Nem lehetünk a kétségbeesés prófétái – Bemutatták Gájer László könyvét az Egyház valóságáról

Egy közösség – Sant’Egidio – otthona, a Ferencvárosban található Kaniziusz Szent Péter-templom adta Gájer László, a Magyar Kurír kiadásában megjelenő, Mintázatok – Vázlatok Egyházam jövőjéről és lehetőségeiről című könyve bemutatásának helyszínét. A Sant’Egidio közösség tagjai itt gyűlnek össze, hogy megéljék az általuk talált válaszokat mindarra a válsághelyzetre, amely korunkban sokak szenvedését okozza: itt imádkoznak a békéért, innen indul gondoskodásuk a menekültekért, itt készítik és innen viszik fedél nélküli testvéreiknek minden héten a vacsorát, és itt épül testvériséggé közösségük. 

Gájer László teológus, egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának docense, a 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezetője.

A szerző helyszínválasztása már önmagában is jelképes: könyve, amelyben azért néz szembe őszintén és mélyrehatóan korunk és Egyházunk válságjelenségeivel, hogy keresse a kivezető utakat, elgondolkoztasson az útkeresésében.

A könyvbemutatóra megtelt a templom, összegyűltek a közösség tagjai, hogy meghallgassák a könyv első olvasóit: Erdő Péter bíborost, prímást; Szőke Pétert, a Sant’Egidio közösség magyarországi koordinátorát és Kocsis Tamás teológust, görögkatolikus papot, a szerző legjobb barátját.

A kötet bemutatóját Kuzmányi István állandó diakónus, a Magyar Kurír és az Új Ember igazgató-főszerkesztője, a kötet felelős kiadója vezette.

Köszöntőjében a genius loci nyomán József Attilát idézte (aki a templommal szemközti házban született – a szerk.): „Amit szívedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt, / amit szemeddel sejtesz, / szíveddel várd ki azt.” A kötet szerzőjére igazak a sorok, hiszen lát és láttat, tudásával és szívével, és mindezt türelemmel teszi.

Majd hangsúlyozta, hogy a bemutató helyszínének választása sem véletlen: a perifériák. Olyan értelemben is, ahogy Erdő Péter bíboros 2014 novemberében a Szent István-bazilikában használta a szerzetesekhez fordulva, amikor arra biztatta őket, hogy jöjjenek, szolgáljanak a város pesti oldalán, mert innen látszik a valóság.

Kuzmányi István arra kérte a beszélgetés résztvevőit, hogy fogalmazzák meg a kötet kapcsán reflexióikat.

Erdő Péter bíboros a könyvet tanulmányozva arra kereste a választ, hol kell keresni annak súlypontját. Megállapította: Gájer László könyve lelki könyv, az imádságról is van benne szó, egészen személyes imaélmények megosztása történik benne szubjektív és meggyőző módon. „Ez az Egyház jövője szempontjából kiemelkedően fontos” – fogalmazta meg a bíboros.

Kiemelt két kulcsszót, amely Ferenc pápa tanításával is szorosan összekapcsolódik. A meghallgatás, valamint a szegények léte. „Halld meg, Izrael!” – a könyv erre biztat, a meghallgatás legeredetibb és legsúlyosabb feladatára.

Elsősorban az Örökkévalóra kell hallgatnunk. Hogyan tegyük, miként imádkozzunk? Szavakkal – a Szentlélek sugalmazta Szentírás szavaival – és lélekben kell imádkoznunk.

„Két lábon a földön járó emberként úgy érzem, néha adódnak az ember életében élmények, amikor az istenközelséget, Isten személyes válaszát megérzi. Ezt természetesen nem lehet programozni. Az ember be tudja fogadni a szuverén Isten közeledését, de nem úgy, hogy ez rajtam múlik, ha eléggé figyelek, akkor biztos meghallom. Időnként megkaphatjuk ezt az ajándékot.”

Az Egyház jövője szempontjából is döntő kérdés, hogy élet-halálra meggyőződéses, motivált keresztények azok lehetnek, akik az Istennel való találkozást megélték. A könyv a szegények felé fordítja a figyelmet. Kik ők? – kérdezte Erdő Péter. „Azok, akiknél éhe van a kenyérnek, éhe a szépnek, a szónak” – ezeket a szükséghelyzeteket kell felismerni, és válaszolni rájuk. De az Egyháznak nem „vöröskeresztként” kell ezt tennie; az Egyház válaszadása sokkal mélyebb dolog:

az alap az Istennel való kapcsolat és ennek nyomán a szemléletünkben kialakuló változás.

Gájer László könyve nagyon aktuális, összeegyeztethető az Egyház intézményes valóságával, mely ha alakulóban van is, nem a múlté. Azért imádkozom, hogy mindenki megtalálja a helyét ebben az Egyházban” – fogalmazott a bíboros.

Szőke Péter reflexiói közös gondolkodásra hívtak. A Sant’Egidio közösség felelőse megértette a szerző szándékát. Dilemmákat vetett fel: Hogyan viszonyuljunk korszakunkhoz, mely mindenki számára nehéz? Hogyan viszonyuljunk a válsághoz? Kiemelten tekintett a válság egyik legfontosabb tünetére, a háborúra. Gájer László értekezik az igazságos és igazságtalan háború dichotómiájáról. Soraiban „átcseng a béke realizmusa” is. Hangsúlyozza: egyáltalán nem közömbös az egyes keresztények alapállása a békét tekintve. „A béke kézműveseire vár” – ad buzdítást a szerző, hogy ne törődjünk bele a háborúba.

A kötet számba veszi  a legutóbbi pápák magisztériumát, gyakorlatát; ismertet az Egyház jelenéből néhány fontos irányzatot, jelenséget. Türelemmel, szenvedélyes érdeklődéssel kalauzol ezek között. Teszi ezt úgy, hogy nem ítél, hanem megérteni akar, mert tudja: az ítélkezés elhomályosítja a belátást, és elvághatja a párbeszéd útjait.

Szőke Péter megállapította: Gájer László reménnyel és szenvedéllyel ír; elutasítja a pesszimizmust, elkerüli a leegyszerűsítés kísértését. Erénye, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a hit mellett a kultúra segít az eligazodásban. Hatalmas olvasmányélmények birtokában írja a művet, és gyakran átadja a szót az őt inspiráló szerzőknek – értékelte a könyv személyes, de nem tolakodó hangvételét.

Gájer László számára igazodási pont a világegyház; arra készteti a magyar olvasót, hogy ebben a perspektívában gondolkodjon. A válság elemezését követően fordul rá a szerző a lehetőségek számbavételére. Elgondolkodtat a benedeki opcióról, amelyet Szőke Péter így írt le: A világ romlottságát felismerő emberek úgy gondolják, a keresztény értékeket megélni ebben nem lehetséges, feladatunk ezért, hogy kisközösségek alakításával kivonuljunk a világból, és ezekben a zárt miliőkben éljük meg a jó életet, túlélve a „sötét kort”.

A következő lehetőség kimenni a perifériákra, nem azért, hogy ott térítsünk, hanem hogy ott térjünk meg.

Nagy teret szentel a könyv a karizmatikus megújulási mozgalmaknak, ami egy újabb opció. A lehetőségekben az lehet a közös pont, hogy a hívő embernek rokonszenvesnek kell lennie, ez tud vonzó lenni. Belülről kell inspirálnia a társadalmat – ez az inspiráció az imádságból és a Lélekből táplálkozik. Gájer László atya igennel válaszol az Egyház jövőjére: hisz ebben. Ez az igen egy „plurális” igen, nem formula, nem recept. Hisz az imádság történelmi erejében, mindezt saját imaélményeire alapozva teszi. A homály, amelyben élünk, nem biztos, hogy a hanyatlást jelenti, lehet a hajnal derengése. Reménnyel tekintve az Egyház életére

ne hanyatlást lássunk a válságban, hanem lehetőséget. Istennel időzve a rejtekhelyen, az imádságban ismerjük fel mind a magunk, mind az Egyház útját

– kapcsolódott Szőke Péter a saját véleményével Gájer Lászlóhoz.

Kocsis Tamás reflexiójában a szerző legjobb barátja szólalt meg, aki felelevenített egy meghatározó közös élményt: Laci atya elhívta Németországba, Augsburgba, az Imádság Házába. A görögkatolikus pap számára ez érthetően nagy kihívás volt.

A barát kiemelte: Gájer László tudományos igényességgel, a lelkiségi irodalom mély ismeretével megírt könyve nem megoldásokat kínál, de megadja azt a tudást, amely alapján az olvasó maga tud válaszokat fogalmazni. Beszámolt arról, ahogy tanúja volt barátja töprengésének, vívódásának a felvetett kérdésekről, ahogy ebből kiformálódott az a lelki gyümölcs, amelynek lenyomata ez a kötet. Beszél válságról, problémákról, de áthatja az a felismerés, hogy

ha az ember találkozik mindezek között Istennel, már nem is olyan nagy az a probléma, amelyben él.

S ha ez a találkozás csak pillanatokig tart is, akkor is képes átformálni az ember életét, meg tud erősíteni abban a keresztény hivatásban, amely bennünket a Jóisten keresésre és imádásra indít.

„A Jóisten mindenben ott van. A keresztény ember feladata, hogy felfedezze abban a korban és helyzetben, örömben és problémában, amivel szembesül. Régen sem volt sem jobb, sem rosszabb. Kérdés, mennyire tudjuk megtalálni Istent az életünkben.”

Kocsis Tamás tanúja volt barátja és Johannes Hartl, az Imádság Háza alapítója beszélgetésének. Hartl azt mondta: általánosan azt véljük, az Egyház elmaradott a korától; megfontolt, óvatos, nem tud elég gyorsan alkalmazkodni a jelenhez. De Hartl szerint az Egyház mindig meghaladta korát, előtte jár. A könyv számunkra ezt közvetíti, ezért optimista, öröm- és reményteli – mutatott rá Kocsis Tamás. –

Nem azt közvetíti, mit kell nekünk csinálnunk, hanem azt, hogy a Jóisten működik az Egyházban, bennünket meghaladó módon teszi ezt.

Szeressük az Egyházat. Ennek megélése alaptapasztalata a könyvnek.

Gájer László kötete kapcsán végül kiemelte: „Nem akarok, nem tudok válaszokat adni. A célom az, hogy gondolatokat ébresszek.”

Példát hozott: jelenünk válságának egyik tünete az üressé, lélektelenné váló, pusztuló templomépület. Korunk többféle választ ad a jelenségre. Az egyik a Sant’Egidio közösség válasza. Rómában a kiüresedő trasteverei templom a közösség születésével megtelt élettel, a közösség otthona lett, új értelmet nyert.

A posztmodern ember viszont egy ilyen épületben a kihasználatlanságot látja, alternatív hasznosításban gondolkodik. Úgy gondolja, átépíthető plébániai központtá; eladható, hogy a kultúra templomaként szolgálja a civil világ stabilitását, legitimitását.

De látunk javaslatot arra, hogy távolítsák el az ajtókat, ablakokat, így nyílt sebként tanúskodjon az épület a távol lévő Isten jelenlétéről, így segítsen átértékelni korunk hasznosságról vallott felfogását.

Gájer László a Sant’Egidio közösség Budapesten is megélt válaszára mond igent: „A Gát utcai templom ma szolgálattal, élettel, barátsággal teli. Ugyanakkor hordozza történetét, ez is fontos számunkra. Minket, katolikusokat ugyanis mély hagyomány is köt Istenhez.”

Gájer László azt is megvallotta, „a könyv mögött ott a sok beszélgetés, a lázas kutatás, olvasás, de egy személyes válság is, melyből kiutat találva ott az emberben a nagy öröm. A könyv erről az örömről tanúskodik:

Nem lehetünk a kétségbeesés prófétái, a remény prófétái kell hogy legyünk, és azok vagyunk.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír