„Adj, király, katonát!” – Ha jön a gonosz lélek, mi egymás kezét fogjuk

A zarándoklat túlmutat az emberi szinteken, az emberi határokon. A zarándoklat nem kirándulás! Nem egy nagy nemzeti összejövetel, nem identitásőrzés, hanem elsősorban egy út: elindulok, mert hallgatok a szívemre. Ahogyan a Szentírásban a zsoltáros fogalmaz: „boldog ember az, akit zarándoklatra indít a szíve.”

Innen, a szívemből indulok ki, mert az indít engem zarándoklatra. Elindulok Isten felé, hogy találkozzam vele. Ennek pedig az a szépsége, hogy amikor én a szívemben meghozom a döntést, hogy elindulok Isten felé, abban a pillanatban elindul Isten is felém, az ő szívéből is elindulnak a lépések, amelyek valamikor találkoznak.

A kegyelmi hatása a zarándoklatnak, hogy lehet ezt egyénileg is járni, de általában a zarándoklat, amikor a szívemre hallgatok és elindulok Isten felé, közösséget gyűjt maga köré. Így alakultak ki évszázadok folyamán a különböző zarándokutak, a Mária-út, Szent Jakab útja vagy hasonlók. Bár a szívemben születik meg a döntés, hogy elindulok Istent keresni, Isten felé, és közben elindul Isten is felém, de ez nem egy egyéni, individuális történés, hanem ebben a dinamikában, hogy kölcsönösen elindulunk egymás felé, közösség formálódik, és így alakul ki, hogy nem egyedül zarándokolok. A csíksomlyói zarándoklatnak persze megvan a történeti háttere is, épp ezért egy közösség megtartó erejévé vált.

Mennyire fontos a nehéz időkben, akár a diktatúra időszakaiban, vagy más történelmi nehéz időkben, amit most is élünk, hogy közösségben legyünk, hogy az én szívem, amely elindult, hogy Istent megtalálja, az másokat is vonzzon, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy

egyre többen vagyunk, ugyanaz a cél lelkesít, ugyanaz a vágy, ugyanaz a kétség, ugyanaz a dinamikus hit és szeretetkapcsolat visz Isten felé.

A csíksomlyói zarándoklatban ott van az is, hogy a célomat úgy érem el, hogy közben valakit segítségül hívok, ő pedig a Boldogságos Szűz Mária, Jézus édesanyja, akihez kötődöm, akihez lelki élményeim kötődnek, aki az én oltalmazóm, az örömöm oka, életem reménycsillaga, és akkor itt lesz zarándoklatom a remény zarándoklatává: hogyha reménykedni szeretnék, akkor rátalálok valakire, aki megtanít engem remélni. És ha valaki meg tud tanítani engem remélni, az Mária, Jézus édesanyja. Így tud valósággá válni a remény zarándoklata, hogy bár látszólag egyéni kezdeményezés, a szívem rezdülésére hallgatva indulok el, sokkal inkább közösségi létté válik az egész út. Ebben látom a misztériumot, amely egyházzá válik: zarándoklat.

Nem kirándulás, hanem egy közösség, egy valahova tartozás, egy hitbeli közösséghez való tartozásnak is a jele, hogy elindulok az úton, és ezen a zarándoklaton részt veszek, mert már a megtett úton találkozom Isten szeretetének a nyomaival, akár a zarándoktársaimban, akár egy rászoruló emberben. Isten folyamatosan jelen van: amikor elindultam, elindult velem együtt Isten, és együtt zarándokolunk.

A zarándoklatnak megtartó ereje is van, mint közösség. Emlékszünk arra a gyerekkori játékra, hogy „Adj, király, katonát! Nem adok! Akkor biz’ én szakítok.” Volt két gyerektábor, szaladni kellett, és ha szakítani tudott, akkor elvitt magával egy embert, ha nem tudott szakítani, akkor ott maradt a másik táborban, és az a csapat győzött, aki végül a több embert összegyűjtötte. Korunkban az ideológiák válságát éljük, akárcsak a diktatúrában, amikor elnyomták vagy tiltották a hit gyakorlását, és ez épp hasonlóan volt jelen, mint ez a gyerekjáték, hogy vannak ellenpólusok, vannak ellenerők, vannak olyan gonosz irányok vagy szemléletek, akár egy diktatúra arculatában, akár ideológiai harcok mentén, hogy „adj, király, katonát”, ami a közösségnek, a családoknak a szétszakítását célozza meg. Amikor a gonosz próbálkozik, akkor épp kéri a katonát, és ha nem adnak, akkor bizony szakít. A szakítás, a széthúzás a diabolos, ami szétszakít, ami most is jelen van az emberek életében, a jóléti társadalomban éppúgy, mint egy diktatúra társadalmában, és ebben, ilyen összefüggésben is úgy gondolom, hogy a zarándoklatnak megtartó ereje van.

Ha jön a negatív áramlat, ha jön a gonosz lélek, aki szakítani szeretne, akkor ha megfogjuk egymás kezét, ha szorosan összetartozunk, hogyha együtt tudunk imádkozni, akkor nincs az a báránybőrbe öltözött áramlat, gonosz vagy széthúzó irányzat sem, amely szét tud szakítani bennünket.

Kisebbségi létben, identitásunkban, látjuk, érezzük, sőt a génjeinkben hordozzuk ezt az igényt, hogy össze kell tartanunk, hogy össze kell fogózkodnunk, mert mindannyian Mária gyermekei vagyunk. És most nemcsak a székelységre gondolok, hanem a Kárpát-medencében élő összes nemzetre. Ha mindannyian Mária gyermekeiként össze tudunk kapaszkodni imára kulcsolódó kezekkel, akkor a gonosznak a szétszakító ereje nem tud erőt venni rajtunk, és megmarad a közösség, megmarad a hit. Ez pedig nagyon fontos, hiszen a csíksomlyói kegyhelynek történelmileg is ez az alapja, és ma is ez ad létjogosultságot a zarándoklatnak, hogy mindig megtartó ereje van a közösség szempontjából. Nem valaki ellenében, hanem valakiért, Isten iránti szeretetből.

Szerző: Bőjte Csongor

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír