Vigyük magunkkal Krisztus kedvességét – Püspöki szentmise Újpesten a doni áttörés 80. évfordulóján

A 2. honvéd hadsereget 1942 áprilisa és júniusa között szállították ki a Szovjetunió területére. Mindjárt a kiérkezésüket követően bekapcsolódtak a német csapatok támadó hadműveleteibe és a nyár közepére elérték a Don folyót. Heves összecsapások után a szovjeteknek Uriv és Scsucsje közelében azonban sikerült megtartani a hídfőiket a Don nyugati partján. A tél folyamán a magyar csapatok védekezésre rendezkedtek be, fő feladatuk a Sztálingrád felé előrenyomuló német csapatok oldalának biztosítása volt. A szovjetek a Don mentén a két megmaradt hídfőállásból január 12-én indították meg előrenyomulásukat és nagyon hamar áttörték a rosszul felszerelt és számbeli hátrányban lévő magyar csapatok védőállásait. A kétszázezer főt kitevő 2. hadsereg száz-százhúszezer embert veszített el, az utolsó megmaradt alakulatokat 1943 áprilisában-májusában szállították haza Magyarországra.

A megemlékező szentmisén a megjelenteket Horváth Zoltán esperes, a templom plébánosa köszöntötte, külön is azokat, akiknek a szülei, nagy- és dédszülei harcoltak a Donnál és meghaltak, a harcokban vagy később, a Gulagon. Zoltán atya megköszönte Berta Tibor tábori püspöknek, hogy bemutatja a szertartást.

A homília a hegyi beszédből hangzott el, a nyolc boldogságról szóló igeszakasz (Mt 5,1–12) volt. Berta Tibor homíliájában kiemelte: azokért a katonákért mutatják be ezt a szentmisét, akik 1942-43-ban a Don kanyarnál csatákban veszítették el az életüket, vagy a visszavonuláskor eltűntek az orosz télben és hóban, azokért a hadifogságba esettekért, akik ott haltak meg, és azokért is, akik hazatértek, majd hosszú hallgatásra ítélt a hatalom. Az akkori rendszer írásban és szóban is megvetően nyilatkozott a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadseregről. Ezek a katonák 1942 nyarán, bár félelemmel a szívükben, de rendíthetetlen állhatatossággal indultak el. Letették a katonai esküt, és sokan azt gondolták, a családjukat, a magyar hazát, nemzetet védik. Ugyanakkor nagyon jól tudjuk, hogy ez a 2. hadsereg kikényszerített haderő volt, a németek segítséget követeltek tőlünk, és parancsba adták, hogy lépjünk be a háborúba. A magyar hadvezetés igyekezett minimálisra csökkenteni a hadsereg létszámát.

A katonai ordinárius kitért arra is, hogy a rendszerváltozás óta 50-60 könyv jelent meg a doni tragikus eseményekről, köztük kiváló elemzések és visszaemlékezések is. Leszögezte:

az igazságosság és békesség szellemében kell emlékeznünk a 2. hadsereg katonáira. Az igazságosság óriási tisztánlátást és fegyelmezettséget követel tőlünk.

Az ember szíve mindannyiszor elszorul, ha arra gondol: egyetlen ember halála is nagy veszteség, a Donnál pedig tízezrek haltak meg, talán nincs is magyar család, aki valamiképpen ne lenne érintve ebben a szörnyű tragédiában. A hadtörténészek szerint Muhi és Mohács után ekkor szenvedtük el a legnagyobb katonai veszteségünket.

Amikor emlékszünk erre a tragédiára, a bánat mellett eszünkbe jutnak Ferenc pápa szavai: korunkban „darabokban zajlik a világháború”. Végtelen szomorúság ez, és tragédiája korunknak, nem tanultunk a történelem borzalmaiból.

A tábori püspök leszögezte: a határtalan agresszivitás, ami jellemzi korunkat, beszűrődött a hétköznapjainkba is. Agresszívak lettünk, behatolt az életünkbe a durvaság, a keménység, a másik ember megalázása. Az interneten megjelent kommentelések azonban semmit nem érnek, végtelenül durva monológok, mindenki mondja a magáét, mindenkinek fantasztikus véleménye van mindenről és senki nem hallgat senkire.

Berta Tibor kifejtette:

arra lenne szükség, hogy meglegyen bennünk a vágy a békére és az igazságra, hogy gátat szabjunk a gonoszság és az erőszak terjedésének.

A püspök útmutatóként említette Ferenc pápa 2020-ban kiadott, Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) kezdetű enciklikáját, melyben a kedvességről ír: „A fogyasztói társadalom énközpontú és öntörvényű emberképe számtalan visszaélést okoz. A kedves emberek ugyanakkor olyanok, mint a sötétségben ragyogó csillagok. Szent Pál apostol a Szentlélek gyümölcsei között említi a kedvességet (Gal 5,22), a jóságos és támogató, bátorító lelkületet. A kedvesség elviselhetőbbé teszi mások életét, különösen a problémák, gondok és szorongatás idején. A kedvesség megszabadít bennünket a kegyetlenségtől, a szétszórtságtól, a kapkodástól. A kedvesség a szorongás és számos szenvedély ellenszere is, mert ezek arra késztetnek bennünket, hogy csak magunkra gondoljunk és elzárkózzunk másoktól.”

A püspök szerint ez a kedvesség meg tudná változtatni a mindennapjainkat, talán nem áll másból, mint egy-egy mosolyból, néhány biztató szóból a másik felé, a gyermekek arcának megsimogatásából, egyszerű dolgokból.

Ez a kedvesség az igazságosságból ered, ami valójában nem erény, hanem valaki, az örök Igazság, a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Az oltárnál a világtörténelem legnagyobb eseménye történik minden szentmisén: Isten a Fia által idejön hozzánk. Jézus hív bennünket, hogy találkozzunk vele, mert ő szeretne velünk találkozni, ezt jelenti a szentáldozás. Azt szeretné, hogy ez a találkozás esemény legyen, ahogyan annak idején találkoztak vele az apostolai, és sok-sok ember Palesztinában. Találkozzunk vele mi is az ő megtestesült és feltámadott mivoltában, és vigyük el magunkkal azokhoz, akikkel a mindennapi életben találkozunk.

Nem mindig könnyű kedvesnek lenni, mosolyogni, elismerni a másikat, de a kedvességgel nagyon sok mindent megoldhatunk.

A kedvesség feloldja a keménységet, az emberek magányát, a szorongást, az őrült szenvedélyeket. Ha a kedvesség kultúrává válik, az egész társadalmat megváltoztathatja.

„A szentmise után vigyük magunkkal azt a Krisztust, aki az isteni kedvesség tükröződése volt ebben a világban” – kérte a hívektől Berta Tibor tábori püspök.

Amikor a 2. honvéd hadseregről megemlékezünk, nagyon fontos, hogy tovább adjuk az emlékezetet. A múlt ismerete nélkül nem létezik jövő. Meg kell őriznünk mindazt, ami a történelem során az elődeinkkel történt. A háborús körülmények között sok kegyetlenség is történt, de az igazságosság jegyében nem szabad engednünk, hogy az embertelenségek elnyomják a jótetteket. A visszaemlékezések szerint sokan megmaradtak embernek, megőrizték méltóságukat és mások méltóságát, gyakorolták a bajtársiasságot, gyakran úgy, hogy az ellenségből felebarát lett. Mindez példaértékű lehet számunkra. „Adja meg nekünk az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki ebben a szentmisében is közénk jön az oltárra, áttörve ennek a világnak a szövetét, hogy találkozzunk vele. Ismerjük fel, hogy ebből a találkozásból nekünk nagy erőnk származhat. Adja Isten, hogy el tudjuk fogadni az Ő kezéből azt a segítő kegyelmet, ami hozzásegít bennünket ahhoz, hogy gyarapodjunk abban a kedvességben, ami a béke és az igazságosság feltétele. Ámen!”

A szentmise után a plébánia nagytermében folytatódott a megemlékezés. Hollósi Antal főorvos az 1942–43-as újpesti orvosi helyzetről tartott előadást.

A doni fontszakaszon katonaorvosként dolgozott Bernolák Béla, akit két gyermeke és várandós felesége várt haza. Az ő emlékét unokája, Bernolák Béla fotóművész idézte fel, aki kétszer is járt a helyszínen, az élményt könyvben, fotókiállításon és filmen is megörökítette.

Egy szemtanú beszámolója szerint a szovjet hadsereg 1943. január 19-én reggel újabb támadást indított: „…az oroszok áttörtek az Uriv völgyén, a Dontól mintegy 30 kilométernyire, a Don-Potudán folyónál. Ágyútűzzel, gránátokkal árasztották el a várost. Körvédelmet kellett kifejtenünk. A legénységnél szinte pánik tört ki. Bernolák Béla értesült a sebesülésekről s felindultan mondotta: »Mégsem lehet őket otthagyni!« Ő maga sietett az ágyútűzzel elárasztott helyre, hogy a sebesülteknek elsősegélyt adjon. A sebesültek gondozása és kötözése alatt hozzá csapott le egy gránát és egy szilánkja Bernolák Béla fejét érte, halántékát felszakította. Hozzá rohantam, hogy kórházunkba vigyem. Ő szelíden elhárította segítségemet és azt mondta: »Előbb Kalmár Bélát, a százados urat vigyétek!« Kalmár százados tőle néhány méternyire esett el. A százados úr után őt is bevittem a korházunkba, ahol Bálint Gyula pécsi sebészorvos vette kezelésbe. Néhány perc múlva azonban egy újabb gránát a kórházat érte: a tetőzet beszakadt, és maga alá temette mindazokat, akik bent tartózkodtak. A romokat ugyan eltávolítottuk, embereinket kiástuk, de megmenteni már senkit nem tudtunk. Bernolák Béla így halt hősi halált.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotós: Lambert Attila

Magyar Kurír