„Adjunk hálát életünket kísérő társainkért” – Martos Levente Balázs püspök adventi elmélkedése (3.)

„A szentévre készülve az adventi vasárnapokon a reményről elmélkedünk. Az előző vasárnapokon egy-egy bibliai növény állt a középpontban. A természet jelenségeivel előítélet nélkül tudunk foglalkozni, hiszen testünkben magunk is megtapasztaljuk a teremtettséget. A fügefa Isten türelmére, az idő végességére, míg a búzaszem az odaadás reményére emlékeztetett bennünket. Ma és a jövő vasárnap viszont emberi alakokat szeretnék megmutatni” – kezdte konferenciabeszédét Martos Levente Balázs püspök.

A mai téma a zarándok reménye. Ferenc pápa a szentévet meghirdető bullájában említi, hogy a szentévek egyik legősibb gyakorlata a Rómába tett zarándokút. Felkeresni a szent helyeket, megismerni a szentek ereklyéit – mindez kitágítja a perspektívánkat, megnyitja a szívünket. Manapság a zarándoklás reneszánszát éli. A zarándoklatnál mások nyomába lépünk, de ehhez szeretnénk hozzátenni a saját tapasztalatunkat is. A szónok megemlítette, hogy nemrég kezébe került egy könyv, melynek címe Saját példány volt. Szerzője zarándoklata alatt mások könyveit olvasta, s közben azt is megírta, amit ő élt át Szent Jakab útját járva.

A zarándoklat egyfajta keresés is, mely az ember élettapasztalatára épül. Aki zarándoklatra vállalkozik, a saját, személyes útját kutatja a sok lehetséges között, s közben hagyja, hogy a szívét megszólítsák az ősi zarándokhelyek. A komfortból való kilépés jelenti azt az alapot, melyből a zarándoklat kiindul. „Az útra kelés sajátos jellemzője azoknak, akik az élet értelmét keresik” – írja Ferenc pápa bullájában.

A megszokott vallási formákhoz társuló fizikailag is vállalt zarándokút megújíthatja, elmélyítheti a vallásos ember hitét. Azt jelzi, hogy hajlandóak vagyunk az egészen más Isten kedvéért kilépni a megszokottból. Vállalkozni valami nagyszerűre.

Ferenc pápa így folytatja: „A gyalogos zarándoklat sokat segít az elcsendesedés, a fáradozás, a lényegre törekvés értékének újrafelfedezésében.”

Martos Levente Balázs elmesélte egy élményét, amikor tizenkét évesen részt vett egy częstochowai buszos zarándoklaton. Amikor Rómában tanult, megismerte a hét templom zarándoklatának hagyományát. De nem kell feltétlenül elutaznunk, már az is sokat jelent, ha valaki elmegy a legközelebbi templomba.

A zarándok ember lemond a kényelemről, csak a legszükségesebbet viszi magával, s közben azt is megtapasztalja, hogy segítséget kap másoktól. Az egyedüllétet választja, hogy ne legyen magányos, s tudjon újra kapcsolódni másokhoz.

Mivel sokat van csendben, másként hallja az emberek szavát, és persze saját szívének hangjait is. A zarándok magával viszi terheit, és abban reménykedik, hogy az út végén leteheti. A hívő ember egész élete zarándoklat: gyengeségtől hálaadásig, eleséstől ujjongó örömig, egyik találkozástól a másikig, egyik titok megértésétől a másikig – hangsúlyozta az esztergom-budapesti segédpüspök.

A Szentírás sokszor beszél zarándokokról. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében a hit útját egy zarándoklathoz hasonlítja a szerző. „A hite által engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy. Mivel hitt, azért tartózkodott az ígéret földjén, mint idegen földön, sátrakban lakva Izsákkal és Jákobbal, az ígéretek társörököseivel; várta ugyanis a szilárd alapokon álló várost, amelynek Isten az építője és alkotója.” (Zsid 11,8–10)

Érdekes, hogy Ábrahám ugyan eljut az ígéret földjére, ám ott is zarándok marad. Várja az égi otthont, a mennyei Jeruzsálem közeledtét – emelte ki Martos Levente Balázs püspök. – Ábrahám nem tudta, hova fog menni. Története arról is szól, hogy ahol ő járt, zarándokhelyek keletkeztek.

Aki bejárja a saját igaz útját, az Isten ajándékaként mások számára lesz nyitott térré. De ehhez az kell, hogy a saját zarándoklatát a végletekig hűségesen járja végig

– emelte ki a szónok.

Hanna és Elkana történetével Sámuel első könyvében találkozunk. Hanna az elbeszélés szerint kisírja magát a templomban a főpap előtt. Ezután kiimádkozza, hogy gyermeke lehessen.

Egy zarándoklatnak a bűnbánat, a súlyos panasz, a kiáltás is kegyelme lehet.

A Királyok első könyvében olvasunk Illésről. A 19. fejezet szerint Illés válságba kerül, meg is akar halni, ezután viszont egy negyvennapos útra indul, melynek végén Istennel találkozik a szelíd szellő susogásában. Ezt követően nevezi meg utódját, Elizeust, aki folytatja prófétai művét. A Zsoltárok könyvében a 120-tól a 136-ig zarándokénekekkel találkozunk. Valószínűleg ezeket akkor imádkozta Izráel népe, amikor Jeruzsálembe ment.

A zarándok Isten útját járja: „Nem árt neked nappal a nap, sem éjszaka a hold. Megőriz téged az Úr minden bajtól, megőrzi az Úr lelkedet, Megőrzi az Úr jártadat-keltedet most és mindörökké.” (Zsolt 121,6–8) Tóbiás is útra kel, hogy segítséget szerezzen édesapjának. Utazása egy belső átalakulás története. Mint egy népmese, ahol a hős eléri a teljes életet. Ám Isten az, aki gondoskodik róla, aki az igazat megjutalmazza, a szegényt megvédi, és a benne bízóknak életet ad.

Az Újszövetség legismertebb zarándoka a három bölcs, akik a csillagot követve indulnak el az Üdvözítő keresésére. Ők végül megtalálják a céljukat, nem maradnak örök keresők. Isten irányítja őket útjukon. De Jézus is zarándok volt. Tizenkét évesesen a templomhoz menet már a saját útján járt: ő Atyja akaratát cselekszi, ez az ő küldetése.

De Jézus a mi zarándoklatunknak is társa akar lenni.

Már a 2., 3. századtól elindultak a hitben őseink, hogy felkeressék azokat a helyeket, ahol Jézus járt. Assisi Szent Ferenc is útra kelt, el szeretett volna menni a pápához. Loyolai Szent Ignác az egész életére úgy emlékszik vissza, mint egy zarándoklatra. Madeleine Delbrêl – aki egész életében a szegényeket szolgálta – írta le naplójában: egyszer egyetlen napra elment Rómába azért, hogy Szent Péter sírjánál leboruljon. Semmi mást nem tett, csak imádkozott, majd hazatért.

„S mi vajon szeretnénk-e zarándokká válni? – tette fel a kérdést a szónok. – Keressük-e a csillagot, amely bár egyszer már útra hívott bennünket, mégis eltűnt.”

A chartres-i katedrális labirintusán térdelve mennek körbe a zarándokok. Sokszor akkor veti ki őket a földre rajzolt vonal, amikor már közel vannak a középponthoz. Amikor úgy érezzük, mindjárt megérkezünk, sokszor akkor jön egy újabb eltávolodás.

Máray Sándor írja, hogy a jó utazás kulcsa egy jó útitárs. Ne feledjük, Krisztus vállalta velünk a közösséget. Vajon rátalálunk-e útközben az ő titokzatos jelenlétére? Felfedezzük-e őt ott, amikor valakinek a szentélyében leborulunk? Ha tisztázódik a kapcsolatunk Istennel, önmagunkkal, akkor az Egyházhoz is közelebb kerülünk, hiszen az Egyház Isten vándorló népe. A zarándokhelyek Egyházunk egy-egy szentjének életét tárják elénk, de gyakran találkozunk így Máriával is.

Ám az is fontos, hogy ne veszítsünk el közben senkit. Imádkozzunk azokért, akik elmaradtak!

– emelte ki a püspök.

Ferenc pápa a reménység zarándokairól beszél bullájában. A zarándok azért indul el, mert reménye van, a találkozás és a kegyelem reménye, mely akkor növekszik igazán, ha legyőzzük önmagunkat. A Szentatya arra is figyelmeztet, hogy a reménységre különösen szüksége van a börtönben lévőknek, a migránsoknak, a fiataloknak és a magányos időseknek. Ha hozzájuk fordulunk, ha hagyjuk, hogy megérintsen a gondjuk, ha felkeressük őket, ez is a zarándoklat egyik módja lehet, ez pedig felébresztheti bennünk a hit új tapasztalatát.

Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök végezetül ismét feladatot adott a hallgatóságnak: „Keressünk fel egy olyan zarándokhelyet, ahova már régen el szeretnénk menni. Emellett adjunk hálát az életünket kísérő társainkért is. De az is lehetőség, hogy megfogalmazunk egy imádságot, valami olyasmit kérve Istentől, amiről már lemondtunk.”

Baranyai Béla

Fotó: (archív) Lambert Attila, Wikipédia

Magyar Kurír