Isten jelenléte adja az örömöt – Szentmise Gaudete vasárnap a győri székesegyházban

„Az ember örömre született” – idézte a híres filozófust, Pascalt szentbeszédének kezdetén Veres András. Mi, keresztények valljuk ezt, hiszen az örömhír, az evangélium birtokában vagyunk. Ennek

az örömhírnek a legfőbb üzenete: Velünk az Isten!

Hamarosan, karácsony ünnepén ezt a titkot fogjuk átelmélkedni. Egy lelkiíró szerint az örömtelen kereszténység nem vallás többé, mert nincs köze Istenhez. Hiszen ha az ember Isten jelenlétében él, örömben él. Szent Pál azt mondja az öröm a lélek gyümölcse bennünk (vö. Gal 5,22). Ezért mi, hívő emberek törekszünk arra, hogy Isten jelenlétében éljük, mert az ő jelenléte adja meg számunkra a békét, amiből az öröm származik. Ebből az következik:

ahol Isten van, ott a szeretet, és ahol szeretet van, ott az öröm.

Ahol szeretnek, ott nemcsak az örül, akit szeretnek, hanem az is, aki szeret. De vigyázzunk, mert csak az önzetlen, tiszta szeretet lehet az öröm forrása.

Van-e okunk örülni? – teszi fel ma az ember újra és újra a kérdést. Vannak, akik szerint nincs, mert az éltetünk tele van bajjal, keserűséggel, tragédiákkal. Nehezen döbben rá korunk embere arra, hogy egy nagy manipulációban élünk. A médiumok azt sugározzák, hogy mennyi baj, katasztrófa történik a világban. Korábban is voltak súlyos katasztrófák, de miután nem számolt be senki sem fél órán belül a világ minden táján történt bajokról, az ember csak azokat tapasztalta meg fájdalommal, ami a közvetlen közelében történt. Viszont azoknak is igazuk lehet bizonyos mértékben, akik azt tartják: az istenszeretet hiánya miatt harapódzott el a sok rossz az emberi szívekben. Mert ahol nincs istenszeretet, ott gyengébb az emberek iránti szeretet is.

Mindezek ellenére biztosan állíthatjuk, hogy lenne okunk az örömre ma is. Ha észrevennénk a szeretetnek azt a rendkívül sok megnyilvánulását, hogy a szeretett személyek – családtagok, barátok – mennyi örömet adnak, máshogy gondolkodnánk, hiszen ahol szeretet van, ott öröm is van.

A mai evangéliumban a nép, a vámosok és a katonák is megkérdezik Keresztelő Szent Jánostól, hogy mit tegyenek (vö. Lk 3,10–18). Így mi is feltehetjük a kérdést: mit tegyünk? Egyrészt

tartsunk bűnbánatot, mert a bűn szomorúvá tesz. A bűnbánatban viszont felébred a bűntől való megszabadulás öröme.

Vannak, akikből hiányzik a bűntudat, vagy még inkább a bűnbánat. Ezért a bűn a lelket alattomosan mardossa, és szomorúság lesz úrrá az emberben.

Másodsorban el kell mélyíteni az Istennel való személyes kapcsolatot az imádság által.

Isten jelenléte adja ugyanis az örömöt.

A szentségek által ez az öröm tartósítható, az istenkapcsolat elevenné, állandóvá válhat. Ez adja a szív igazi örömét és békéjét.

Harmadsorban buzgólkodjunk a jó cselekedetekben. Szent Erzsébetnek tulajdonítják a mondást:

Ahol szeretetet vet az ember, ott öröm sarjad.

A jó megtételére mindenki vágyakozik. Tegyük ezt napról napra, és minél több ember felé mutassuk meg szeretetünket.

Legfőképpen pedig éljük meg a hit örömét. Újra és újra fel kell fedeznünk a hit útját. A hit útjára vissza kell térnie mindazoknak, akik úgy érzik, hogy az életük terhes vagy reménytelen. Az Istentől való elpártolás, az Isten útjairól való letérés visszavonhatatlanul az önmegsemmisítésbe és pusztulásba vezet.

Mi, hívő emberek próbáljuk legalább saját környezetünkben megtalálni az öröm pillanatait az élő hit, vagyis az Isten szeretetében való elmélyülés által. Tegyük ezt tudatosan, mert küldetésünk van ebben a világban. Törekedjünk a megtapasztalt örömről másoknak is beszélni. Feladatunk, hogy a hit örömét másokkal is megosszuk, így tehetjük a legtöbbet a világ megtéréséért, azért, hogy az életünk örömtelibb legyen. Az Egyház tagjaiként feladatunk, hogy újra és újra rávilágítsunk az öröm forrásaira: a bűnbánatra, az imádságra és a jó cselekedetekre, hogy minél több embertársunk megtalálja az Isten által kínált örömöt.

A szentmise végén a Szent József-év lezárásaként a jelenlévők elimádkozták a Szent József-litániát, majd a főpásztor megáldotta az oltár lépcsője elé járuló édesapákat.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Hencz Márton

Magyar Kurír