Mindent odaadott, mindent elfogadott – Eltemették Pákozdi István atyát

Pákozdi István 1955. július 31-én született Budapesten. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd Esztergomba jelentkezett kispapnak. 1978. június 10-én szentelték pappá a városmajori templomban. 1979 és 1982 között Lékai László bíboros római tanulmányokra küldte, ahol doktori fokozatot szerzett. Visszatérve az esztergomi szeminárium prefektusává nevezték ki. 1992-ben lett a lelkésze az akkor alakuló budapesti egyetemi lelkészségnek, ugyanakkortól majdnem két évtizedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) tévéreferense volt. 1993 és 2003 között a MKPK Ifjúsági Bizottságának volt a titkára, 1996-tól az Érseki Bíróság bírája, majd 2004-től a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára és tanszékvezetője. A Praeconia liturgikus szakfolyóirat felelős szerkesztői feladatait 2010-től látta el. 2020-ban lett plébános a felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban.

Pákozdi István atya temetésére összegyűltek mindazok, akiknek kedves, éppen odaillő mondataival, felejthetetlen meglátásaival, szeretetteljes tetteivel rengeteget adott – a Keresztelő Szent János-templom kertje már jóval a szentmise előtt megtelt fiatalokkal, családokkal, idősebbekkel. 

Pákozdi Istvánt Erdő Péter bíboros temette. A szentmisén koncelebráltak Udvardy György veszprémi érsek, Berta Tibor tábori püspök, Cserháti Ferenc és Mohos Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökei.

A búcsúztató beszédet a Pákozdi István mellett szolgáló állandó diakónus, több évtizedes jó barátja, Egri László mondta. Vagy hetven egyházmegyés és szerzetes pap búcsúzott a szeretett paptestvértől, köztük görögkatolikus lelkipásztorok is.

A gyászszertartáson és a temetésen állami vezetők is részt vettek, köztük Soltész Miklós, Pokorni Zoltán, Jenik Péter, valamint Balogh Zoltán, a Magyarországi Református Egyház zsinatának elnöke.

A harang szavára csendben vonult be az asszisztencia, valamint a püspökök az oltárhoz, mely előtt állt a templom plébánosának ravatala. Majd felhangzott a Requiem. „Adj, Uram, őnéki örök nyugodalmat, és az örökkévaló világosság fényeskedjék néki.”

„Fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva állunk itt most, István paptestvérünk urnája előtt, őérte ajánljuk fel ezt a szentmisét, egyben hálát aduk Istennek mindazért, amit az ő papi szolgálatán keresztül adott nekünk, egész Egyházának – szólt Erdő Péter bíboros a szentmise elején a gyászoló tömeghez. – Végső búcsúvételnek szokás nevezni a temetési szertartást, de hát nincs végső búcsú. Mi abban bízunk, hogy egyszer majd reményben, örök boldogságban újra találkozunk.”

A szentlecke Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt második leveléből arra biztatott, ne veszítsük el kedvünket, hisz minden értünk történik. „A mostani, pillanatnyi, könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk”, ha nem a láthatóra, hanem a láthatatlanra figyelünk.

Az evangéliumot Szent Lukács könyvéből Egri László diakónus olvasta fel a boldog szolgákról, akiket uruk készen talál.

A diakónus beszédében István atya életútját párhuzamba állította Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani? című versével, hogy „meglássunk valamit abból a szeretetből, amivel Isten őt elhívta, és elleshessünk valamit abból a készségből, éberségből, amivel ő is mindig készült, felkészült és elkészült.

Ez a három szó: készült, felkészült és elkészült István atya egész életének az ívét leírja.”

Isten előbb szerette István atyát is, amikor megkérdezte tőle: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”. A gyermek örömmel játszott szentmisét a maga rajzolta oltárképpel, miseruhával, kis kehellyel. A piarista diák szívesebben orgonált a vasárnapi misén, a szeminarista örömét lelte a liturgiában, és Isten megkérdezte: „Akarsz-e mindig velem játszani?” Papszentelése napján egy egész életre kimondta: „Igen, akarok.”

Isten a sötétbe is vitte a fiatal papot, amikor szorongva, olaszul alig tudva ment ki Rómába főpásztora kérésére, hogy tanuljon az egyetemen. Egy életre beleégett az Örök Város iránti szeretet, ahol szintén tudott játszani, akár a pincéreket is ugratva. A szónok felidézte, hogy István atya úgy vezetett Róma rémisztő autóforgatagában, hogy soha egy koccanása nem volt abban a városban, ahol a közlekedési szabályok – az ő szavait idézve – „csak tájékoztató jellegűek”.

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet?” – tette fel az újabb kérdést neki Isten. Ettől kezdve az egész élete válasz volt erre a kérdésre: osztotta, adta önmagát és az idejét – hangsúlyozta egykori barátja. – Ebben fürdött mindenki, aki csak ismerte. Meghallott éppen elejtett megjegyzéseket, jó szeme volt mások vágyaira, és mindig készen állt, hogy adjon, segítsen, ajándékozzon.

Egri László elmesélte azt a történetet is, amikor István atya először, meglepetésként szervezett neki és feleségének egy egyhetes utat Rómába, amit majd egy tucat követett. „Idén télen is még reménykedett, hogy a húsvét utáni héten még elmehet elbúcsúzni, de ezt már nem élte meg.”

Papi életének leghosszabb szakasza az egyetemi lelkészi szolgálat volt, amiben mindenkinek mindene lett. Katekumenátus, lelkészségi hétvégék, kirándulások, táborok, az évente megrendezett egyetemista országos zarándoklat szervezője volt. Jegyesoktatást tartott minden tavasszal, így nyáron minden hétvégén esketett. Kezei között alakult ki a most már háromszáz tagot számláló Műegyetemi Katolikus Közösség. Volt ideje személyes kapcsolatokra, mindenkinek a nevét ismerte; és tudta, ki mivel küszködik.

A diakónus felidézett egy esetet, aminek tanúja volt. Az autópályán együtt utaztak, amikor egy volt egyetemista kérte telefonon István atya segítségét álláskeresésben. 25 percnyi vezetés közben talált egy olyan állást a fiúnak, aminek az hosszú éveken át örülhetett. „Amit ma megtehetsz…” és „a tett halála az okoskodás” voltak Pákozdi István kedvenc mondásai, ezek szerint élt. 

Az egyetemi lelkészség három kollégiumáról atyaként gondoskodott. Volt, akit anyagilag támogatott, másokat egy-egy mondatával bátorított egy életen át. Sokszor főzött a fiúknak, akikkel együtt imádkozott, de átadta nekik a rend szeretetét, a pontosságot, a fegyelmet is. Úgy élt, ahogyan a vers mondja: „nagykomolyan az asztalfőre ülni, / borból-vízből mértékkel tölteni, / gyöngyöt dobálni, semminek örülni.” Mindent megosztott, továbbadott. Amikor kisegített Bajorországban, ottani keresetéből másokat vitt Rómába.

„Saját szavai szerint őszinte szeretettel és örömmel jött a felsőkrisztinavárosi plébániára. Úgy számolt, még tíz éve van nyugdíjig, de a Gondviselés másképp döntött.”

Az alig több mint másfél éves szolgálata alatt megújult a szentély tere, a tabernákulum középre került, és Keresztelő Szent János alakja már azokat is megtérésre inti, akik az utcán elmennek mellette. A plébániaépületben megújult a kápláni és plébánosi lakás, de vendégszobát és kápolnát is kialakítottak. Dédelgetett terve, a plébániai múzeum is elkészült. Mindezek ellenére ő maga egészen puritán módon rendezkedett be Gál Ferenc egykori szobakonyhás kis lakásában. A plébániának nemcsak az épülete újult meg ez alatt a másfél év alatt, de addigi közösségei is mind új lendületet kaptak.

És akkor Isten feltette az utolsó kérdést: „S akarsz, akarsz-e játszani halált?” Egy rosszullét utáni kivizsgálás során derült ki, hogy István atya súlyos, előrehaladott rákbeteg. A diagnózis ismeretében csak ennyit mondott: „Nézd, egész életemben azt tanítottam, hogy erre készülünk.” Fegyelemmel, bizalommal vetette magát alá a műtéteknek, kezeléseknek. „A Golgotára nem lehet derűsen, mosolyogva fölsétálni. Roggyanó térdek, erőtlen vállak – ez a keresztút stílusa” – emlékezett vissza a szónok arra, amit sokszor együtt olvastak a kármelita Marcell atya szeretett keresztútjában. És valóban voltak mély, könnyes pillanatok, de István atya mindig összeszedte magát, és mindig odalépett melléje egy Cirenei Simon, egy Veronika.

Egri László felidézte egy élményét az utolsó időkből. Egy közös vasárnapi vacsora után, amikor az atya már súlyos nagybeteg volt, egy kollégista fiú szaladt fel a plébániára, hogy nyissa ki az ablakot. A Műegyetemi Katolikus Közösség tagjai adtak neki szerenádot, elénekelték két legkedvesebb dalát, a Rejts most el kezdetűt és a Pál utcai fiúk indulóját, majd a Salve Reginát. „István atya megáldotta őket, majd becsukta az ablakot, és hosszan zokogott a vállamon. Meghatottság, hála, szeretet, a búcsúzás fájdalma – ez mind benne volt ebben.”

A hospice szolgálatban is sokszor önkéntesként dolgozó szónok felidézte István atya halálra készülését. Mint mondta, nem félt a haláltól, hitte, hogy a töredékesből egy sokkal tágasabb és ragyogóbb világba lép át. Az ítélettől sem félt, ott volt az egyéves purgatórium, amin keresztülment. Elkészült, lezárt, elengedett mindent. Tudatosan, mindennel szembenézve készült fel. Az íróasztalán volt egy papír, „Teendők halálom esetén”. Ahogy egész életében készült egy kirándulásra, utazásra, jó előre megtervezve, becsomagolva, úgy indult élete utolsó nagy útjára is.

István atya akkor halt meg, amikor két legkedvesebb ápolója Szent Ignác imáját énekelte neki. „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált?” – szól a Kosztolányi-vers utolsó nagy kérdése. És Pákozdi István átlépett, megérkezett oda, ahol a játék valóra vált.

A diakónus hangsúlyozta, István atya egy egész életen át készült, így készen is állt, amikor Jézus megérkezett. Nyugodt és erős tudott maradni végig.

Élő hittel élni, mindent odaadni, mindent elfogadni, mindent megköszönni”

– ez a recept, amire tanít minket. Utolsó heteiben szenvedett, kiüresedett. Gyengeségében lett erős: a külső egyre inkább romlásnak indult, a belső egyre inkább fénylővé, tisztává vált. „Elkészült, hogy Urának, akit mindig éberen várt, az első kopogtatásra ajtót nyisson” – zárta beszédét egykori barátja.

A temetési szertartáson elhangzott az a levél, amelyet kedves híveinek írt István atya a temetésére. „Magam sem gondoltam, hogy ilyen rövid ideig fog tartani lelkipásztori szolgálatom a felsőkrisztinai közösségben, amelyet ismertem és szerettem. Az Úr hazahívott, titeket pedig rábíz majd egy új lelkipásztor gondoskodására. Kérlek, fogadjátok őt szeretettel, sose hasonlítsátok össze velem, segítsétek munkáját.” A közösségeket arra biztatta, legyenek önjáróak, éljenek békében, építsék belső életüket és Isten országát. Szeressék és ápolják a liturgiát, gondoskodjanak a megújult templomról, legyenek büszkék rá. „Én elbúcsúzom, de remélem, odafentről továbbra is kísérhetem a földön tovább tartó sorsotokat, a napjaitokat, éveiteket.” Kérte híveit, imádkozzanak érte, és kevés könnyet ontsanak, mert ezt ő már helyettük megtette.

Mialatt átvitték az urnatemetőbe földi maradványait, a gitáros kórus és a szkóla elénekelte azt az éneket, mely nemrég a szerenádon hangzott el neki: „Rejts most el a szárnyad alá, erős kézzel takarj be engem...”

Erdő Péter bíboros eltemette a plébánost, majd újra felhangzott a Salve Regina, melynek hangjai a környék házainak faláról is visszaverődtek.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír