Krisztusra figyelő tekintettel – Erdő Péter megáldotta az új paplakot Budakalászon

Három épület osztozik az egykori méretes gazdasági udvaron a budakalászi Szent Kereszt Felmagasztalása-plébánia területén. Az eredeti plébánosi lakást közösségi célra használják, az idők folyamán feleslegessé és romossá vált gazdasági épületek helyén új, praktikus lakást építettek a plébánosnak, ám az egyik gazdasági épületet, melynek történelmi jelentősége is van, meghagyták, s ma szintén közösségek otthona.

Szükség is van a helyre. Budakalász és az első világháború után alapított Szentistvántelep híveinek kell a tér. Közel 300 fős a cserkészcsapat és száz fő körül van a ministránsok, hittanosok száma, emellett karitászcsoport, felnőtt és ifjúsági katekézis-csoport, baba-mama és nagypapa-nagymama klub, valamint gitáros kórus tagjai élnek itt aktív közösségi életet.

A népes közösség Erdő Péter bíborossal ünnepelte az új paplak megáldását november 3-án. A főpásztor a liturgia után áldotta meg a közösségi munkával és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye anyagi támogatásával elkészült új épületet.

A szentmisére megtelt az igényesen felújított templom. Az őslakosok mellett fiatal családok, köztük sok kisgyermek vett részt az ünnepen – jelezve, hogy a budapesti agglomerációban vagyunk, a „Pilis kapujában”, ahova előszeretettel költöznek ki a fővárosiak. Új életet adtak ezáltal a Budapesttel közvetlenül határos, várossá avatásának tizedik évfordulóját idén ünneplő településnek, melynek létét csaknem megpecsételte a németajkú lakosság 1946-ban bekövetkezett kitelepítése, és a megélhetést nyújtó gazdasági szerkezet átalakulása – mutatta be bevezetőjében Budakalászt Kelemen László plébániai kormányzó.

A szentmise főcelebárnsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük. 

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai Evangéliumban egy megtérés történetét hallottuk. Zakeus, a vámos megrendülve fogadja Jézus látogatását és megígéri, hogy akit megkárosított, azt négyszeresen kárpótolja. A legnagyobb bűne ugyanis éppen az volt, hogy vámszedőként többet követelt az emberektől, mint ami járt és ebből gazdagodott meg. Már az Ószövetségben szó van a lopott holmiért járó többszörös kártérítésről (2Sám 12,6). Az Egyház is kezdettől fogva tanítja, hogy az igazságosság megköveteli az ellopott javak visszaszolgáltatását. Maga Jézus ebben a példabeszédben megdicséri Zakeust, amiért vállalja, hogy jóvátételt ad a károsultaknak (KEK 2412). Sokszor előfordul azonban az életben, még az anyagi károkozás esetén is, hogy akit megkárosítottunk, annak már nem tudjuk ezt megtéríteni. Lehet, hogy nem is ismerjük az illetőt. Lehet, hogy valaki a közvagyont, a közösségi tulajdont sértette meg. Személy szerint nem is tudja, hogy ki mindenkinek okozott kárt ezzel. Aki a szocialista időkben ellopta a fél gyárat, ami hivatalosan össznépi tulajdon volt, vagyis elméletileg tízmillió embert illetett volna meg, hogyan tudna az ellopott rész fejében ötmillió embert kárpótolni. Nem is szólva arról, hogy a tízmillióból melyik ötmillió lenne jogosult. Vagy hogyan lehetne mindenkinek visszajuttatni a ráeső köztulajdon 50 százalékát. Még nehezebb felmérni, azt a kárt, amit valaki önzésből, haszonlesésből vagy felelőtlenségből a természetnek okoz. Itt a kár mértékének kiszámítása is nagy vitákat kelt a tudósok körében. Sokszor érezzük, hogy tennivalónk van, de nem találjuk a módját, hogyan és kinek térítsük meg, ha kárt okoztunk.

Bonyolult az emberi élet, mert kárt nem csak anyagilag lehet okozni. A hazugság, a rágalom, az igazságtalan ítélet vagy akár a téves, hamis hírek terjesztése és sok más magatartás olyan erkölcsi károkat okozhat, amit közvetlenül megtérítetni nem lehet. Ilyenkor erkölcsi elégtételt kell nyújtanunk „a szeretet nevében. Ez a jóvátételi kötelezettség fennáll a mások becsülete ellen elkövetett bűnök esetében is”– így tanítja ezt a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK 2487).

A múlt héten megrendítő példát láttunk az erkölcsi elégtételre. Boldog Sándor Istvánt és társait igazságtalan döntéssel halára ítélték és kivégezték 1953-ban. Jeltelen sírba temették őket az Újköztemető 301-es parcellájában. Sándor István számára a boldoggá avatás és földi maradványainak ereklyeként való tisztelete nem csupán elégtétel volt, hiszen nem az elkövetők avatták boldoggá. Itt tehát az Egyház közösségének elismerése és tisztelete nyilvánult meg példamutató keresztény testvérünk iránt. De a múlt héten, ott kint a temetőben a magyar állam képviselői és intézményvezetői készítették elő a kivégzettek méltó eltemetést. Ők vettek részt az emlékmű felállításában is. A tiszteltnek ez a kifejezése persze már nem kelthette életre a fiatalon kivégzetteket. Inkább az egész közösség számára volt erkölcsi kárpótlás. Erősítette hitünket abban, hogy sokszor – akár évtizedek múltán is – kifejezésre juthat az igazság, amely erősebb, minden hazugságnál és hallgatásnál.

Az áldozatokat és a károsultakat mindig lehet vigasztalni és segíteni, de kifejezett kártérítésre, jóvátételre csak azok kötelesek, akik az igazságtalanságot elkövették. Aki pedig a megtérés útján felismeri, hogy ő is valamilyen jóvátétellel tartozik, de annak módját és mértékét meghatározni nem tudja, annak különösen is szól a mai Evangéliumban Zakeus első vállalása: „Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom” (Lk 19,8). Mindig vannak köztünk rászoruló emberek. Ki anyagi segítségre, ki emberi jó szóra, törődésre, vigasztalásra vágyik. Minden lelkiismeretvizsgálatunk után határozzuk el, hogy valakivel valami jót teszünk, ezzel fejezzük ki bűnbánatunkat, megtérésünket és lelki megújulásunkat.

A mai vasárnap ünnep ennek a plébániának az életében. Most áldhatjuk meg az új parókia épületét. A plébánia épülete nem egyszerűen szolgálati lakás. Nem pusztán lakóhely, hanem lehetőség arra, hogy a plébános állandóan jelen legyen hívei körében. Az Egyház helyi közösségében az összes világi hívők szorosan együttműködnek a felszentelt pap vezetésével. Ő a közösség saját pásztora. Krisztust jeleníti meg a szentmisében és a szentségek kiszolgáltatásakor. De őt képviseli az igehirdetés és a tanítás feladatának gyakorlásában is. Az ő nevében, az ő szeretetével kell irányítania a közösséget. Ezzel teljesíti pásztori küldetését. A helyi plébániai közösségek pedig nem csupán tagjaik lelki igényeit szolgálják. Missziós küldetésük is van. Ma is érvényes Krisztus parancsa: tegyetek tanítványommá minden népet. Emlékeztessen minket ez az új épület arra, hogy közösségünknek is lelkileg újjá kell épülnie. Így lehetünk világos, erőteljes, hatékony tanúi Krisztus Evangéliumának a környező világ előtt. Ámen.

Az új paplak építésének terve két évvel ezelőtt merült fel: a plébániai csoportok és közösségek szinte egymást kerülgették az eddigi plébánián. Felmerült a bővítés igénye, és közösségi összefogással meg is indultak a munkálatok. Együttes erővel bontották le a régi romos épületet, a korábbi paplakot pedig teljesen a közösség életnek adták át. A harmadik épület, az egykori kocsiszín már a hatvanas évek második felében közösségek otthonná vált. Ekkortól ugyanis itt talált menedékre és kezdte el az ifjúsági közösségi munkát Somogyi Sándor regnumi atya. 

A szentmisét követően az ünneplő közösség Erdő Péter bíboros vezetésével az új paplak elé vonult, ahol főpásztor megáldotta az épületet. Kelemen László köszönetet mondott a hívekenek, és reményét fejezte ki, hogy újut erővel, leleksedéssel, Krisztusra figyelő tekintettel lakják majd be a közösségek új tereit. 

 Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír