Palánki Ferenc a betegek világnapja alkalmából: Sokan lelkileg süketnémák a világban

A szentmisén elhangzott evangéliumi szakaszban Jézus meggyógyít egy süketnémát (Mk 7,31–37), Palánki Ferenc megyéspüspök ennek alapján fogalmazta meg gondolatait.

Rámutatott, hogy amikor Jézus félrevonja a tömegből a süketnéma dadogós embert, nem látványosságot akar, nem azt, hogy csodálják, hanem hogy a süketnéma megérezze a személyes szeretetet. Jézus az Isten szeretetével szereti az embert. Nemcsak a betegséget akarja meggyógyítani, hanem „az” embert. A teljességet akarja neki ajándékozni. Ezért amikor meggyógyít egy beteget, akkor sokkal nagyobb dolog történik, mint testi gyógyulás.

Az ember attól gyógyul meg teljesen, hogy Isten itt van, befogadja a szeretetébe, és Isten életében részesedik.

Jézus kétezer évvel ezelőtti gyógyítása számunkra azért csodálatos történet, mert ez nekünk szóló üzenetet hordoz. A mi emberségünket is el akarja vezetni a teljességre, az isteni életbe. Személyre szólóan szeret bennünket. Isten azt üzeni, hogy személyesen engem, téged, mindannyiunkat szeret.

A süketnéma ember – aki nem tud kommunikálni: nem hallja, amit neki mondanak, és ő sem tud beszélni – annak az embernek a jelképe, aki önmagába van bezárva.

Milyen sokan vannak a lelkileg süketnémák a világban. Nem hallják meg, ha valaki segítséget kér, mert nem is a fülükkel van baj, hanem a kemény szívükkel.

Sokan vannak azok is, akik némák a szeretetnyelvre. Nem tudják, nem akarják kifejezni a szeretetüket, csak az önzésüket. Szomorú látni, hogy az emberek számára a szeretet egy rózsaszín érzelmi köd, de amikor már áldozattal kezd járni, akkor az már nem tetszik nekik, attól menekülnek.

A kórházlelkészség munkatársai a betegágyak mellett láthatják, hogy az ember sajnos kerül olyan helyzetbe, amikor rászorul mások szeretetére, gondoskodására, ápolására, jóságára. Előbb-utóbb mindenki kerül ilyen helyzetbe. Ezért jó az, ha a süketnéma lelkű emberek is felfogják, megértik a mi szolgálatunkon keresztül, hogy Isten végtelenül szeret, meg akar bennünket gyógyítani, és azt akarja, hogy mindenki megértse, hogy nem szabad bezárkózni az önzésünkbe – hangsúlyozta a főpásztor. – A rabság, az önzés rabsága börtön. A börtönt pedig nem lakhatóvá, kényelmessé kell tenni, hanem szabadulni kell onnan, és Jézus a szabadító.

Jézus nyállal érinti meg a süketnéma nyelvét, egy másik evangéliumi helyen pedig sarat csinál (Jn 9,6), azzal keni be egy vak szemét, és meggyógyítja őket. Amikor a hivatásválasztásom előtt vívódtam, és azt mondtam a lelkiatyámnak, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy pap legyek, másokat szolgáljak, akkor ő emlékeztetett erre, amikor Jézus meggyógyította a vakot, a süketnémát – mondta el Palánki Ferenc.

Sárral kente be a vak szemét, nyállal a néma nyelvét. Szükség volt erre? A sár tud vakot gyógyítani? A nyál tud némát gyógyítani? Csak akkor, ha Jézus kezében van.

Legyünk sár az ő kezében, simuljunk bele a tenyerébe, legyünk az ő eszközei, és akkor csodák fognak történni.

Simuljatok bele ti is Jézus kezébe, legyetek az ő eszközei, és csodák fognak történni a szolgálatotok révén! Hálás vagyok értetek, nektek és főleg a Jóistennek! Segítsen az Úr mindannyiunkat szolgálatunkban! – zárta elmélkedését a megyéspüspök.

*

A találkozón a szentmisét megelőzően – a betegek világnapjához kapcsolódóan – Törő András plébániai kormányzó tartott előadást a plébánián.

Van, amikor mi – akik segítünk másoknak – tudunk többet adni, ehhez kell egy döntés, elkötelezettség, de ahhoz is nagy alázat kell, hogy elfogadjuk a másik ember segítségét. A betegek világnapja apropót kínál arra, hogy felfedezzük annak titkát, hogyan tudunk segíteni és segítséget elfogadni – mondta előadásában Törő András, majd az irgalmas szamaritánusról szóló evangéliumi szakasz üzenetét (Lk 10,25–37) bontotta ki.

Amikor Jézus belép mindannyiunk életébe, személyes kapcsolatunk kezd alakulni az Istennel. Mi nem egy törvény követői vagyunk. XVI. Benedek pápa szerint a hitünk elején nem egy törvény áll, hanem a személyes megtestesült Istennel való találkozás. Ebből tud majd megszületni a törvény megtartása. Azért tartom meg a törvényt, mert szeretem az Istent, és hogy a vele való kapcsolatban benne maradjak.

András atya ezután az evangéliumi történet három szereplőjét: a papot, a levitát és a szamaritánust, majd a bajba jutott embert és a helyszínt mutatta be. A Jerikó és Jeruzsálem közötti – nehezebb és veszélyesebb – 30 kilométeres, 1100 méter szintkülönbségű útszakasz beláthatatlan volt, a szakaszon rendszeresen rablók támadtak az arra járókra.

„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.”

A pap, ha hozzáért egy halott emberhez, tisztátalanná vált, emiatt nem végezhette el a rábízott szolgálatot. A történetben szereplő pap minden bizonnyal félt a vallási parancs megszegésének következményétől; nem gonosz volt, hanem vallását gyakorló, hűséges ember. Az ő alakján keresztül az mutatkozik meg, hogy az ember volt a vallásért. Nem az Isten volt az emberért, hanem fordítva. Ebben a papban félelem volt, nem volt meg benne az a szabadság, amit mi kaptunk a feltámadt Üdvözítőtől.

A levita más helyzetben volt, de ő is félhetett. Ha magunkba nézünk, mi is mindig abban reménykedünk – ha például történik egy autóbaleset –, hogy nem mi leszünk azok, akik elsőként odaérünk, mert akkor bennünket hallgat ki a rendőrség, nekünk kell segítenünk, segítséget hívnunk stb. Mi is igyekszünk elkerülni az ilyen helyzeteket. A levita is félt, nem mert odamenni, mert nem tudta, hogy vajon az ott fekvő ember esetleges bűntársai nem erre várnak csak. Nekünk sem könnyű odamenni egy útszélen fekvő emberhez.

Az irgalmas szamaritánus megjelenésétől a történet izgalmas fordulatot vesz. Mi mit tennénk? Nem tudjuk, pontosan mi történt. Jézus nem bocsátkozik részletekbe.

A szamaritánust is lenézték, nem tartották ugyanolyan rangú embernek, más volt, de ő mégis odalépett. Talán azért, mert ő maga is kitaszított volt, talán őt is kikerülték, és neki is volt tapasztalata abban, hogy őt is megvetik. Odalép.

A bajba jutott ember az út szélén van, leesett az életútja pályájáról. Talán a mi életünkben is előfordult olyan eset, amin már nem tudunk változtatni, nem lehet meg nem történtté tenni.

Ha belegondolok, hogy én vagyok az út szélén, én sodródtam le, akkor pontosan tudom, mire van szükségem: arra, hogy valaki visszasegítsen, fölemeljen, bekötözze a sebeimet, mellém álljon.

Óriási feladatot ad ez a történet.

Az irgalom nem logikus dolog. Logikusan gondolkodott a levita, a pap, de az nem segített a szerencsétlen emberen. Az irgalom fölötte áll az ember gondolatainak.

Ha csak logikusan gondolkodnánk, nem nyúlnánk ezekhez a bajba jutott, beteg emberekhez, de akiknek ez a szolgálatuk, akik megtapasztaljuk a segítségadást, az elfogadást, mibennünk van egy óriási isteni szikra, ami természetfölötti – mondta a jelenlévőknek a plébániai kományzó.

Nem tudjuk, mi vezérelte a szamaritánust, de mindig kell valaki, aki legyőzi az ember racionális gondolkodásának korlátait, és fölemeli azt a szeretet szintjére. Annak a szeretetnek a szintjére, amit Istentől tanulunk, amit nem lehet törvénnyel leszabályozni.

A köztünk megjelent Isten személyes valóság, aki megtestesült, az emberrel sorsközösséget vállalt, és helyette elvállalja a bűn következményét, a halált is. Ez az Isten tud bennünket megtanítani arra, hogyan lehetünk emberek.

Ma embertelenek tudunk lenni egymással, nem tudjuk, mi zajlik a másikban. Nemcsak fizikailag sodródhatunk le az életünk útjáról, akár a magány miatt is történhet ez, és szükség lenne arra, hogy valaki fölemeljen. Jézus nem bízott meg bennünket arra, hogy ítéletet mondjunk a másik felett. Ő maga sem ítélkezett, azért jött, hogy fölemelje az embert.

Azért emelem fel én is a bajba került embert, mert valaki engem is fölemelt, minden érdemem nélkül szeretett és szeret, és ez a valaki arra tanít, hogy olyan legyek, amilyen ő.

Az irgalmas szamaritánus maga Jézus. Engedjük, hogy ő motiváljon, vezessen, engedjünk annak, hogy szeressen bennünket. Az életünk, a szolgálatunk, a hétköznapjaink erre a szeretetre legyen válasz. Ha erre válaszolunk, akkor nem pusztán csak egy törvénynek leszünk a megtartói, hanem szeretetkapcsolatban élő emberek leszünk az élő Istennel, és ebből a kapcsolatból fog forrásozni mindaz, amit a hitünkben, a vallásunkban, az egyházhoz, a közösséghez tartozásunkban napról napra megélünk.

Az előadásról szóló teljes beszámoló ITT olvasható.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye (1; 2)

Magyar Kurír