Gájer László az őszi Nagymarosi Ifjúsági Találkozón: Az ima belépés a trónterembe

A kora reggeli csípős hideg ellenére váratlanul sokan gyűltek össze a nagymarosi templomkertben. Szinte kivétel nélkül minden hazai egyházmegye képviseltette magát, sőt határon túli, erdélyi és felvidéki fiatalok is érkeztek a találkozóra. A napindító zenés dicsőítést követően Marton Zsolt váci megyéspüspököt nagy tapssal köszöntötték a fiatalok, aki néhány kedves szóval viszonozta azt.

„Görcsösen lelkiismeretes embernek” nevezve saját magát Gájer László azzal kezdte előadását, hogy bevallotta: nem tudja még, mit fog mondani. Bár készült, és vannak jegyzetei, amik mentén haladhat, de a téma – változás, megújulás, átalakulás – olyan, ami nem tőlünk, hanem Istentől függ, éppen ezért drámai. Johannes Hartl imáról szóló könyvének fikciós képével idézte fel ezt a drámaiságot: egy lebombázott város füstölgő romjai fölött, a rothadásnak indult holttestek szagával a levegőben, egy naivnak és jelentéktelennek tűnő maroknyi fiatal énekelni kezd. Halk daluk hangjára a légkör változásnak indul, mert énekükkel Istenhez szólnak. „Nem tudom, hányan lehetünk itt, talán négy-ötszázan, estleg ezren is, de ez a létszám ma Magyarországon szinte észrevehetetlen.

De nem kellenek sokan, elég egy csapatnyi fiatal, hogy változást indukáljon.

„Kértem Istent, segítsen a mai napon: mi az, amit el kell, és mi az, amit el szabad mondanom” – folytatta az előadó, aki lassan öt és fél éve tanít a Pázmányon teológiát. Bár régi nagy álma teljesült ezzel, az elején mégis nagy belső szárazságot élt meg. Azt gondolta, természetesek a kezdeti nehézségek, hiszen elköltözött, megváltozott az élete, sokat kellett készülnie az óráira, és ő volt a legfiatalabb oktató. De a második és harmadik évben még rosszabb lett: idegennek kezdte érezni magát, szenvedett, és lassanként tudta csak megfogalmazni, hogy a magány az, ami eluralkodott rajta. A covid alatt váltak számára igazán gyötrővé a magányos esték, amikor végül feltette magában a kérdést: „Akarom én ezt? Egyáltalán nem vagyok magányos alkat, nem bírok egyedül lenni, nem akarok még egy estét magányosan eltölteni. Kezdtem mondani Istennek: Én ezt nem bírom.” Pszichoszomatikus tünetei – szorongás, alvászavar – egyértelműen jelezék: ezt a kérdést már nem lehet tovább elodázni. „Vagy megtalálom a magány mélyebb okát, vagy el kell hagynom a papságot, mert meg fogok betegedni” – vallotta Gájer László, aki negyven felé közeledve nem talált más kiutat.

Majd egy gyötrő pillanatban, nagyon finoman érzett egy belső hangot: „Maradj!” „Jó, rendben, Uram, én maradok – gondolta –, de mondhatnál még valami mást is, mert attól még meg fogok betegedni, ez így nem segít” – folytatta az emlékezést. Hónapok teltek el, míg egyszer ugyanez a finom sugallat jött: „Imádkozz.” Eszelős módon könyveket keresett, imákat nézett, és próbált elindulni az úton, kitalálni, hogyan lehet jól imádkozni. Közben pedig felvetődött benne a kérdés: „Mi ennek az egésznek az értelme? Miért vannak a papok egyedül? Sokan még ma is úgy néznek rám, hogy jaj, te szegény, pap akartál lenni, aztán az Egyház rád tukmálta a cölibátust. De engem ez nem hagyott nyugodni, nem voltam önazonos.” Tudta: addig nem nyugszik, míg a végére nem jár annak, hogy mire jó a magány, és mélyen hol van az értelme.

„Isten nagyon jó. Őt nem kell keresni, Ő ott van. Általában én nem vagyok ott, és azért nem találkozom vele”

– ismerte el Gájer László. Korábban is rendszeresen imádkozta a zsolozsmát és amit kell,  de aztán elkezdett másképp, mélyebben, tudatosabban imádkozni, és lassan megmutatkozott valami. „Közel jött. Talán eddig is közel volt, csak most engedtem, hogy ott legyen. Beengedtem Őt.” A hatalmas szeretetéhség a félelemmel együtt kezdett elcsendesedni benne. Hirtelen – nagyon rövid időn belül – a szorongás elapadt, az alvászavar megszűnt, és a legmarkánsabb élmény, hogy elkezdte azt érezni: „Szeretve vagyok.” Annak ellenére, hogy korábban voltak nagy törések az életében, Isten jelenlétét és a Benne való hitet soha nem veszítette el. Akkor roppant össze, amikor úgy tűnt, minden a helyén van, amikor egyetemi tanár lett, az emberek szerették és sikeres volt a munkájában. „Isten azt mondta ekkor: Eljött az ideje, hogy többet adjak neked. Eljött az ideje, hogy helyreállítsalak téged. Eljött az ideje, hogy benned nagyobbat cselekedjek.”

Összetett, hogyan tanulta meg például a szemlélődő imát Mustó Péter atyától, és vallja: az ima útján mindenkinek magának kell végig mennie. Számára a reggeli csendes idő – ami most már kétszer fél óra – hallatlanul gazdag. Olyan megélés, mintha tényleg bent lenne a Trónteremben. „Valahogy így tudnám leírni: az életünkben van egy szoba, ez fallal van körülvéve, de van ajtaja. Ha bemész, a jelenlétet Isten szava adja neked.” A lelkünk mélyén lévő szobába nem megyünk be mindig, hiszen a hétköznapok ott dübörögnek. Ahogy Szent Ágoston Vallomásaiban írja: »Uram, te kívül vagy, és mégis belül. Kívül kerestelek és itt voltál bennem, csak nem mentem be a szobába, ahol Te vagy.« Bemész, és ott Van.”

Heidi Baker, a lánglelkű amerikai asszony, aki férjével Mozambikban több ezer közösséget fog össze és orvosmissziót működtet, rejtekhelynek nevezi az imában töltött időt, illetve az ima helyét. Azt vallja, nem teheti meg, hogy naponta legalább három órát ne töltsön Isten jelenlétében, különben nincs értelme az egésznek. Fogalma sincs, hogyan kell a konferenciákra és az alkalmakra felkészülni, csak bemegy a rejtekhelyre, és közösségben él Istennel, ebből fakadnak a gyümölcsök. Gájer László atya is valami ilyesmit élt meg előadása kapcsán: készült ugyan vázlattal, de arról akart beszélni, ami annál több. Amit Isten a rejtekben mutatott neki.

A Magyar Egyház helyzete nem attól fog megváltozni, ha még több programot szervezünk, hanem akkor, ha bemegyünk a trónterembe. Az Úr itt van, nekünk kell belépni és helyet készíteni neki.

Engedjük el a terveinket, az elvárásainkat, és engedjük, hogy Ő cselekedjen. Tartozunk Istennek azzal, hogy kiszolgáltassuk magunkat neki, hogy beleálljunk a tiszta jelenlétébe. Mindent megmondunk neki, mit tegyen. Csak egyszer, egy pillanatra engedjük, hogy a tenyerébe vegyen minket. Amikor a kezébe vesz és elkezd formálni, az valami. Akkor azt fogjuk kérni, ami az ő terve. Ha az evangélium közelébe megyünk, magunkra vesszük az igát, amivel együtt élni teher ugyan, de az életnek egy egészen mély rétegét kezdjük el tapintani: itt kezdődik a menny.

Meg merjük-e tenni, hogy átadjuk Istennek a terepet és időt ajándékozunk neki? – tette fel a kérdést. Ez azonban nem megy áldozat nélkül. „Ha beleállsz, akkor megtapasztalod, hogy az imáid meghallgatásra találnak. Mert ha benne élsz, akkor már másként látod a valóságot.

Az ima azt jelenti, hogy bemész a trónterembe.”

Ha szeretsz valakit, ő hat rád, így egymásra hangolódtok. Gondold meg, hogy az Örökkévaló lép veled kapcsolatba. Végtelenül hatalmas és végtelenül személyes. Mindent megváltoztat, az érzelemvilágodat, az ízlésedet, a barátaidat, az olvasmányaidat, a személyiségedet, és minden a helyére kerül. Isten valahogy megalkotott minket, de mi sokszor csak kóválygunk az életben, általában a felszínen. Mélyen vele lenni, az valami egészen más. Az hatni kezd ránk, átformál minket.

Itt a lebombázott város, egy romhalmaz. Benne egy kicsinyke csapat énekelni, imádkozni kezd. A romhalmaz az életünk. A rejtekhelyen töltött idő során valami átalakul, már nem fontos, hogy gyűjtögessünk. „Uram, a lábaid elé teszem mindazt, amim van. Nem féltem tőled a személyiségemet, a baráti körömet, az ízlésemet, az időmet, mert Te jobban tudod. Fogadjuk a Mestert térden állva” – hívta a jelenlévőket Gájer László, aki előadása végét átvezette a szentségimádásba.

„Van olajunk a szívünk mélyén, van mit Jézus lábára öntenünk. Jelenléted gazdagabb, mint amit el tudok képzelni. Megéri Rá pazarolni mindent.” 

Szerző: Nádudvari Dorottya

Fotó: Pesti Dóra, Tibély Gergely

Magyar Kurír