Itt családban vagyunk – Hálaadó szentmise és dicsőítő szentségimádás a hivatásokért Terézvárosban

A terézvárosi Szent Család-templom a lakóházak között megbújva szinte alig észrevehető. Mégis itt valami igazi, valami megmagyarázhatatlan módon működik a Szentlélek. Aki egyszer is betéved ide, azt a meghitt és jóleső melegség érzése járja át: „Hazaérkeztem. Itt családban vagyok.”

Advent első vasárnapján ünnepelni gyűltek össze mindazok, akik életében a plébánia és közössége fontos szerepet töltött be. Akár ide született, akár az élet hozta a VI. kerületi templom falai közé, hétköznapi vagy vasárnapi szentmisére érkezett, vagy csak egy fohászra tért be – itt mindenki megnyugvást találhat a csendben, vagy épp az orgona hangját, akár a gitáros énekeket hallgatva.

2024 tavaszán született meg az ötlet, hogy legyen egy olyan alkalom, amelyen a helyből indult családos, papi és szerzetesi hivatásokért, valamint a plébánián szolgálatot ellátó papokért hálát lehet adni, és mindazokért együtt imádkozni, akik szeretetükkel, hitelességükkel példát mutattak a híveknek.

Az oltárképen látható nyitott, felénk nyúló kéz, alatta a Szent Család – a Szűzanyával középen – méltón mutatja a közösségben rejlő erőt: Isten, aki sosem hagy el bennünket; a család, amelyben élünk; és az óvó, védő anya, akit itt szintén nagy tisztelet övez – minden hónap tizenharmadikán délben szentmisével és rózsafüzér imádkozásával kérik Mária közbenjárását.

Ahogyan e sorok írója, úgy Gável András, az Eucharist zenekar vezetője is ezen a plébánián nőtt fel. Az est főszervezőjeként köszöntötte az egybegyűlteket: „Egyfelől köszönetet mondani jöttünk mindazért a sok jóért, amit kaptunk az elmúlt évtizedek alatt, másfelől pedig bűnbánatot tartani, visszatekinteni eddigi életünkre: mi az, ami nem sikerült, amit rosszul tettünk. Ez az egyházközség igazán »termő fa« volt, számos családos, szerzetesi és papi hivatás indult innen. Élő kövekként lehetünk mi is mindannyian ennek részesei.”

A templom megtelt a régi „szentcsaládosokkal” és a most is ide járó hívekkel. A 18 órakor kezdődő hálaadó szentmisét Babos Áron jelenlegi plébános és a korábban itt szolgáló atyák közösen mutatták be, de a papi és szerzetesi hivatást itt meghallók közül is többen jelen voltak: Kemenes Gábor, Szederkényi Károly, Gável Henrik, Hartung Ferenc, Pokriva László és Lak Gábor atya, Dobszay Benedek OFM és Tóth Krisztina Teréz szerzetesnővér, a Szent Ferenc Kisnővérei közösség tagja.

A zenei szolgálatot az Eucharist zenekar, a Trüffel Quartett, Borka Zsolt, valamint a közösséghez korábban kapcsolódó zenészek és gyermekeik látták el. A mise állandó részeinél a Mise gitáron című kompozíció énekeibe kapcsolódhattunk be, amely Sapszon Ferenc közreműködésével éppen tíz éve született.

Az evangéliumot Lindmayer Ferenc állandó diakónus olvasta fel, aki szintén hosszú idő óta szolgálja ezt a közösséget. Gável Henrik szentbeszédében azt mondta: „Oda kell fordulnunk ahhoz az Úrhoz, aki mindent megtehet. Az Egyház ébresztőt fúj – induljon el mindenki, mert »az Úr ajtót nyit előttünk«. Az Úr neked is, előtted is ajtót nyit, juss el ismét a reménység állapotába, mert Krisztus, a királyunk már elindult feléd.” És innen, erről plébániáról a sok-sok év alatt sokan beléptek a „nyitott ajtón”, és elindultak azon az úton, melyre Isten hívta őket.

A hívek könyörgésében a jelenlegi és korábban a templomba járó hívekért, családokért, az innen induló hivatásokért, az itt szolgálatot ellátó papokért hangzott az imádság. És mindazokért is, akik már nem lehettek jelen – Opálény Mihály és Kiss Áron atya –, és azokért is, akik a saját helyükön végzett szolgálatuk miatt nem tudtak eljönni.

Megemlékeztünk Gyulai Oszkár atyáról is, aki 1971–2008 között nemcsak a templom plébánosa, de a közösség lelki építője, megtartója és kibontakoztatója is volt.

Dobszay Benedek OFM így emlékezett vissza gyermekéveire: „Számomra meghatározó volt a minta, amit ezen a plébánián láttam – ez a későbbi hivatásom választásában is nagy szerepet játszott: az itt szolgáló atyák azt akarják csinálni, lelkileg teljesen átadva magukat a feladatoknak, ami a közösséget építi. Néhány sarokkő itt a helyén van. Egyértelmű, biztos alapok, amiket itt kaptunk. A hittételek, amiket kimondtak, nem voltak megkérdőjelezve, a liturgia szeretete, amit itt megtapasztaltam, alapvető élmény volt számomra. Ugyanakkor tágasságot is jelentett a Szent Család-plébánia, ahol sokféle ember, sok jó gondolat egyszerre találkozhatott. Például a gregorián énekek és a gitáros zenei szolgálat egyaránt elfogadott volt. Engedtek minket magunknak lenni. Ha volt egy kezdeményezésünk, ötletünk, engedték, hogy valami épülhessen belőle. Hagytak minket kibontakozni. A kapcsolatok pedig, amelyek itt alakultak ki, egy lelki családdá, egy közösséggé formáltak minket. Mindezekért hálás vagyok.”

Kemenes Gábor atya vezetésével a szentmise után dicsőítő szentségimádás kezdődött, elmélkedés zenei kísérettel. Így fogalmazott: „Hálát adok a megszólításokért, hivatásokért, hogy eszközök lehetünk a Te kezedben. Hálát adok az itt szolgáló, szolgált papokért, a hívekért, akik ide jártak vagy járnak. Élő szívekből akarsz közösséget teremteni, amelynek tagjai a Te jelenlétedből erőt merítve választ adnak hívásodra. Találkozásra hívsz minket, és mi örömmel megyünk, minden egyes szentmisében, hogy a végső találkozásra is fel tudjunk készülni.”

Néhányan levélben küldték el visszaemlékezéseiket. Szabó Barbara (Ordo Virginum): „Amikor édesanyám beíratott hittanórára, Kemenes Gábor atya elmesélte nekünk, hogy azért lett pap, mert Jézus meghívta. Emlékszem, azt gondoltam magamban: bárcsak engem is meghívna. És ez így is történt. 2012-ben Erdő Péter bíboros a szüzek konszekrációjában részesített, így a Szüzek Rendje, az Ordo Virginum tagja vagyok. Nagyon hálás vagyok Oszkár atyának, különösen azért, mert lányok számára is lehetővé tette a ministrálást. Ez rendkívül fontos dolog volt számomra a hivatásom alakulásában. Istennek legyen hála és dicsőség azért a tiszta forrásért, amelynek gyermekként részese lehettem itt, a Szent Család-plébánián!”

Szakács Péter atya pedig ezt írta: „Eszembe jutott, hogy a kilencvenes években, amikor egyetemistaként a Szent Család-templom közösségébe jártam, mennyire Eucharisztia-központú közösséget épített fel Gyulai Oszkár atya. Akkor talán fel sem fogtuk a sok kegyelmet, amit közösen kaptunk a szentmiséken, a különböző plébániái csoportokban, a táborokban, a barátságokban. Oszkár atya a kórházba is rendszeresen bevitte az Oltáriszentséget a betegekhez. Ennek a kegyelmi légkörnek a gyümölcse a sok hivatás is.”

Volt egyszer egy király… – gyerekkorom egyik legkedvesebb adventi éneke is felcsendült, felidézve az akkori vágyakozás, várakozás érzését. Újra kisgyermekként ültem a padban, és láttam magam körül az azóta felnőtté – családapákká, családanyákká – vált gyermektársaimat, akikkel együtt, egy családban, a „Szent Családban” valóban együtt nőve, együtt gyarapodva éltük fiatalkori éveinket. Egy szívvel, egy lélekkel, az összetartozás, a hazaérkezés boldog és biztos örömét hordozva szívünkben. Ez az, ami újra és újra visszavezet minket ide. Ma is ezért jöttünk, ezt éltük át. A ráncosabb arcok, az öregedő kezek, megőszült fejek, az évek terheit hordozó meggörbült hátak és vállak nem tudták elvenni az újratalálkozáskor a szemekben felcsillanó igazi öröm fényét. Belenőttünk és „beleöregedtünk” ebbe a családba mi is, a sokadik nemzedék, akik innen indultunk, megtanulva, megtapasztalva Isten végtelen jóságát és hívó szavának erejét. Közel húsz papi, szerzetesi és még ennél is több családos hivatás indult el ebből a közösségből, miközben a nagycsaládban való élet szeretetét is átélhettük.

Szakács Péter Oszkár atya kedves mondásával zárta sorait, amivel mindig elköszönt tőle, annak idején, mikor a Szent Családból visszaindult a szemináriumba és aminél többet mi sem kívánhatunk és tehetünk: „Oremus pro invicem!” – Imádkozzunk egymásért!

Fotó: Nagy Lajosné Katalin (MakrancosFotó)/Dicsőítő Sziget; Tóth András (Szentendre Fotóklub)/Dicsőítő Sziget

Ujváry-Radics Gabriella/Magyar Kurír