Imádsággal áthidalható a távolság a földi élet és túlvilág között – Hramota a Rózsák terén

Balázs Mihály prédikációjában emlékeztetett, hogy a halál nem az élet végét jelenti, hanem egy új kezdetet. Mindenszentek ünnepe és halottak napja nem csupán a megemlékezés napjai, hanem a remény és a hit ünnepei is, amelyek erőt adnak a gyász feldolgozásához és hogy reményteljesebbnek lássuk a jövőt.

„Talán mondhatom azt, hogy nem egyformán vagyunk ma itt jelen a templomban. Valaki temetőlátogatásból érkezett ide, mások csak ezután fognak oda ellátogatni. Vannak, akik nagy gyakorlattal közlekednek a parcellák között, mert nem csak az év ezen szakaszában szoktak oda kilátogatni, mások hosszasabban bolyonganak a sírok között, hogy megtalálják szeretett hozzátartozójukat. Vannak, akik szeretnének kimenni most a temetőbe, de munkájuk, betegségük vagy háború akadályoztatja őket. Vannak, akik csak rutinból vesznek részt ezen az ünnepen, de vannak, akiket különösen érzékenyen érint ez a mostani halottak napja, mert a közelmúltban vesztették el a hozzátartozójukat és a szeretett személy hiánya még elevenen él bennük. Vannak, akik szüleiktől, nagyszüleiktől tanulva fedezik fel a sírokat, és még az újdonság varázsával gyújtanak meg egy-egy mécsest, míg sokan már annak gyújtják meg ezt a mécsest, akivel egykoron együtt voltak jelen ezen az ünnepen.”

„Ez most az emlékezés pillanata – folytatta Balázs Mihály atya. – Azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik most a mindenható Isten előtt állnak. Színről színre látják saját imádságban megfogalmazott kéréseiket, hálaadásukat, örömeiket és bánataikat, de célba értek, mert elnyerték az üdvösséget. Ebben a világban olyan sokat hibázik a gyarló ember nap mint nap. A végtelen irgalmú, emberszerető Isten viszont pillanatról pillanatra készen áll a bűnbánó ember vétkeinek megbocsátására, és arra, hogy szeretetével átöleljen bennünket az üdvösségre.”

„Ezekben a napokban emlékezünk, de nem ragadunk le. Nem szabad, hogy a sírkő vagy az urna látványa, rajta szerettünk nevével bármiféle vég érzését ébressze bennünk, sőt (...) az örök életet kell magunk előtt látnunk, ahogyan nemsokára együtt imádkozzuk: »Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak föltámadását és a jövendő örök életet.«”

A prédikáció végén Balázs Mihály arra a mozzanatra is ráirányította a figyelmet, hogy az első emberpár esetében az ősbűn elkövetésével megnőtt a távolság a transzcendencia és a matéria között, vagyis az Isten és az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember között. Ám ez a megnövekedett távolság is könnyen áthidalható hittel, imádsággal és alázatos cselekedetekkel, de legfőbbképpen hittel. A közös hramotai imádság és az elhunytak nevének felidézése mindannyiunkat erre emlékeztet. 

Szerző: Hekler Melinda

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír