A Hivatásőrző Ház munkatársai gondosan készültek a születésnapra. Süteménnyel fogadták az érkezőket, az otthon egykori lakóit, vendégeket, a Katolikus Szeretetszolgálat munkatársait, a szenvedélybetegség területén dolgozó társintézmények képviselőit. Eljött Orosz Atanáz miskolci és Felföldi László pécsi megyéspüspök. Mindketten az intézmény régi ismerősei, akik az egyházmegyéjükből itt gyógyuló paptestvéreket kísérik. „Sokszoros hozzátartozóként vagyunk itt, akik rendszeresen hozunk ide paptestvért, kérjük a segítséget, küzdünk minden emberért. Hol győzelemmel, hol nem, de arra törekedve, hogy megtegyük, ami rajtunk múlik” – fogalmazott Felföldi László.
Az egybegyűlteket a Szent Kereszt-templomban Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkára köszöntötte, tolmácsolva a püspökök testületének köszönetét. Kiemelte: a ház alapítói felismerték, hogy „a szenvedélybetegségek minden közösségben jelen vannak. Egy egészséges közösség pedig kell hogy tudjon segíteni bajba jutott tagjain. Ezért hoztak létre húsz évvel ezelőtt egy napjaink kihívásaira reagáló, modern gondolkodású intézményt.” Tóth Tamás megemlékezett az alapítókról: Rauch László és Ackermann Kálmán atyáról, világi munkatársaikról, kiemelve az alapítás óta az intézményt vezető Hidász Zoltánt. Hangsúlyozta, a Hivatásőrző Ház sokkal több, mint intézmény, nem kórház, nem menhely, hanem otthon. „Aki belép e falak közé, az érezheti Isten támogató, befogadó és megbocsátó jelenlétét.” Itt azt próbálják megtanítani mindenkinek, hogy újra képesek legyenek szeretni, és mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki a világgal, egymással, önmagukkal és Istennel, ahol a közösség megtartó erejével támaszt és jövőképet találnak a szenvedélybetegek. Hozzátette: az MKPK „erejéhez mérten igyekszik minden segítséget megadni ahhoz, hogy a Hivatásőrző Ház a továbbiakban is végezhesse hiánypótló misszióját”.
Tóth Tamás Dsida Jenő Én hívlak élni című verséből vett idézettel biztatott: „Ne keresd már, hogy hol tévedtél, / ne sírj azon, mit meg nem tettél. / Gyere velem, én hívlak élni / vérző szívvel is remélni.”
„Meg tudod csinálni – ezt bizonyítja a Hivatásőrző Ház. Hittel és az embertársak segítségével lehetséges a gyógyulás” – kezdte az intézményt méltató beszédét Vajda Norbert, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója. A ház a Minnesota-modell alapján működik, amelyet Pátkai István pszichiáter és Valkai Zsuzsanna pszichológus az MKPK megbízásából Amerikában ismertek meg. Az intézmény „hazánkban egyedülálló, az elmúlt két évtized tapasztalatai, a segítséget kérő és szeretettel gyógyított társaink visszajelzései alapján egyszerre szeretetteljes és tökéletesen időszerű” – tette hozzá Vajda Norbert.
Hidász Zoltán intézményvezető, Magyar Balázs pszichiáter, addiktológus, valamint a Hivatásőrző Ház elkötelezett közösségének kitartó munkájával 2007-ig az intézmény elsődlegesen a paptestvérek, majd laikusok számára is a „gyógyulás, a hazatalálás” helyévé vált – mutatott rá a főigazgató. Hangsúlyozta, a jövőre 75 éves Katolikus Szeretetszolgálat, hazánk legrégebbi egyházi szociális szakmai szervezete „kiáll a szociális ellátás, az addiktológia és az egészségügy más, sokszor napjainkban is tabusított területeinek minél teljesebb, az emberi méltóságot előtérbe helyező képviselete mellett”.
Magyar Balázs pszichiáter, addiktológus főorvos, a Hivatásőrző Ház szakmai vezetője arról beszélt, mi az intézmény célja. A ház címerében egy kútba merülő vödröt látunk. „A kép nem azt üzeni, hogy tedd le a poharat, hanem azt, hogy itt az élő vizet keressük mindannyian, szakmailag és spirituálisan is” – mutatott rá arra, hogy az intézmény programját adó Minnesota-modell az elérni kívánt állapotot a „recover” igével írja le, aminek értelmét a következő szavakkal írhatjuk le: erőre kap, talpra áll, helyreáll, elindul, újraépül. Nem használják azonban a gyógyulás szót, mert itt egy halálig tartó krónikus betegségről van szó. Továbbá a nevükben – hivatásőrzés – kifejezett cél végigvonul az itt töltött hat hónapon – ennyi az átlagos kezelés időtartama.
Az újraépülés a probléma tagadásától halad a beismerése felé, minden eszközt igénybe vesz, hogy a bentlakók találkozzanak saját hivatásuk problémáival. Ez munka, amelyben gyászfeldolgozás is zajlik: elveszíteni valamit, és megtalálni valamit, egy erősebbet, mint ami eddig szabályozta az embert. A két legfontosabb kérdés közül: „Hová tartasz?” és „Kit viszel magaddal?” – ebben a sorrendben kell feltenni – a „Hová tartasz?” kérdést kell itt, a Hivatásőrző Házban tisztázni – fogalmazott a szakmai vezető.
Szedő Dénes ferences szerzetes nyomán azt fejtette ki, mi a krisztusi út lényege: mindig befelé, lefelé, hátra és balra. Befelé, a szívbe, a légzéssel, a szaglással, a szív és a vegetatívum irányában. Lefele a porba; hátra, előnyt adva mindenkinek, figyelve, hogy ne tolakodjak, hogy egy legyek a többiek közül; balra, ami balsorsot, balszerencsét jelent.
A jubileumi szentmise főcelebránsa és szónoka Felföldi László pécsi megyéspüspök volt. Koncelebrált Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök és számos római és görögkatolikus paptestvér.
Bensőséges ünneplés volt, hálaadás az újjászületésért. „Hálaadás a húsz évért, hálaadás, hogy hallhattuk, éreztük, átéltük, hogy tölti be ez a ház a küldetését, és milyen csodálatos ajándékok születnek a szívekben, és hálaadás azokért, akik készek ezt az ajándékot – életet, jövőt – átvenni, amit Isten nekik itt akar átadni. Imádkozzunk az itt dolgozókért, azokért, akik itt életet leltek, maradjanak meg ebben, s azokért, akik most itt vannak, hogy életet találjanak, s azokért, akiknek el kell jutni ide, hogy megnyíljanak az életre Istenben és embertársaikban” – fogalmazott Felföldi László a szertartás kezdetén.
A főcelebráns homíliájában a kereszthordozásról elmélkedett. Ha az élet értelmére, összefoglalására, megoldására kérdezünk rá, a kereszthez jutunk.
Vedd fel a keresztedet, és indulj el” – Jézus ezzel mindent elmond, a többi ennek a kiegészítése. S mi van a kereszten? Ítélet és irgalom.
Istenítélet, hiszen Isten egyszülött Fiát sem kímélte, keresztre adta, és Isten irgalma, mert úgy szerette a világot, hogy Fiát adta érte. Állandó feszültség van az ítélet – megítél a világ, megítélem magam – és az irgalom között, ami kinyitja a szívem, és azt mondatja: vagyok, értelme vagyok ennek a világnak, kezdhetek valamit az élettel.
A keresztben összesűrűsödik az ítélet és az irgalom, így általa értjük meg az életet. Mindenkinek megvan a maga keresztje, senki nem látja a másét. Mekkora megtiszteltetés, hogy itt néhányan megmutatták a magukét! Milyen ez a kereszt? Még a magunkéról sincs fogalmunk, nemhogy a másikéról! – elmélkedett a püspök. –
A kereszt alatt szabad megroppanni, szabad elesni, Jézus is elesett. Nem véletlen, hogy a megroppant nádat nem akarja eltörni. Azt akarja, hogy megerősödjön, és éljen.
Délelőtt megismertünk megroppant nádszálakat, pislákoló mécseseket, akikben megmaradt ennek emléke, ahogy eltört csonton a forradás, de élnek és világítanak. Ez a kereszt titka. Nem az különböztet meg minket, hogy van-e keresztünk, és mekkora. Sok száz ember keresztjét megismertem papi életemben. Sokan roppantak meg, de emelt fővel, bátran vitték. Arra gondolok, én hogy bírnám. Én nem roppannék meg? Erősebb lennék? Nem, sosem gondoltam, hogy erősebb, bölcsebb, jobb lennék. Jézus arra biztat: „Emeld fel, vedd fel a keresztedet, szorítsd magadhoz a te életed, a te életedet éld!”
Hogyan kapjuk a keresztet? Talán azt gondoljuk, így hozta az élet. Életünk legsúlyosabb keresztjét azonban magunk rakjuk magunkra, magunk engedjük, hogy mások ránk tegyék. Mit kezdek vele? Hogyan viszem? Elhelyeztem-e az életemben? A tanúságtételekben úgy hallottuk, igen, ők elhelyezték, és tudnak most már boldogan élni. Elhelyezték a próbatételt, mellyel mindennap szembenéznek.
Felföldi László felidézett geszterédi gyermekkorából egy szemléletes történetet: „Egyszer egy termetes faoszlopot kellett A-ból B-be elvinnem. Nem bírtam felemelni. Az egyik végét megemeltem, alámásztam, úgy húztam a vállamra. Már a vállamon volt, de nem tudtam elindulni. Elhelyeztem, egyensúlyba hoztam, és akkor már tudtam vinni.” Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, és akkor már el tudunk indulni.
De az élet keresztje egyedül nem hordozható. Kell a közösség, a csoport, a család, akikkel együtt vagyunk. A világunkban ezt veszítettük el.
Rá kell találnunk, akikkel együtt vihetjük a keresztet. Kérjük meg a másikat: »Segíts!« Jézus sem szégyellte, hogy segíteni kell neki: Veronika egy kendőnyi szeretetet adott. Ezt kell elfogadni és ezt kell ajándékozni. Nem kell senki keresztjét átvenni. Erre nincs módunk, de mellé tudunk állni, akár csak egy kendőnyi szeretettel, erre azonban szükség is van, hogy a szeretet ajándéka megszülessen. Induljunk el az élet békéjének és szeretetének útján” – biztatott a szónok.
A jubileumi ünnepen nyolc mélyen őszinte, önfeltáró tanúságtétel hangzott el. A keresztről vallottak, ahogyan az életük megroppant, és ahogyan megtalálták az utat. Erről szóló beszámolónkat hamarosan olvashatják.
Fotó: Fábián Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria