Michael W. Banach nuncius Kecskeméten: Ha látni akarjuk Jézust, a halál arcába kell néznünk

1994-ben, harminc éve alapították Kecskemét-Széchenyivárosban a Szentcsalád Plébániát. Teljesen megtelt a templom a vasárnap délelőtti, jubileumi szentmisére. Rengeteg család jött kisgyerekekkel, jó volt látni a kamasz korosztályt is szüleikkel, kistestvéreikkel, nagyszüleikkel együtt.

Gitáros kórus énekére vonult be Michael Wallace Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa; Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, a Szentcsalád Plébánia kisegítő lelkésze; Hatházi Róbert plébános; Ivanics Zoltán lelkipásztor, Lápossy Péter, a nuncius titkára; az állandó diakónusok és a ministránsok.

A képviselő-testület és a közösség nevében Hortobágyi Tibor köszöntötte a nunciust, majd átadtak neki egy festményt, amelyet Balanyi Károly, a közösség tagja készített számára. 

Michael Wallace Banach a szentmise elején mint a Szentatya magyarországi személyes képviselője köszöntötte a közösséget, biztosította őket Ferenc pápa közelségéről, imáiról, és atyai áldását közvetítette. A szentmisét latinul mondta, a homíliát pedig olaszul, amelyet Lápossy Péter tolmácsolt a híveknek.

Az evangéliumban hallott búzaszem példázata magyarázatának kezdetén elmondta, bár úgy tartják, hogy a vallásról, a szexualitásról és a politikáról nem illik beszélni, van valami, amiről valóban nem beszélünk: a halálról. Felismerjük, de nem foglalkozunk vele, tagadjuk, figyelmen kívül hagyjuk, elkerüljük, nem nézünk szembe vele, hiszen a szeretteink halála túlságosan fájdalmas, saját halálunk pedig ijesztő. Ez a kultúra ugyanakkor nem hajlandó befogadni az élet evangéliumát.

A mai evangéliumban szereplő görögök sem számítottak arra, hogy a halálról lesz szó – folytatta beszédét. – Hallani, látni szerették volna Jézust, aki számtalan csodát tett. Nem tudjuk pontosan, miért akarták őt látni, de a vágyukat mindnyájan ismerjük. „Ha tudni akarod, miért szeretnénk látni Jézust, nézd meg, miért imádkozol. Ez gyakran egy teendőlista Isten számára.” A saját feltételeink szerint akarjuk látni Jézust, nem akarunk szembenézni a veszteség és a halál fájdalmával – magyarázta.

Jobban akarunk valamit Jézustól, mint magát Jézust. Valós a veszélye annak, hogy Isten életének fogyasztóivá válunk, ahelyett, hogy Isten életének résztvevőivé válnánk.”

Kiválogatjuk, mire vágyunk, és magunk mögött hagyjuk, amit nem értünk vagy nem szeretnénk.

A kereszténység azonban nem svédasztal, nem is látványsport. Azt jelenti, hogy részt veszünk Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában.”

Ha a búzaszem nem hull a földbe, nem hal el, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is – sorolta az ismert jézusi mondatokat, melyek mind azt jelzik: ha látni akarjuk Jézust, a halál arcába kell néznünk. „Amilyen mértékben nem vagyunk hajlandók felismerni a halál valóságát, amilyen mértékben elkerüljük vagy tagadjuk a halált, olyan mértékben nem vagyunk hajlandók látni Jézust. A halállal szembenézni az egyik legnehezebb munka, melyet valaha végeztünk. Megrendíti a lelkünket, a szívünk mélyéig megráz minket.”

A nuncius beszélt arról, hogy nagy a kísértés, hogy kihagyjuk a halált, és azonnal a feltámadásra gondoljunk. Ezen a héten az Egyház mégis a nagyhét felé irányít minket, emlékeztet arra, hogy a halál az élet kapuja. „Naponta ezer halált halunk. Ott van a kapcsolatunk, a házasságunk, a remények, az álmok, a karrier, az egészség, a meggyőződéseink halála”, de a feltámadás mindig el van rejtve ezekben. Nincs feltámadás halál nélkül. Ez áll keresztségünk középpontjában, ezt hirdetjük minden vasárnap az eucharisztiában – hangsúlyozta.

Amilyen mértékben elkerüljük a halált, olyan mértékben kerüljük az életet. Amilyen mértékben félünk a haláltól, olyan mértékben félünk teljes életet élni.”

Amikor elfordulunk tőle, azt hirdetjük, a halál erősebb Istennél, valóságosabb az életnél, a végső győztes. A búzaszem példázata azonban nem ezt tanítja.

A ki nem mondott félelem és a halál elkerülése áll minden „Mi lett volna, ha…?” kérdésünk mögött – folytatta beszédét. – Mi történik, ha kudarcot vallok, ha veszítek, ha megsérülök? Ha nem kapom meg, amit akarok? Ha elveszítem azt, akire a legnagyobb szükségem van, akit a legjobban szeretek? – tette fel a kérdéseket, majd figyelmeztetett, minden „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdés elválaszt és elszigetel minket Istentől, az élettől, másoktól és önmagunktól. Megakadályozza, hogy termést hozzunk.

Mi csak egyetlen búzaszem vagyunk. Lehet, hogy túléljük, de valójában nem élünk.”

Jézus nem kérte, hogy megmeneküljön a haláltól, de megrendült a lelke. „Nem hajlandó megelégedni a túléléssel, amikor Isten életének teljessége áll előtte. Tudja, hogy Isten világában az erő a gyengeségben rejlik, a győzelem vereségnek tűnik, és az élet a halálból születik.” Ezért tudott bevonulni Jeruzsálembe, ahol elítélik őt – magyarázta a nuncius, majd hozzátette: ez teszi lehetővé számunkra is, hogy mi is diadalmasan vonuljunk át az életen.

A győzelem azt jelenti, hogy a halál ajtó, és nem börtön; kezdet, nem pedig a vég.”

A Szent Családnak is meg kellett tanulnia ezt a nyugtalanító igazságot – hívta fel a figyelmet a plébánia patrónusának példájára –, hiszen nem volt számukra hely a szálláson, Egyiptomba kellett menekülniük, három napra elveszítették Jézust, Mária látta fiát elhagyni Názáretet, és ott volt, mikor Fia meghalt a kereszten. Jelen volt az apostolokkal az utolsó vacsora termében, amikor a Szentlélek leszállt rájuk.

Michael Wallace Banach hangsúlyozta, Isten már megnyitotta az előre vezető utat Jézus halálával, de ez nem használ nekünk, ha nem vagyunk hajlandóak alávetni magunkat a halálnak fizikailag, érzelmileg és szellemileg.

A halál azt jelenti, Istenre bízzuk, amik vagyunk, és mindent, amink van.

Engedjük, hogy felemeljen minket Krisztus a keresztrefeszítéskor, a feltámadásban, a mennybevételében, hiszen Ő mindenkit magához vonz.

Beszéde végén a nuncius rámutatott: azok a dolgok, amelyekről úgy gondoljuk, ha elveszítenénk őket, belehalnánk, talán éppen azok a helyek, amelyek arra várnak, hogy sok termést hozzanak az életünkben. Talán ott fogjuk meglátni Jézust. Az elhaló búzaszem életre kel... „Búzaszemek vagyunk, a halál által azonban az élet kenyerévé válhatunk.”

A plébánia gitáros kórusa angol nyelven is énekelt, sőt, még lengyelül is egy częstochowai Szűzanyához szóló éneket, kedves meglepetésként a nunciusnak, aki lengyel felmenőkkel is bír. Ezeket a gesztusokat külön megköszönte Michael Wallace Banach a kórusnak, hiszen lélekben visszarepítették őt tengeren túli plébániájára.

A szentmise után elsőként Engert Jakabné alpolgármester, a hívőközösség tagja köszöntötte a nunciust a város nevében. Elmondta, bölcs döntés volt harminc éve az újonnan épülő, ma harmincezres lélekszámú Széchenyivárosban katolikus templomot építeni, amit a város is támogatott. A közösség rendkívüli erőt képvisel a város életében lelki és kulturális eseményeivel, a város vezetése pedig támogatja a katolikus plébániákat, iskolákat és óvodákat. Az alpolgármester átadta a polgármester üdvözletét, majd megajándékozta a nunciust a 650 éves Kecskemétről szóló kiadvánnyal.

Ezután Hatházi Róbert plébános mutatta be a harminc éve alapított plébániát, ahol előbb született meg a közösség, mint a kőtemplom. A Szent Család oltalma alá helyezett közösség valóban nevéhez méltón egy nagy család, ahol generációk nőnek fel, újabb és újabb csoportok születnek. A harminc év alatt három plébánosa volt a közösségnek, most az 517-es kánonban megfogalmazottak alapján papi közösséget bíztak meg a vezetésével, melyben Ivanics Zoltánnal együtt állnak helyt. Tóth Tamás kisegítő lelkészként van jelen hétvégente és ünnepnapokon, Néma Attila és Takács Gábor pedig állandó diakónusokként szolgálnak. Két éve két másik egyházközséget és egy városi idősotthont is ellátnak, valamint szoros kapcsolatban állnak a Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskolával. Vasárnap a három szentmisén 600 hívő vesz részt, csütörtökönként pedig egész napos szentségimádást tartanak.

A Petőfi Sándor Katolikus Általános Iskola és Óvoda intézményét 2021-ben vette át a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, az ide járó gyerekek rajzot készítettek a nunciusnak. Bemutatkozott a plébánia több mint egy tucat csoportja is, és feltették kérdéseiket a nunciusnak, aki mindig közvetlenül, bátorítóan, sokszor humorosan, személyes élményeivel gazdagítva fogalmazta meg a válaszait, hozzátéve, mekkora szükség van az adott csoportra, a tanúságtételükre.

A fiatalok képviselője érdeklődött az iránt, milyen többletet ad egy katolikus iskola egy államihoz képest, a baba-mama klub kismamái kérdezték, mit tudnak még tenni gyermekeikért a katolikus értékrenden alapuló nevelésen és az imádságon kívül, a házas közösség pedig arra kért választ, hogy a házasság előtti tisztaság értékét hogyan tudnák átadni gyermekeiknek. A katekéták beszámolója után egy elsőáldozásra készülő kislány kérdezte meg a nunciust arról, hogyan emlékszik vissza az elsőáldozására. Mint minden más kérdésre, erre is alapos választ adott Michael Wallace Banach, és a ministránsokat is megerősítette gyermekkori élményeit megosztva szolgálatuk fontosságában. Volt, aki lengyelül szólt hozzá, és lengyelül kapott választ, hiszen a nuncius nagyszülei Lengyelországból vándoroltak ki Amerikába.

Vajon ma nehezebb kereszténynek lenni, mint néhány évtizede? Mit tesz az Egyház azért, hogy minél Krisztus-központúbb legyen, hogy az ima és a személyes kapcsolat legyen az első helyen? Hogyan tudják a különböző lelkiségi mozgalmak építeni egy plébánia életét? Mi a férfiak, nők, elváltak, egyedülállók, idősek szerepe az Egyház életében? Hogyan lehet a békéért tenni, a karitász szolgálatát kiszélesíteni? – hangzottak el ezek a kérdések is a közösségek képviselőitől, melyekre a nuncius kitartóan válaszolt titkára tolmácsolásával egészen a kora délutáni órákig, meghitt, felszabadult családias légkörben.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír