az érettségi vizsga „csak képe annak a nagy vizsgának, ami minden ember életének a végén kerül sorra. Ha felismerjük, hogy ott is majd a vizsgabizottság elnöke ugyanaz a Krisztus lesz, aki egész életünk sugárzó társa volt, akkor nem a rettegés, hanem a hazatalálás pillanatát éljük át.”

Az eseményen a zenei szolgálatot a Pannonia Sacra kórusa látta el, Blazsek Andrea és Lantosné Megyesi-Schwartz Dóra karvezetésével.

A főpásztor homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Tanárok! Kedves Diákok! Kedves Munkatársak!

Krisztusban Kedves Testvérek!

Jézus maga adja meg a tanítványainak a Szentlelket: „Vegyétek a Szentlelket” – mondja. Ezzel megadja az apostoloknak a missziós küldetést: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”. Ugyanazok a gondolatok visszhangzanak itt, mint Máté evangéliumának végén a nagy missziós parancsban (Mt 28,18kk).

A Szentlélek ajándéka tehát, egyrészt arra képesít minket, hogy hitünk szerint formáljuk életünket,

másrészt pedig – a régi katekizmus szavával – arra, hogy hitünket bátran megvalljuk, vagyis a misszióra. Ám a megváltás örömhírének hirdetése a föld végső határáig és a világtörténelem végéig, nem puszta tényközlés, hanem szabadító üzenet. Ezért a Szentlélek megadása az apostoloknak, mégpedig egészen különleges módon, másképpen, mint az összes többi hívő embernek, képessé teszi őket a bűnök megbocsátására.

Mert a gyóntató pap és püspök nem csupán hirdetője az isteni irgalmasság örömhírének, hanem – igaz nem a saját nevében, a teljes Szentháromság nevében – meg is bocsátja a bűnöket.

„Én téged feloldozlak” – mondja a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásakor. Szent János evangéliumának ezek a szavai tehát a Szentlélekről és a bűnbocsátó hatalomról éppen a bűnbánat szentségének alapítását jelentik. „Ezzel a nagyszerű cselekedettel és ilyen világos szavakkal… kapták meg az apostolok és törvényes utódaik a bűnök megbocsátásának és megtartásának hatalmát, hogy kiengesztelődésben részesítsék azokat a hívőket, akik a keresztség után bűnbe estek” (De Paenit. cap. 1) – tanítja a trentói zsinat.

Amikor a Jézussal való találkozásról az első igazán személyes tapasztalataimat átéltem,

úgy éreztem, hogy Jézus azt kéri tőlem, hogy mondjam el mindenkinek, hogy Ő mennyire szeret minket és hogy a vele való találkozás a lényege az egész életünknek. Ezért vagyunk.

És akkor elkezdtem nagy szégyenlősen kirándulásra hívni, egyik-másik jóakaratú osztálytársamat és próbáltam beszélgetésben felvetni a témát. Néha szégyelltem magam. Néha éreztem, hogy a másik nem reagál erre. De volt, akivel olyan mély beszélgetések alakultak ki, hogy ma is, ha valamilyen egyházi alkalommal találkozunk, fél szavakból is megértjük egymást. Mert az ember a tízes és húszas évei táján szerzi a legmélyebb és a legvilágosabb tapasztalatokat: önmagáról, Istenről és a világról. Ekkor tudunk a legőszintébben gondolkodni, érvelni, sőt dönteni is.

Boldog és szerencsés ember az, aki ebben a korban megtalálja a Krisztussal és a többiekkel való kapcsolatot és hű marad ehhez egész életében.

Persze a Krisztusról való beszédünk gyönge marad akkor, ha rendetlenül élünk, ha sodródunk a körülményekkel és a gyakorlatban nem látjuk a tanulás, a munka vagy a közösségi élet értelmét. Mert érvényes a pesti közmondás a hívő ember életére is: „Mi lesz? Mi lesz? – Hogy mi lesz, azt mindnyájan tudjuk! De addig mi lesz?” Ha a történelmet, az élő környezet pusztulását, a gazdasági nehézségeket tekintjük, meg az újra- és újra fellángoló háborúkat, akkor könnyen megkísért bennünket a gondolat, hogy nem érdemes annyit tanulni, nem érdemes keményen dolgozni, mert lehet, hogy az egész kultúránk megroppan vagy akár még össze is omlik még a mi életünkben.

Csakhogy mi hiszünk az örök boldogságban, hiszünk abban, hogy a földi élet lehetőséget ad az értékteremtésre, a szeretetre, hogy a munkánk érdemszerző lehet akkor is, ha az eredménye később a szemünk előtt pusztul el.

Arról nem is szólva, hogy általában mindig marad valami a régi nemzedékek értékeiből, és az a kevés, ami megmaradt, új virágzás kiindulópontja lehet. Így volt ezzel Európa is, amikor a népvándorlás pusztításai után a kolostorokból és egyházi központokból a hit és a kultúra újra besugározta földrészünket.

A tanulás eredményét sokszor szóbeli vagy írásbeli feleléssel vagy dolgozattal mérjük le. De az igazi nagy próba mégis egy átfogó vizsga szokott lenni. Jómagam életem legnagyobb szorongását és vizsgadrukkját az érettségi előtt éltem át. Hónapokkal előre elkezdtük kidolgozni és tanulni az anyagot. Azzal az érzéssel mentem az érettségire, hogy mindent megtettem, az eredmény pedig a gondviseléstől függ. Így hát valamelyest arra is felkészültem, hogy elfogadjam, ha nem a legjobban sikerül. De minden tárgyból jeles lett, és tudtam, hogy kinek kell hálát adni érte.

De az érettségi vizsga csak képe annak a nagy vizsgának, ami minden ember életének a végén kerül sorra.

Ha felismerjük, hogy ott is majd a vizsgabizottság elnöke ugyanaz a Krisztus lesz, aki egész életünk sugárzó társa volt, akkor nem a rettegés, hanem a hazatalálás pillanatát éljük át.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok sikeres tanévet minden kedves diáknak, tanárnak, munkatársnak. Az iskolák pártfogója, a Boldogságos Szűz Mária könyörögjön értünk! 

Forrás: Mészáros Erika/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír