XVI. Benedek pápa homíliája a beiktatási szentmisén

Ezekben a mozgalmas napokban háromszor is hallhattuk Mindenszentek litániájának dallamát: II. János Pál pápánk temetésén; a Bíborosi Kollégium bevonulásakor a konklávé kezdetén és ma is, amikor újból elénekeltük a fohászt: Tu illum adiuva – tartsd meg Szent Péter új utódját. Minden alkalommal különleges vigasznak éreztem ezt az imádságot.

Mennyire elhagyatottnak éreztük magunkat, amikor II. János Pál itthagyott bennünket! Az a pápa, aki több mint 26 éven keresztül pásztorunk és vezetőnk volt. Átlépte a másik élet küszöbét – belépett Isten misztériumába. De ezt a lépést nem egyedül tette meg. Aki hisz, soha nincs egyedül – sem az életben, sem a halálban. Abban a pillanatban az elmúlt évszázadok szentjeihez fordultunk – barátaihoz, testvéreihez a hitben, hogy élő menetként kísérjék odaátra, Isten dicsőségébe.

Tudtuk, hogy ott már várják érkezését. Most pedig tudjuk, hogy övéi között van, és valóban hazaérkezett. És újból vigaszt nyertünk, amikor ünnepélyesen bevonultunk a konklávéra, hogy megválasszuk azt, akit az Úr kiválasztott. Hogyan tudtuk felismerni az ő nevét? Hogyan tudhatta a 115, különböző országból és kultúrából érkezett püspök kitalálni, hogy ki az, akit az Úr a kötés és az oldás küldetésével kíván felruházni? Ismétlem, tudtuk: tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy körbevesznek, vezetnek és irányítanak bennünket Isten barátai.

És most, ebben a pillanatban, nekem, Isten gyenge szolgájának kell vállalnom ezt a hihetetlen feladatot, ami valóban meghalad minden emberi képességet. Hogyan tudom ezt megtenni? Hogyan leszek képes ezt a feladatot ellátni? Kedves barátaim, épp most fohászkodtatok ti mindannyian a szentek egész közösségéhez, amelyet néhány nagy név képvisel Istennek az emberekkel közös történelmében. Ily módon bennem is újraéled a tudat: nem vagyok egyedül. Nem kell egyedül viselnem azt, amit valójában nem is tudnék magam viselni.

Isten szentjeinek közössége megvéd, megtart és hordoz. És a Ti imáitok, kedves barátaim, a Ti jóindulatotok, a Ti szeretetetek, hitetek és reményetek kísér engem utamon. Igen, a szentek közösségéhez nem csak azok a nagy emberek tartoznak, akik előttünk éltek, akiknek a nevét ismerjük. Mi mindannyian, akik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelkedtünk, akik Krisztus testének és vérének ajándékából élünk, aki ezáltal akar bennünket önmagához hasonlóvá tenni, mi mindannyian a Szentek közössége vagyunk. Igen, az Egyház él – ezt a csodát tapasztalhattuk meg ezekben a napokban. A pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban éppen ez nyilvánult meg csodálatos módon a szemünk előtt: az Egyház él. És az Egyház fiatal. Magában hordozza a világ jövőjét, és így megmutatja mindannyiunknak a jövő felé vezető utat.

Az Egyház élő, és mi ezt látjuk: megtapasztaljuk azt az örömet, amit a Feltámadott övéinek megígért. Az Egyház élő – élő, mert Krisztus él, mert valóban feltámadt. A Húsvét napjaiban a Szentatya arcán látott fájdalomban Krisztus szenvedésének misztériumát láttuk, és érintettük sebeit. De ugyanakkor ezekben a napokban egészen mély értelemben a Feltámadottat is megérinthettük. Megadatott nekünk, hogy a sötétség rövid ideje után megtapasztalhattuk a megígért örömet mint a feltámadás gyümölcsét.

Az Egyház él – így köszöntelek nagy örömmel és hálával minannyiatokat, akik itt összegyűltetek, tisztelt bíborosok és püspökök, kedves paptestvérek, diakónusok, lelkipásztorok és hitoktatók. Köszöntelek Benneteket, kedves szerzetes testvérek és nővérek, Isten átváltozott jelenlétének tanúi. Köszöntelek Benneteket, hívő testvéreim, akik belevetettétek magatokat Isten Országának hatalmas építkezésébe, ami az egész világra kiterjed, az élet minden területén.

Szeretetteljes üdvözlettel fordulok mindazokhoz is, akik bár újraszülettek a keresztség szentségében, még nincsenek teljes közösségben velünk; és felétek is zsidó testvéreim, akikkel a hatalmas közös lelki örökség köt össze bennünket, amely Isten visszavonhatatlan ígéretében gyökerezik. És végül – mint egy tovahaladó hullám – gondolataim kiterjednek a mai idők minden emberére, hívőkre és nem hívőkre egyaránt.

Kedves Barátaim! Ebben a pillanatban nem szükséges, hogy bemutassam a kormányzási programomat. Néhányat azok közül, amelyeket feladatomnak tartok, már megfogalmaztam április 20-i, szerdai üzenetemben; lesz még erre alkalom. Az én igazi programom az, hogy ne a saját akaratomat valósítsam meg, ne a magam elképzeléseit kövessem, hanem az egész Egyházzal együtt arra figyeljek, mi Isten szava és akarata, és hagyjam, hogy Õ vezessen, és így Õ maga vezesse az Egyházat a történelemnek ebben az órájában.

Ahelyett, hogy programmal állnék elő, egészen egyszerűen csupán két jelről szeretnék beszélni, amelyek a liturgiában a péteri szolgálat felvételét mutatják be; egyébként mindkettő tökéletesen azt tükrözi, ami a mai olvasmányokban elhangzott.

Az első jel a gyapjúból készült pallium, amit a vállamra helyeznek. Ez egy ősi jelkép, amelyet Róma püspökei a IV. század óta viselnek; úgy is értelmezhetjük, mint Krisztus igájának jelét, amelyet ennek a városnak a püspöke, Isten szolgáinak szolgája a vállára vesz. Isten igája Isten akarata, amelyet mi elfogadunk. Ez az akarat nem külső teher, ami elnyom bennünket, és elveszi szabadságunkat. Megismerni azt, amit Isten akar, megismerni, mi az élet útja – ez okozott Izrael népének hatalmas örömet, ez volt az ő kiváltságuk.

Ez a mi örömünk is: Isten akarata nem elidegenít bennünket, hanem megtisztít – bár lehet, hogy fájdalmak árán - és visszavezet minket önmagunkhoz. Ily módon nem csak Õt szolgáljuk, hanem az egész világ, az egész történelem üdvösségét. A pallium szimbóluma valójában még konkrétabb: a bárány gyapja az elveszett bárányt vagy a beteget, a gyengét jelképezi, akit a pásztor a vállára vesz, hogy elvigye az életet adó vízhez.

Az eltévedt bárányról szóló példabeszéd, amelyet a pásztor a pusztában keres, az egyházatyák számára Krisztus Misztériumának, az Egyháznak a képét jelentette. Az emberiség – mi mindannyian – az eltévedt bárány, amely a pusztában nem találja az utat. Isten Fia ezt nem tudja elviselni; Õ nem hagyhatja az emberiséget ebben a nyomorúságos helyzetben. Elindul, otthagyja a mennyek dicsőségét, hogy megtalálja azt a bárányt és visszavezesse, egészen a keresztig. Vállán viszi, hordozza emberségünket, bennünket - Õ a jó pásztor, aki életét adja juhaiért. A palliumnak mindenekelőtt az az üzenete, hogy mindannyiunkat Krisztus hordoz. De ugyanakkor arra is felszólít minket, hogy hordozzuk egymást. Így lesz a pallium a pásztori feladat jelképévé, amelyről a második olvasmány és az Evangélum szólt.

Krisztus szent nyugtalanságának kell mozgatnia a pásztort: számára nem közömbös az, hogy oly sokan élnek a pusztaságban. A pusztaságnak pedig oly sok formája létezik. A szegénység, az éhség, a szomjúság, az elhagyatottság, a magány, az összetört szeretet sivataga. Isten sötétségének pusztasága, azoknak a kiüresedett lelkeknek a pusztasága, akik nincsenek tudatában az emberi méltóságnak és az ember útjának. A külső pusztaságok sokasodnak a világban, mert oly hatalmassá vált a belső pusztaság.

Ezért a föld kincsei már nem szolgálják Isten kertjének építését, amelyben mindenki élhet, hanem kiszolgáltatnak a romboló és a kihasználó hatalmaknak. Az Egyház egészének és benne a pásztoroknak, éppúgy, mint Krisztusnak, útra kell kelniük, hogy kivezessék az embereket a pusztaságból az életbe, az Isten Fiával való barátságba, Afelé, aki az életet adja, a teljes életet. A bárány szimbólumának van még egy aspektusa.

Az ókori Keleten szokásban volt, hogy a királyok magukat népük pásztorának nevezték. Ez volt hatalmuk jelképe, egy cinikus kép: a népek olyanok voltak, mint a bárányok, amelyek felett a pásztor kedve szerint rendelkezett. Míg a minden emberek pásztora, az élő Isten maga is báránnyá lett, a bárányok oldalára állt, azokéra, akiket eltiportak, megöltek. Így fedte fel, hogy valójában milyen a jó pásztor: „Én vagyok a jó pásztor… Életemet adom juhaimért”, ezt maga Jézus mondja (Jn 10,14). Nem a hatalom vált meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: Õ maga a szeretet. Hányszor szeretnénk, hogy Isten erősebben mutatkozzon meg! Hogy keményen büntessen, győzze le a rosszat, és hozzon létre egy jobb világot.

Minden hatalmi ideológia ezzel igazolja magát, így igazolja azt, amikor lerombolja mindazt, ami a haladást, az emberiség szabadságát gátolja. Mi szenvedünk Isten türelméért. De nem kevésbé van szükségünk mindannyiunknak az ő türelmére. Isten, aki báránnyá lett, azt mondja, hogy a világot a Keresztrefeszített váltotta meg és nem a megfeszítők. A világot Isten türelme megszabadítja, az emberek türelmetlensége pedig lerombolja.

A pásztor egyik jellemzője az legyen, hogy úgy szereti a rábízott embereket, amint Krisztus szeret, akit szolgál. „Legeltesd juhaimat”, mondja Krisztus Péternek, és nekem is ebben a pillanatban. Legeltetni azt jelenti, hogy szeretni, szeretni azt jelenti, hogy az ember kész szenvedni is. Szeretni annyit tesz: megadni a juhoknak az igazán jót, Isten igazságának, igéjének táplálékát, táplálni az Õ jelenlétével, amit az Oltáriszentségben ad.

Kedves barátaim! Ebben a pillanatban csak ennyit tudok mondani: imádkozzatok értem, hogy megtanuljam mind jobban szeretni az Urat! Imádkozzatok értem, hogy megtanuljam mind jobban szeretni az ő nyáját – benneteket, az Anyaszentegyházat, mindannyiatokat egyenként és együtt! Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek félelemből a farkasok elől! Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon bennünket, és megtanuljuk egymást hordozni!

A második jel, amit a mai beiktatási liturgia bemutat, a halászgyűrű átadása. Péter meghívása a pásztori szolgálatra, amit az Evangéliumban hallottunk, a bőséges halászat elbeszélését követi: miután egész éjszaka hiába vetették be hálóikat, a tanítványok meglátják a parton a Feltámadott Urat. Õ felszólítja őket, hogy mégegyszer menjenek vissza halászni, és íme, a hálók úgy megtelnek, hogy nem bírják kihúzni; 153 nagy hal van benne: „Noha ennyi volt a hálóban, nem szakadt el.” (Jn 21,11).

Ez a történet, amit Jézus földi útjának végén hallottunk a tanítványokkal, megfelel egy kezdeti elbeszélésnek: a tanítványok akkor sem fogtak semmit egész éjjel; Jézus akkor is felszólította Pétert, hogy menjen ki megint a tengerre. És Simon, akit még akkor nem hívtak Péternek, csodálatraméltó választ ad: „Mester, ha te mondod, kivetem a hálókat!” És íme a küldetés megerősítése: „Ne félj! Mostantól emberhalásszá teszlek!” (Lk 5,1–11).

Ma is azt mondják az Egyháznak és az apostolok utódainak, menjenek ki a történelem tengerére és vessék ki hálóikat, hogy megnyerjenek embereket az Evangéliumnak – Istennek, Krisztusnak, az igaz életnek. Az Egyházatyák különleges figyelmet szenteltek ennek a résznek. Ezt mondják: a halnak, amely a vízi életre lett teremtve, végzetes, ha kifogják a tengerből. Azért fogják ki éltető eleméből, hogy az ember táplálékává legyen. De az emberhalász küldetésében ez épp fordítva történik.

Mi, emberek, elidegenedve élünk a szenvedés és a halál sós vizében, a fény nélküli sötétség tengerében. Az Evangélium hálója kiemel bennünket a halál tengeréből, és Isten fényének ragyogásába, az igaz életbe helyez bennünket. Tényleg így van – Krisztus példája nyomán az emberhalász küldetésében ki kell menteni az embereket az elidegenedés tengerének sós vizéből az élet földjére, Isten világosságára.

Valóban: azért élünk, hogy megmutassuk Istent az embereknek. Csak ott kezdődik igazán élet, ahol Isten megmutatkozik. Csak akkor tudjuk meg, mi az élet, amikor Krisztussal, az élő Istennel találkozunk. Nem véletlen a létünk és nem értelmetlen a fejlődésünk. Mindannyian Isten egy gondolatának gyümölcse vagyunk. Mindannyiunkat akart, szeret, és mindenkire szüksége van.

Nincs annál szebb, mint amikor elér, megérint az Evangélium, Krisztus. Nincs annál szebb, mint megismerni Õt, és megosztani barátságát másokkal. A pásztor és az emberek halászának feladata sokszor fárasztónak tűnik. De szép és nagy feladat, mert határozottan az örömöt szolgálja, Isten örömét, aki be akar lépni a világba.

Még egy dolgot szeretnék tisztázni: mind a pásztor, mind a halász képében nagyon határozottan kiemelkedik az meghívás az egységre. „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra: egy nyáj lesz és egy pásztor”(Jn 10,16), mondja Jézus a jó pásztorról szóló példabeszédben. És a 153 hatalmas hal elbeszélése ezzel az örömteli megállapítással zárul: „Noha ennyi volt a hálóban, nem szakadt el.”(Jn 21,11)

De jaj, szeretett Urunk, a háló most elszakadt! – mondanánk fájdalmunkban. De nem – nem kell elszomorodnunk! A Te ígéretedben bízunk, amelyben nem csalódhatunk, és mindent megteszünk, hogy végigjárjuk a megígért egység felé vezető utat. Erre emlékezünk az Úrhoz szóló imáinkban, akár a koldusok: Igen, Uram, emlékezz az ígéretedre! Add, hogy egy pásztor legyünk és egy nyáj! Ne engedd, hogy hálód elszakadjon, és segíts, hogy az egység szolgálói lehessünk!

Ebben a pillanatban gondolataim 1978. október 22-re térnek vissza, mikor II. János Pál pápa megkezdte szolgálatát itt, a Szent Péter téren. És azóta is folyamatosan a fülembe csengenek akkor mondott szavai: „Ne féljetek, nyissátok, sőt, tárjátok ki az ajtókat Krisztusnak!” A pápa az erősekhez, a világ hatalmasaihoz beszélt, akik attól féltek, hogy Krisztus megfosztja őket hatalmuktól, ha beengedik őt, és megadták volna a hitnek a szabadságot. Igen, biztosan elvett volna tőlük valamit: a korrupció uralmát, a jog átértelmezését, az önkényeskedést. De nem vett volna el semmit, ami az ember szabadságához, méltóságához, egy igaz társadalom neveléséhez tartozik.

A pápa ezen kívül minden emberhez is szólt, különösen a fiatalokhoz. Nincsen-e vajon mindannyiunkban valamiféle félelem, hogy – ha teljesen magunkba fogadjuk Krisztust, megnyitjuk magunkat számára – valami elvihet az életünkből? Nem félünk-e attól, hogy le kell mondanunk valami nagy, egyedi dologról, ami széppé teheti az életünket? Nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy szorongunk, és szabadságunktól megfosztva érezzük magunkat? És a pápa újra ezt akarta mondani: nem! Aki beengedi Krisztust, nem veszít semmit, semmit, abszolút semmit, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban tárjuk fel valójában az emberi természet nagy képességeit. Csak ebben a barátságban tapasztalhatjuk meg, azt, ami a szép és ami megszabadít.

Így, nagy erővel és meggyőződéssel, egy hosszú élet személyes tapasztalataiból kiindulva szeretném ma azt mondani nektek, kedves fiatalok: ne féljetek Krisztustól! Nem vesz el tőletek semmit, hanem mindent nektek ad! Aki neki adja magát,megkapja a százszorosát! Igen, nyissátok ki, tárjátok ki az ajtókat Krisztusnak – és megtaláljátok az igazi életet! Ámen.