Prófétai küldetésre indít a Lélek – Martos Levente Balázs püspök a hitvallásról

A nicea-konstantinápolyi hitvallásról szóló előadások sorában ezúttal a Szentlélekre vonatkozó következő szakasz biblikus teológiai és hitéleti vonatkozásait fejtette ki az előadó: „Ő szólt a próféták szavával.”

Martos Levente Balázs püspök, egyetemi docens a téma bevezetéseként egy előadói élményét elevenítette fel: egyetemistáknak tartott biblikus előadásokat, az ő esetükben azonban „nem lehetett feltételezni a Szentírás alapos ismeretét vagy az élénk spirituális érdeklődést”. Lelki inspirációt keresve azt az utat választotta, hogy az órákat öt perc csend megtartásával kezdte el, elmélkedési szempontokat is adva erre a rövid időre. „A velük való együttlét ezzel sajátos mélységet kapott” – idézte fel Martos Levente Balázs –, a félév végi tanár- és előadás-értékelésekben pedig megjelentek a pozitív visszajelzések e csendes alkalmakról.

Az előadó mindezzel arra kívánt utalni, hogy „a hitünk a gyakorlatra és a tapasztalatra is irányul”, amellett, hogy értelmezhető és kifejthető, észérvekkel megközelíthető és feltárható. „Egyfajta hittapasztalatot feltételez.”

Az egyetemi docens ezek után a hitvallási cikkelyre koncentrálva feltette a kérdést: mit jelent a Szentlelket hívni, illetve a Lélekből élni? „Tudjuk, hogy az egyházatyák korában keletkezett nicea-konstantinápolyi hitvallás nem személyes tapasztalat nyomán alakult ki, hanem a Szentháromságról szóló dogmatikai kijelentések pontosítása volt a cél, elutasítva a tévtanításokat, feltárva a Szentháromság üdvösségtörténeti cselekvését; azt, hogy miként kötjük az üdvtörténet különféle cselekvéseit az Atyához, vagy inkább a Fiúhoz, vagy inkább a Szentlélekhez.” A hitvallásban a Szentlélekre vonatkozó rész lényege, hogy a harmadik isteni személynek kijáró tiszteletet az Atya és a Fiú iránti tisztelettel egyazon szintre helyezzük, hangsúlyozva isteni méltóságát – mutatott rá az előadó.

Ebben az összefüggésben az „Ő szólt a próféták szavával” kijelentés mélységét akkor értjük meg, ha már tudjuk, hogy az Újszövetségben Jézus Krisztus által feltárul az Atya, a Fiú és a Szentlélek benső szeretetegysége. Az említett hitvallási mondat éppen arra vonatkozik, hogy bár ezt a szeretetegységet az Újszövetség által tudjuk a leginkább megközelíteni, ennek volt egy előkészítő útja az Ószövetségben. Isten hosszú időt szánt arra, hogy Fiának eljövetelét előkészítse, ahogy azt a Zsidóknak írt levél elején olvashatjuk: „Sokszor és sokféle módon szólt az Isten az atyákhoz a próféták által…”

A Szentlélek isteni működése már ott volt az Ószövetségben, de személyi méltóságának és valódi lényének felismerése az Újszövetségig váratott magára, sőt vannak mai teológusok, akik azt mondják, hogy a Lélek jelenleg is elrejtőzik, szelíden visszahúzódik: mindig oda mutat, ahol a Fiú van, s azt tárja fel, hogy miként van egymással szeretetben az Atya és a Fiú – fejtette ki Martos Levente Balázs.

A Lélek személyét tehát Jézus által ismerjük meg, ám utólag belátjuk, hogy már jelen volt az Ószövetségben is, és erről éppen a prófétaság tanúskodik.

A héber nyelvű Ószövetségben a ruah szó utal a Lélekre – a jelentése: ’lélegzet’, ’szél’. Olyan láthatatlan erőre utal, amelynek a hatását érezzük.

A ruah azt az isteni hatást akarja kifejezni, amelyben az Úr láthatatlan marad, de működése egyértelmű.

Martos Levente Balázs rámutatott, hogy a bevezetőben általa említett egyetemi öt perc csend és ennek „működése” is arra utal, hogy Isten inspirál, elindít bennünk valamit, hat ránk. Isten Szentlelkét megvallani pedig azt jelenti, hogy keressük, hol hat és hol él az Isten, mi az, ami neki tulajdonítható, és mi az, ami nem. 

A továbbiakban az Ószövetségben megmutatkozó prófétaság sokrétű valóságáról szólt az előadás.

„A profémi görög ige azt jelenti, hogy ’valaki más helyett beszél’: a küldött a rábízott üzenetet átadja. A próféta olyan ember, aki a másik nevében szólal meg” – magyarázta az előadó.

Az ószövetségi prófétaság kezdetben többrétű jelenség volt. A történeti könyvekben is találkozunk különféle prófétákkal, Mózes feleségét például próféta asszonynak nevezi az Írás. A próféták Isten közvetlen vezetése alatt állnak, megdöbbentő erővel szólnak a néphez, és betekinthetnek Isten „mennyei udvartartásába”. A próféta sajátos kiváltsága, hogy találkozhat Istennel, ennek kimagasló példája az Urat „színről színre” látó Mózes.

A próféta szívének belső látomása nem feltétlenül a jövőre vonatkozik; ő Istennel van, tőle kap bölcsességet, igaz látást, hogy arra támaszkodhasson, s azt továbbadja – fejtette ki Martos Levente Balázs. – Az ószövetségi próféták további jellegzetessége, hogy igehirdetésük csatlakozik a történeti-társadalmi igazság kimondásához: Izraelben minden ember azonos méltóságú, a választott nép egységét ilyen módon is őrizni kell.

A próféták ostorozzák a gazdagok henyélését (Ámosz, 5. fejezet), Ezekiel könyvében őrállóként jelennek meg, emlékeztetnek Mózes törvényére, a helyes életre. A próféta ugyanakkor a Lélek által él: kezdeti formájában a prófétaság eksztatikus (önkívületi), és nem csak Izraelben volt így. A Számok könyve 24. fejezetében, Bálám történetében látjuk, hogy isteni tudást közvetít. Bálám emberi látása gyatra („bezárt szemű”), és csak akkor nyílik meg, amikor Istennel van.

Az előadó felhívta a figyelmet arra is, hogy Pál apostol szintén prófétaként viselkedik, amikor azt mondja a Korintusiaknak írt első levél 1. fejezetének végén, hogy nem emberi bölcsességet hirdet, hanem az a tudás a fontos, amelyet Istentől kap.

Visszatérve az ószövetségi, önkívületi állapotban megélt prófétaság jelenségéhez, ezt azért fontos vizsgálni, mert arról szól, hogy a Szentlélek szólítja, indítja az embert – folytatta gondolatmenetét a püspök. A Messiásra vonatkozó ószövetségi próféciák kapcsán úgy fogalmazott:

a Lélek engedi, hogy úgy olvassuk a Szentírás szavait, hogy azokból felismerjük Krisztust. 

Iz 11,2–4-ben olvashatjuk a Szentlélek hét ajándékáról szóló szakaszt, s ezen ajándékok összessége úgy jelenik meg az újszövetségi látásmód számára, mint a Messiásra kiárasztott Lélek. A hét ajándék eltölti a jövendölt személyt, és ez a személy igazságot szolgáltat a nincstelenek ügyében is. „A szegények ügyének pártfogása mint prófétai jellemző az izraelita hagyományban sajátos módon sűrűsödik a király, a messiás alakjában” – mutatott rá Martos Levente Balázs. 

Az Újszövetség az Ószövetségre való hivatkozás terén a prófétákra és a zsoltárokra szorítkozik, de szemléletében az egész Ószövetséget prófétai szövegként értelmezi. Az újszövetségi szerzők a saját tapasztalatukat beteljesedésként élik meg: új és világos értelmet nyer mindaz, ami az Ószövetségben történt. Ennek a gazdag belátásnak egyik eredménye az, hogy az újszövetségi szerzők szinte minden ószövetségi szöveget úgy látnak, mintha azt egy próféta mondta volna. Például az Apostolok cselekedetei 2. fejezetében Péter apostol pünkösdi beszédében a feltámadásról szólva idéz egy zsoltárverset („hogy Szented romlást lásson, nem akarod”), s azt mondja: Dávid e zsoltárban nem önmagáról beszél, hanem prófétaként előre látta azt, aminek történnie kell – Jézus fel fog támadni.

Martos Levente Balázs hozzátette: „Ahogyan Lukács visszaadja Péter pünkösdi beszédét, az arról tanúskodik, hogy az újszövetségi szerzők messiási értelemben olvasták az egész Ószövetséget, sőt sajátos prófétai értelemben, ami azt jelentette, hogy a Szentlélek vezetésének tulajdonították azt. Az új értelem megtalálása a Jézusba vetett hit s a vele való találkozás élményének fényében történik, ahogy ők mondják: a Szentlélek segítségével.”

Az Újszövetségben is találkozunk prófétákkal, sőt nem kifejezetten az apostolokkal egy hiten lévő prófétákkal is, másrészt olyanokkal, akikről valószínűsíthetjük, hogy a tanítás feladatát látták el az őskeresztény közösségekben – hívta fel a figyelmet az előadó.

Az Újszövetség lapjain találkozunk azzal a kijelentéssel is (Péter levelében és a Timóteusnak írt levélben), amely az egész Írás sugalmazottságát kezdi vallani. A görög theopneusztosz kifejezés az Istentől sugalmazott mivoltra utal, s benne rejlik a pneuma (’lélek’) szó, amely jelentésében a lehelethez kapcsolódik. Mindez ismét kapcsolatban van Isten indító erejével, azzal, ahogy ő akarja üzenetének közvetítését, megfogalmazását – a Lélek indította beszédre a prófétákat is.

Minél inkább felismerte az Egyház a Szentlélek személyi mivoltát a Szentháromság egységében, annál inkább kézenfekvővé vált, hogy az Írások sugalmazottságát hozzá kössék. 2009-ben a Szentírással foglalkozó szinódus arra jutott, hogy az Írások megértését is a Léleknek kell vezetnie, máskülönben félreértések adódnak.

A hitvallásban lévő kijelentés – „Ő szólt a próféták szavával” – bevezeti azt a részt, amely az Egyházról és a végidőkről szól – mondta a püspök, emlékeztetve, hogy Yves Congar, a 20. század egyik legnagyobb ekkleziológusa összekapcsolja az Egyház lényegi tulajdonságait (egy, szent katolikus, apostoli) a Szentlélek működésével. Kifejti, hogy

a megszentelő Lélek nemcsak Krisztushoz hívja az embert, hanem az Egyházba is ő avat be, amelyet a nehézségek, bűnök, hibák ellenére is olyan közösséggé tesz, amelyben felismerhető Isten működése.

„Az Egyház prófétai hivatása ma is az, hogy Krisztushoz vezessen, testének tagjává tegyen, s mint a korábbi próféták, az igazságot bátran képviselje. Sokszor mi is »bezárt szeműek«, ügyetlenek, lelketlenek vagyunk mindaddig, amíg le nem borulunk, és a Lélek el nem tölt, valamint szólásra nem indít bennünket – emelte ki az esztergom-budapesti segédpüspök. – Sokszor elhomályosul az éleslátásunk, amely lehetővé tenné, hogy a kitaszítottak pártját fogjuk; beleszokunk a hatalom logikájába, s együtt fújjuk a passzátszelet azokkal, akik a legkönnyebben követhetők.

Amikor az Egyház a Szentlélek indításaira figyel, prófétai jelként mer tanúskodni az eljövendő országról. Maga is példázattá lesz.

Roger testvér elmélkedett egyszer arról, hogy a taizéi közösség hogyan példázata Isten országának: mint a mag, amely magában hordozza a növekedés lehetőségét, s amely által látszik, hogy milyennek kellene lennie a nagy egésznek.”

Martos Levente Balázs befejezésként a 20. század egyik jelentős francia biblikusát idézte. Paul Beauchamp előszeretettel beszélt a Szentlélek kedvességéről, szelídségéről. A teremtéskor Isten lelke lebegett a vizek felett – ez a kiindulópontja anak a folyamatnak, amelynek során Isten elkezdi a teremtményeit bevonni a saját művébe. S minél inkább bevon valakit ebbe az együttműködésbe, annak a teremtménynek annál nagyobb lesz a szabadsága az önnön törvényeinek megfelelő odaadottságában. Ez azt jelenti, hogy

Isten szelíden vonz bennünket, a Lélek kedvességével arra hív, hogy együttműködjünk vele. 

Mindebből következik, hogy „napjainkban is bátran ki kell mondanunk bizonyos tényeket, másrészt a prófétai szó belsőleg végtelen szelíd érintésben valósul meg” – hangsúlyozta Martos Levente Balázs.

A PPKE HTK docense arra biztatta a jelenlévőket, hogy keressék, miként kezd el működni a Lélek a személyes életükben, s ebben legyen vezetőjük a Szentírás lelkes olvasása is.

Fotó (archív): Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír