Jut időd az imára, az Úrral való kapcsolatra? – Az élet értelméről a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón

„Miért élek? A kérdésre adott válasz jelentősen befolyásolja egyéni életünk – tanulásunk, fejlődésünk, hivatásunk, társas kapcsolataink – alakulását” – írták a találkozó szervezői a nagymarosi meghívólevélben, hozzátéve, hogy „a minket körülvevő világban történelmi jelentőségű, az egész világra kiterjedő, többnyire negatív változások zajlanak, miközben ebben a bizonytalanságokkal teli világban kell sóként, kovászként élnünk és boldogulnunk.”

A találkozón gondolatébresztőként a Balázs András váci egyházmegyés pap és Földváry Katalin szociális testvér által vezetett napindító énekei, elmélkedései Jézusról szóltak, aki az út, az igazság és az élet. A Weiner Leó Katolikus Zeneiskola – Liturgikus Könnyűzenei Képzés tanárainak és diákjainak énekes-zenés szolgálata után Dobszay Benedek OFM szólt a jelen lévő – hazai és külhoni egyházmegyékből egybegyűlt – fiatalokhoz.

Emlékeztetett, hogy a legutóbbi nagymarosi találkozón Gájer László atya arról beszélt, hogy nem szabad megijedni a világtól, tisztán kell látnunk önmagunkat is, valós nehézségeinkkel együtt, s lehet szembesülnünk azzal, hogy nem mindig könnyű az élet, de a megoldhatatlannak látszó élethelyzeteinket bátran a Jóisten elé vihetjük.

Dobszay Benedek az aktuális találkozó témájával (Miért élek?) kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a világ elhatalmasodó problémáit látva, vagy az életünk kihívásai (hivatáskeresés, társas kapcsolatok) közepette a „valóságot nem letagadva keresnünk kell a minket nyomasztó kérdésekre a választ – Jézussal. Tehát nem elméletben, hanem az imádságban való elmélyülés által.

Amikor őszintén Isten elé visszük a kérdéseinket, például azt, hogy miért élünk, s merre tovább, akkor hagyjuk, hogy az ővele való együttlétben megérkezhessenek a válaszok” – mondta.

A bevezető gondolatok után a nagymarosi találkozó kommunikációs és motivációs stábja közös tánccal mozgatta meg a jelenlévőket, majd Simon Dávid győri egyházmegyés pap előadása következett. Egy Seneca-idézettel vezette be elmélkedését:

Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

Majd a találkozó mottójára (Miért élek?) is utalva feltette a költői kérdést: „Mi vajon nem tudjuk a választ? Gondoljunk Lisieux-i Szent Teréz szavaira: »Milyen édes az örökkévalóság partjai felé hajózni!«”

Ezután az előadó újból a hallgatósághoz szólt: „Ha hívő keresztényként tudjuk, hogy

a lelkünk hajóján a parancsnoki hídra fel kell engednünk az Urat,

akkor vajon miért élünk úgy, mintha hajótöröttek lennénk a világ tengerén, mintha nem lenne Szentlélek, mintha nem lenne tanácsadónk; miért élünk az alacsonyabb rendű céljaink jegyében, mintha nem tudnánk, hogy végül is miért élünk? Hiszünk mi egyáltalán? Hiszünk Krisztusban?”

Simon Dávid így folytatta: a helyzet az, hogy tudjuk, mi és ki az életünk célja, de ezt nem akarjuk tudatosítani, nem igazán hiszünk benne, nem tesszük magunkévá a bensőnkben, nem orientáljuk erre az akaratunkat, s ezért össze vagyunk zavarodva.

Tudjuk, hogy nem a saját álmunkat, hanem Isten álmát kell megvalósítanunk, s az ő akaratát kell követnünk,

az életünket nem a szórakozásnak, hanem a szeretetnek, a szolgálatnak kell szentelnünk, sőt, szentté kell válnunk, átistenülve, legyőzve önzésünket, „csakhogy valami miatt ezek a válaszok piszkosul nem tetszenek nekünk; minden más jöhet, család, szerelem, karrier, csak éppen ezek ne! Isten dicsősége az enyém helyett? Önzés helyett szolgálni? Az Úr akarata az enyém helyett? Hasonulni Jézushoz? Valljuk meg, ezek a válaszok nem szimpatikusak nekünk, nem esnek jól. Szórakozás helyett a szeretetet gyakorolni? Inkább legyen az élet folytonos majális! Így vagyunk ezzel, testvérek” – mondta őszinte önvizsgálatra indítva a fiatalokat.

Az előadó ezek után útmutatóként C. S. Lewist, a nagy megtérőt idézte: „Vedd célba a mennyországot, s a földet kapod ráadásul, mert ha a földet célzod, mindkettőt elveszíted.” S így folytatta: „sokáig az én életem sem szólt másról, mint a szórakozásról, vagy éppen a kosárlabdázásról, a szerelemről, mígnem 29 évesen nagy nyomorúságomban elkezdtem imádkozni.”

Simon Dávid hangsúlyozta: „Mindegy, hogy világi, vagy papi hivatásod lesz, a lényeg, hogy engedd Krisztust uralomra jutni az életedben, a szívedben, kerülj intim párbeszédbe vele! A főparancs megmutatja az utat: Szeresd uradat teljes szívedből, lelkedből, teljes elmédből és felebarátodat, mint saját magadat!

Kalkuttai Szent Teréz mondja: az tudja a leginkább szeretni a másik embert, aki a legszorosabb kapcsolatban van Istennel. De hogyan szeressük Istent? E kérdésre az előadó azt válaszolta: „azzal, hogy időt töltünk vele. Rá kell szánnunk az időnket! És ne csak napi pár percet.” Az imádságon és a szentségeken keresztül részesülünk Isten szeretetéből – folytatta.

Nincs erőnk az Úr parancsait teljesíteni az ő kegyelme nélkül.

Igéjéből pedig gazdagon meríthetünk: de valljuk meg, egyáltalán elolvastuk már az Újszövetséget? Az ima Istennel való bensőséges kapcsolat, ugyanakkor imádkoznunk kell egymásért is: gyermekek a szüleikért, a házasságukért, a házastársak egymásért, a papok a rájuk bízott hívőkért, s így tovább. Vianney Szent János vallotta: »Imádkozni és szeretni, íme ez az ember boldogsága a földön«.”

Jézus pedig azt mondta, „ti elsősorban keressétek az Isten országát és annak igazságát, a többi megadatik majd nektek”, tehát

aki engedi, hogy lelke városát Krisztus kormányozza és engedi letaszítani a trónról saját egóját, azt Krisztus elvezeti oda, hogy megtudja, mi a hivatása, kit válasszon párként, házastársként; az Úr vezet, ha engedjük, hogy birtokolja a lelkünket.”

Az előadó hozzátette: ezt persze akadályozzák a bűneink, a bálványaink (amelyekhez jobban ragaszkodunk, mint az Istennel való bensőséges együttléthez), valamint a lelki lanyhaságunk. Pedig ha Istennel időzünk, akkor ő átformálja a szívünket; aki komolyan imádkozik, az gyógyul, az Úr elkezdi irányítani: egyre mélyebb barátságba kerül Krisztussal.

De ha a fő cél nem érdekel, s nem szánunk időt Istenre, nem szeretjük őt, akkor sajnos az apróbb dolgainkban is bizonytalankodni fogunk, s elveszettnek érezzük majd magunkat. 

Higgyük el, hogy Isten boldogabbá tud tenni, mint a világ! – zárta előadását Simon Dávid, majd átadta a szót, egy fiatal lánynak, Kincsőnek, aki tanúságot tett élete nagy fordulatáról, amelyet Međugorjében, a Križevac hegyén élt át.

Több évvel ezelőtt halt meg a nagypapája, akivel nagyon jó, bizalomteli kapcsolata volt. Haragudni kezdett Istenre, amiért el kellett veszítenie őt. Az alkohol rabja lett, ezáltal remélt megnyugvást, gyógyírt a kínzó hiányra. Barátai eltávolodtak tőle, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Lassan jutott el oda, hogy belássa, rossz úton jár, s akkor az Úr segítségével eljutott Međugorjébe. A Križevacon nagy lelki megrendülést, és egyszerre nagy békességet élt át, valamint azt az üzenetet kapta, hogy az Úrnak nagy szüksége van rá. Imádkozni kezdett, s az élete fordulópontján megértette, hogy mi volt a problémáinak a gyökere, s ezt így fogalmazta meg: „Nem akartam azt, amit Isten akart.”

A nagymarosi találkozó a továbbiakban szentségimádással folytatódott, majd következtek a fakultációk, műhelybeszélgetések: Kerényi Lajos piarista szerzetes a templomban tartott előadást istenkeresőknek, a Kálváriánál Brückner Ákos, Fülöp Ákos és Balázs András atya, valamint Alpek Gergely diakónus válaszoltak a a fiatalok kérdéseire.

A KétIgen Alapítvány fakultációján a Szent Márton Közösségi Házban a szerelemről, elköteleződésről mentorházaspárokkal lehetett beszélgetni. Az Esztergomi Szeminárium papnövendékeivel az altemplomban lehetett találkozni, az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat munkatársai személyes beszélgetésre várták a fiatalokat. A szentségimádás végétől a szentmise kezdetéig pedig lehetőség nyílt szentgyónásra, beszélgetésre a jelen lévő lelkiatyákkal a templomkertben.

Kora délután Illés Fanni világ- és Európa-bajnok paralimpiai úszó beszélt az életéről, hitéről. Mint mondta, egy bátor döntésnek köszönhette az életét, s ezt a döntést a szülei hozták meg, amikor az orvosok tanácsa ellenére a súlyos testi rendellenességekkel született lányukat hazavitték a kórházból, hogy gondoskodjanak róla és felneveljék. A párizsi paralimpiára készülő úszóbajnok a nagymarosi találkozón jelenlévők imáját kérte a versenyen való részvétele sikeréért. Illés Fanni tanúságtétele a jövőben a honlapján lesz elérhető.

*

A délutáni szentmise főcelebránsa Székely János szombathelyi megyéspüspök volt, akit a szertartás előtt Dobszay Benedek köszöntött közelgő hatvanadik születésnapja alkalmából.

A szombathelyi püspök külön köszöntötte a koncelebráló Beer Miklós nyugalmazott váci püspököt, majd

arra biztatta a fiatalokat, hogy a szertartás kezdete előtt egy kis ideig ne tegyenek mást, csupán hallgassák a természet templomának csendjét, Isten dallamát, s azt tanácsolta, ha tudni akarják, honnan a világ, akkor arra hallgassanak, aki alkotta, „aki a hardverét kitalálta”, s aki a gondolataival működteti.

„Őt kérdezd, ha tudni akarod, mi a dolgod a világban!” – mondta Székely János.

A természet hangja ezúttal a mennydörgés, majd az eső lett, amely a mise kezdetére érkezett meg, később zuhogni kezdett, s az égbolt csak a szentbeszéd után kezdett tisztulni.

A szombathelyi püspök így fordult a jelenlévőkhöz: „Nagyon örülök, hogy az eső ellenére bátran kitartotok Jézus mellett.” A nap témájához szólva kifejtette: az ember keresi az élete végső célját, az ég felé nyitott lény. „Akkor teljes az életünk, ha van ideálja, célja. Az állatnak, amely az ösztönterve alapján él, nem kell önmagát felülmúlnia. Mi, emberek azonban nem vagyunk befejezett lények,

tudunk emberségesebbé válni, de sajnos le is tud alacsonyodni. Ha az ideáljaid hitelesek, az életed bontakozik, ha hamisak, akkor az életed eltorzul” 

– mondta Székely János, majd elmesélte a gyermekkorának azt az epizódját, amikor az ő ideálja megszületett.

Beszélt az édesapjáról, aki sok nyelven beszélő, okos ember volt. Szeretett volna hozzá hasonló okos emberré válni. Amikor azonban nyolcéves lett, az édesapja elvitte egy távoli rokonukhoz, aki gyermekbénulásban szenvedett, a feje növekedett, a teste nem, ujjait nem tudta mozdítani. Meglátogatták a rokont a kórházban, ahol látták a sok beteget. „Szörnyű volt, egy-két napig meg sem tudtam szólalni, de ettől kezdve édesapámmal együtt látogattuk a rokont, aki egyébként vidám ember volt. Annyira felbátorodtam, hogy néha egyedül is meglátogattam. Amikor meghalt, úgy éreztem, mennem kell a többi beteghez. Rájöttem, hogy az életemben nem az a legfontosabb, hogy okos legyek, hanem az, hogy szeressek és adjak. 

Mi, emberek szeretetre születtünk, arra, hogy ajándékká tegyük az életünket, ez a világ az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök szeretetéből, életáradásából fakad.”

A továbbiakban a püspök az édesanyjáról beszélt: arra is rájött, hogy a családjuk békéje, egysége elsősorban az ő nagyon mély, őszinte hitén, szeretetén nyugszik. Megtanította arra, hogy a földi dolgok végesek, az emberi szívet csak a kegyelem esője tudja odaföntről betölteni.

Az élet értelméről szólva egy történetet is mesélt a püspök egy háromgyermekes édesanyáról, aki váratlanul azzal szembesült, hogy a férjének van valakije. Az asszonynak összetört a szíve, a férjnek mégsem rótta fel hűtlenségét, hanem megvallotta a saját hibáit, bűneit, bocsánatot kért és újrakezdést javasolt. A férfi azonban otthagyta a feleségét, a három gyermekét. Az asszony zarándokolt, imádkozott, s egyszercsak a férj jelentkezett, átgondolta az életüket, s haza kívánt térni, s az asszony igent mondott. Az újrakezdés nem volt könnyű, de néhány hónap múlva a családba visszatért az öröm, s az asszony újra gyermeket várt, egy kisfiút. Úgy érezte, ez Isten ajándéka a hűségéért, nagylelkűségéért. Életed célja, hogy szeress, hogy alkoss, hogy adj, hogy nagylelkű legyél, erre születtél! – foglalta össze a püspök.

Beszéde végén Székely János egy mesét mondott el az élet dallamáról, a történet lényege arról szólt, hogy

a szeretet dallamát tanuljuk egy életen át az élet sokszor nehéz iskolájában, s ahhoz, hogy egy osztállyal feljebb lépjünk, nagyon fájdalmas utakon kell végigmennünk.

Székely János a beszéde végén összefoglalta üzenetét a fiatalok számára: „Arra születtél, hogy szeress; a szeretet forrása a mi Teremtőnk, újra és újra oda kell menned, hogy meríts ebből a forrásból, mert a földi dolgok soha nem tudják a szívet megtölteni; s végül, legyenek igaz barátaid, akik ismerik az életed igazi dallamát és amikor fölötted elsötétül az ég, akkor Isten rólad szóló álmára emlékeztetnek.”

*

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó 50. évfordulójának ünnepe az idei őszi alkalmon lesz. 

Fotó: Pesti Dóra; Tibély Gergely

Körössy László/Magyar Kurír