Stefán Zoltán prédikációjában arról beszélt, hogy Jairus lánya és a vérfolyásos asszony evangéliumi története rámutat, hogy Jézus érintése és jelenléte gyógyulást és megnyugvást hozhat, ha hittel fordulunk hozzá, még akkor is, ha a változás késlekedni látszik emberi szemmel nézve. „Emberi életünk folyamán vannak olyan beszélgetéseink, amikor úgy érezzük, beszélgetőtársunk hatással van ránk. Előfordul ilyenkor, hogy
az ember még napok múlva is visszagondol ezekre a momentumokra, gondolkozik a szavakon, próbál belőle töltekezni, és próbálja az életét a beszélgetés hatására jó irányba kormányozni.
Sokszor érezzük egy-egy élményünk során, tapasztalatszerzés közben, vagy nehézségek közepette is, hogy valami megérintett bennünket. Ilyenkor eltölt minket, hogy holnaptól már nem ugyanolyan emberek leszünk, valami megváltozott, hiszen valami felnyitotta a szemünket, valaki egy kicsit más irányba terelte az életünket.”
Hasonló, de ezeknél a földi élményeknél mégis hatalmasabb dolog történik a mai evangéliumi történetben – folytatta gondolatmenetét a miskolci parókus. „A mai evangéliumban Jairus és a vérfolyásos asszony is érintett ember volt. De érintett emberek voltak a szentek is, Szent Imre herceg is, akiről ez a kápolna a nevét kapta.
Tulajdonképpen valamilyen módon mi is érintett emberek vagyunk, hiszen itt vagyunk a templomban, Isten megérintett minket, és kizökkentett a hétköznapi világból.”
Jairus találkozása Jézussal feltöltötte őt, hiszen Jézus megszabadította őt a félelmétől.
Ez a történet tele van félelemmel
– magyarázta Stefán Zoltán. „Jairus előkelő ember, a zsinagóga elöljárója volt. Hogy jön ő ahhoz – gondolhatta –, hogy mezítlábas rabbiként odatérdeljen Jézus elé? Mégis odavezette a félelme, az aggódása, a kétségbeesése, hiszen nem látott más kiutat, mint kérni Jézust, gyógyítsa meg a gyermekét. Aki szülő, sejtheti, mit élhetett át ez az édesapa.”
A mindennapok nehézségei, gondjai, keresztjei közepette az ember sokszor kétségbe tud esni, sokszor olyan mértékig, ahogy Jairus vagy a vérfolyásos asszony.
És az ember ilyenkor nem lát más kiutat, mint hogy odameneküljön valakihez, hogy valakit megérintsen. De ennek a valakinek Jézusnak kell lennie.
Jézus megérint minden embert, kérdés, hogy milyen hatással van ránk. Jézus szól hozzánk. De kérdés, hogy felkavar bennünket, vagy napokig tudunk belőle erősödni?
Ha csak ennek a gazdag jelentéstartalmú evangéliumnak az első felét néznénk, mondhatnánk, hogy a Jézussal való találkozás önmagában még nem okozott semmiféle gyógyulást, semmiféle csodát. Amikor elindultak Jairus házához, sietniük kellett volna, de feltartotta őket valaki. Jézus tudta, hogy meg kell állni. Tudta, hogy ennek a beteg asszonynak szüksége van arra, hogy kiderüljön, mi történt vele. És milyen érdekes, hogy az evangélista itt is megjegyzi: holott már meggyógyult, holott már találkozott Jézussal, holott már megérintette, még nem múlt el a félelme, nem múlt el a remegése. De Jézus eljött, hogy megerősítse.
„Jairus azonban nem volt ilyen szerencsés” – folytatta a miskolci parókus. „Mire a végső kétségbeesése célba ért, meghalt szeretett leánya, akiért aggódott, akinek féltette az életét, aki miatt Jézushoz fordult. De Jézus azt mondja erre: »Ne félj, csak higgy!«
Az Isten nem késik. Az Isten nem siet és nem késik. Az Isten mindig pontosan akkor érkezik, amikor szükségünk van rá.
Csak néha úgy érezhetjük, hogy erősebben tesz minket próbára.”
Prédikációja végén Stefán Zoltán együttérzését kifejezve beszélt az egybegyűltekhez. „Amikor keresztényként Istenhez fordulunk kétségbeesésünkben, amikor imádkozunk sokszor hetekig, hónapokig, évekig, úgy érezhetjük, hogy bár megérintettük az Istent, bár találkoztunk vele, mégse történik semmi. Ilyenkor gondoljunk a vérfolyásos asszonyra, mert a végső szó az Istené.
Bármilyen hosszú is a megpróbáltatás emberi léptékben nézve, bármilyen hosszú is a félelem, érdemes az Isten mellett kitartani, mert Ő érzi az érintést, és hív bennünket.
És az Ő érintése adja az igazi gyógyulást, az ő érzése vezet el bennünket igazán az örök élet, az üdvösség felé, és afelé, hogy le tudjuk győzni mindennapi spirálunkat.”
Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria