Szakmai napot tartottak a kórházlelkészi szolgálatok munkatársai számára Debrecenben

Minden gyász egyedi, nehezen leírható lelki folyamat, de az biztos, hogy sokféle, akár ellentétes érzelmek elcsendesedése és felerősödése zajlik az ember lelkében. A haláleseten túl számos veszteség érheti az embert – az aprónak tűnő, de életvezetési szempontból fontos veszteségektől kezdve a válásig –, melyek feldolgozatlansága megterhelheti a mentális rendszerünket. És bár a halál életünk része, a mai napig tabuk, hiedelmek veszik körül, és néha kifejezetten káros szokásaink vannak, ha gyászolunk vagy gyászoló ember él a környezetünkben.

A gyász nem tipizálható, mindenkinél másképp zajlik, éppen olyan egyéni a veszteséghez és a halálhoz való viszonyunk, mint az élethez.

A veszteség minden ember számára nehéz és a keresztények sem mentesülnek a gyász alól. A gyászoló keresztény nem marad remény és vigasztalás nélkül. Mégis vannak olyan élethelyzetek, amikor szükségünk lehet szerető, empatikus segítőkre, akik mellettünk vannak elakadásainkban, vigaszt nyújtanak bánatunkban, kísérnek a „bánatszelidítés” útján.

A találkozó elején Krakomperger Zoltán általános helynök, plébános szentmisét mutatott be, homíliájában a növekedésről elmélkedett. Rámutatott: a szentleckében világos meghívást kaptunk a Jézus Krisztus mértéke szerinti céltudatos növekedésünk elszánt folytatására: „Inkább járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej” (Ef 4,15).

Akarja-e vállalni a ma élő ember, a homo sapiens a növekedésében visszatartó külső és belső visszahúzó erők legyőzésével járó erőfeszítéseket? – tette fel a kérdést Krakomperger Zoltán

A homo sapiens önmagába bezárt ember. Emil Brunner zürichi professzor egyszer a homo sapienst így jellemezte: földbe gyökeredzett ember. Befelé, lefelé, az élet felé begyökeredzett. Ahogy mi, magyarok mondjuk: két lábbal áll a földön, de csak a földön. Számára csak ez a dimenzió létezik. Itt él, örül, sír, küzd, itt jó vagy gonosz, itt harcol, könyököl becsületesen vagy becstelenül; itt dolgozik, hogy élhessen; itt szaporodik, szeret, üt, gyűlöl, vagy itt bocsát meg. A végén az élete egy kötőjel két évszám között egy síremléken. A homo sapiens igen gyakran rezignált ember is, beletörődő, elfásult, reményvesztett.

A legtöbb ember önmaga nívója alatt él. Mi szükséges ahhoz, hogy ebből az emberből más ember legyen? Jézus növekedést biztosító bánásmódjának akarása és igenlése – mutatott rá a szónok.

Mi jellemzi Jézus érintkezési stílusát az emberekkel? Jézus Istent adja az embereknek, s vele a lehetőséget, hogy Isten képmásaivá váljanak. Más szóval: jók lehetnek másokhoz, amint az Isten is jó hozzájuk. Jézust teljesen elfogadja Isten, mint szeretett Fiát, s az Atya ezen szeretetéből forrásozik Jézus szabadsága, mellyel másokat megszabadít. Így érezteti másokkal, hogy Isten elfogadja és szereti őket, minden gyarlóságuk ellenére.

Társadalmunkban sokféleképpen tapasztaljuk az ember lélekfonnyasztó és kapcsolatrendszerét megnyomorító elidegenedését Istentől, felebarátjától és önmagától. Krakomperger Zoltán úgy fogalmazott: ennek fényében tartalmilag is meghatározhatjuk, hogy

mire hívja Jézus a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata IV. Szakmai Napjának résztvevőit: az átmenetet elősegítő cselekvésre az árucikk létformából és a személyes létmódba.

A másik személyét feltétel nélkül elismerő szeretet az ember legmagasztosabb lehetősége. Ezért élt Jézus, ezért adta életét, és rendelte a szentségeket. E célból adta az Egyházat és benne a hazai kórházlelkészi szolgálatok hálózatát mint olyan evangéliumi „személyességmentő környezetet”, ahol egy szívvel-lélekkel erre törekszenek a munkatársak és önkéntes segítőik.

Csak a személyes létmódban növekedni akaró embereknek van jövőjük a földön, és a teremtett világnak is csak az ilyen, a homo sapiens tulajdonságait a krisztusi jellemgazdagság irányába felülmúló emberek által lehet jövője. Ők nem sajnáltatják magukat a megadó rezignációban, mert evangéliumi küldetésüket szüntelen növekedésben töltik be: a szakértelemben, önmaguk, a világ és mások értésében, megértésben és krisztusi emberségükben – mondta Krakomperger Zoltán.

A szentmise után előadások hangzottak el. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter, pszichoonkológus Nehézségben növekedni – A betegség mint átok és áldás címmel szólt arról, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel való szembesülés úgy rohan bele az ember életébe, mint egy gyorsvonat, pusztítóan, számos utórezgéssel. A fenyegetés forrásává a saját test válik, a folyamatos veszteség – elhúzódó krízist eredményez. A folyamatos veszteség a családi, munkahelyi, társadalmi szerepek megváltozásával, az önrendelkezés elvesztésével, kiszolgáltatottsággal jár együtt, sérül az énkép, a „terhére vagyok másoknak” érzése uralkodik el az érintetten. Ugyanakkor

a végesség árnyékában megszülethet egy újraértelmezés, melyben a betegség mint vízválasztó szerepel: a beteg jobban megbecsüli az életet, több értékes társas kapcsolatot alakít ki, kompetensebbnek érzi magát, megváltoznak a prioritásai, gazdagabb egzisztenciális és spirituális életről számol be.

Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézet Tanatológia kutatócsoportjának vezetője Méltóságterápia az életvégi megküzdésben címmel tartott előadást.

Napjainkban gyakran találkozunk a méltóság fogalmával, felmerülhet a kérdés, hogy mit is értünk ez alatt a kifejezés alatt. A méltóság a dignitas (érdem) és a dignus (érték) latin szavakból származik; jelentése tiszteletreméltóság, amely minden embert megillet, emberi mivoltunk része, nem függ az autonómiától.

Az előadás egy új szemlélet, terápiás megközelítés bemutatásával zárult. Harvey Max Chochinov nevéhez fűződik az ABCD elv kidolgozása a súlyos beteg gondozásában: A mint attitűd (attitude); B mint bánásmód (behaviour); C mint együttérzés (compassion); D mint dialógus (dialogue). Szintén a kanadai pszichiáter dolgozta ki a méltóságterápia protokollt, melynek lényege, hogy segít a haldoklóknak átgondolni a számukra legértékesebbek dolgokat, és dokumentálni az örökségüket – ezzel megőrizve a betegek emberi méltóságát és javítva életminőségüket életük utolsó időszakára. Az előadásban szó esett a méltóságterápiás kérdésekről, az önfeltáró beszélgetés terápiás eljárásáról, az önkéntesek szerepéről, illetve arról, hogy kommunikációs szinten hogyan segíthetünk betegeinknek.

A délelőtti programot Tegzes Katalin segítő nővér előadása zárta, melynek címe ez volt: Hittel megélt veszteségeink – Bánatszelidítők.

Az előadásokat agapé követte, ahol a résztvevőknek lehetőségük volt találkozni, beszélgetni egymással, majd kiscsoportos műhelymunkákra került sor előadóink vezetésével.

A szakmai napról bővebben ITT és ITT olvashatnak. 

Szöveg: Berényiné dr. Felszeghy Márta koordinátor/DNYEM Kórházlelkészi Szolgálat

Fotó: Geréné Monika

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 1, 2

Magyar Kurír