„Akkor is tudjuk, Ő velünk van” – Találkozás Tarjányi Béla biblikus professzorral

– Évek óta hol erősebb, hol gyengébb, de szinte állandó fizikai fájdalomban él. Hogyan lehet ezt elviselni? Mi az, ami enyhülést hoz?

– Próbálom csökkenteni a fájdalmat, ez jelenti az orvosságok bevételét vagy a megfelelőbb testhelyzet megválasztását. Menni bírok, de nagyon fáj, hát nem megyek. Fekve is addig keresem a megfelelő pozíciót, amíg kevésbé érzem rosszul magam.

Amennyire tudom, igyekszem a figyelmemet olyasmire irányítani, ami örvendetes vagy megnyugtató. Amikor a fájdalom nem túl erős, ez többnyire sikerül is.

A betegség kapcsán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokaknak fontos vagyok és szeretnek. Ezért hálás vagyok az embereknek és a Jóistennek is. Megtapasztalom, hogy Isten szeretetét kapjuk, amikor az embertársaink szeretnek. A fájdalmakat érezve, és tudva azt, hogy szűnhetnek, változhatnak, de igazából nincs visszaút, felmerül a kérdés:

vajon mire jó ez? Ha Isten szeret, miért teszi ezt velem?

Ilyenkor azokra gondolok, akik felhívnak, érdeklődnek, bár nem szolgáltam rá a törődésükre. A felidézésük segít, hogy ne kételkedjek Isten szeretetében. Mindent a Jóistennek köszönhetünk; a legszebb ajándék, ha az embert szeretik. Ezt érzem, amikor például rám telefonálnak, hogy mit hozhatnak, miben segíthetnek.

Érdekes tapasztalat volt a következő. Egy hónapja magam elé tettem a telefonomat, meséltem a nyavalyámról, és elküldtem a videót száz-százötven kedves ismerősömnek. Eddig 429-en nézték meg, körülbelül százan vissza is írtak, valamennyien nagyon kedves dolgokat. Az egyikük azt írta, hogy ezt még hallgatni is fáj. A válaszok közül ez jelentett nekem a legtöbbet, talán az együttérzés miatt. Van, aki elsírta magát azon, hogy azt mondtam a videóban:

Örülj nekem, amikor csak tudsz.”

Kicsit zavarba is hozott a sok reakció, mert úgy tűnt belőlük, mintha egy hős szenvedőnek tartanának, pedig nem vagyok az. Nem tudom, hogy nem csúszott-e így félre a dolog.

– Szenved lelkileg is. Mit él át ilyenkor?

– Ha az embernek valami baja van, az általában elmúlik, de ezzel most nem lehet számolni. Amikor megoperáltak, nem féltem, hiszen amit nem ismer az ember, attól nem is fél. Édesanyám is megküzdött a rákkal. Négy-öt évvel ezelőtt kezdték el a kezelésemet, ennek a lefolyása meglehetősen kellemetlen. Mostanra eljutottunk a nyolcvankettedikig. Egyre jobban szabadulnék tőle, ha lehetne. De nincs vége, és nem is látszik a vége.

Meg kell vallanom, az utána lévő dolgok is izgatnak. Ha én volnék a Jóisten, nem biztos, hogy olyan nagy dicséretet adnék ezért az életét. Óriási szerencsénk, hogy tudunk hinni, bízni, reménykedni Isten irgalmában, hogy nem az érdemeink szerint fogad majd minket.

A lelki szenvedéshez tartozik, amikor az ember rádöbben arra, hogy mennyi mindent csinált az életében, aminek nem sok értelme volt, vagy kifejezetten nem volt értelme. Magyarán elfecsérelte az időt. A Rubik-kockával például hetekig játszottam.

Amit a világ kínál, az többségében olyan dolog, aminek semmi értelme, de elvarázsol, leköt.

– Biztosan voltak azért olyan feleslegesnek tűnő tevékenységei is, amelyekről utólag kiderült, hogy hasznosak voltak, később még szükség lett rájuk.

– Sok minden szenvedélyesen érdekelt, ilyen volt például a nyelvtanulás is. Reggeltől estig foglalkoztam a német, angol, francia, héber és görög nyelvvel. Ennek a szenvedélynek azért lett pozitív hozadéka: biblikus professzor voltam negyvenkét évig, és sokat számított, hogy ezekben a nyelvekben otthonosan mozogtam. A bibliatársulatnál is szükség volt a nyelvtudásra. Egy másik, feleslegesnek tűnő elfoglaltságom, aminek szintén lett gyümölcse, a számítógéppel való bajlódás. Amint kapható volt, azonnal beszereztem az első, kezdetleges számítógépet, és alaposan kitanultam a működését. A benne található egyetlen program, a Basic számsorát átírtam, átalakítottam, saját programokat írtam. Ez később abban segített, hogy a társulatunknál lévő számítógépeket az igényeinknek megfelelően tudtuk kezelni. Az idő előrehaladtával már készen kaptunk programokat, például a tördeléshez. Ezeket megismertem, és a teljes Bibliát három-négy hónap alatt magam tördeltem, amatőrként. Ez lett a Káldi-Neovulgáta, amit eddig már több mint negyedmilló példányban adtunk ki, most pedig ennek a szövege jelenik meg a díszes evangéliumoskönyvben.

Azok a hetek, hónapok, amikor öncélúan játszottam a számítógéppel, így talán nem voltak feleslegesek.

Elpocsékoltam rengeteg időt, de Isten irgalmába helyezem ezeket.

A vádak alól a hívő embernek a Jóisten feloldozást ad azzal, hogy megbocsát, és nekem aztán kötelességem nem foglalkozni velük, hanem tenni a jót. De most, a betegség miatt nem sokra vagyok képes. Már nem is tudom azt tenni, amit kellene. Vannak szenvedő ismerőseim, de nem bírom felhívni őket, pedig jólesne nekik. Másoktól várom, hogy írjanak, jöjjenek, és hiába. Az ember fájdalommal ébred, kellene valami értékes dolgot tenni, és nincs erő hozzáfogni. Meg tudnám csinálni, de kínnal jár, tehát nem kezdek bele. Ez állandó lelkiismeret-furdalást okoz. Ugyanakkor az nem lehet, hogy az évek önsajnálatban teljenek. 

– Mi az, amiért hálás az életében, aminek most is örül?

– Sok jó dologról, amik velem történtek, nem is álmodtam. A gondviselés sorozatosan csodálatos ajándékokkal halmozott el. Matematikatanár akartam lenni, és teológiai professzor lettem. Tanyasi gyerekként nyáron a szüleim földjén kapáltam, kaszáltam, aztán mégis felkerültem Pestre, sőt Rómában tanultam, a legelőkelőbb egyetemen. Mindez a szüleimnek is köszönhető, hiszen a háborús fosztogatás idején és a Rákosi-rendszerben a rossz élettől meg akartak menteni minket, gyerekeket, így elküldtek tanulni. Milyen jól tették! Amikor bekerültem a városba, a társaim először csak egy tanyasi tahó gyereknek láttak, de pár hónap múlva megszűnt a lenézés. Tulajdonképpen véletlen volt, hogy kispapként a budapesti központi szemináriumba kerültem. Oda helyeztek, mert abban évben sok volt a szabad hely. Így a budapesti teológián tanulhattam, majd Rómában is. Hazatérve, Szegeden teológiai tanár lettem, később Budapesten taníthattam biblikumot, azt a tárgyat, amit a legjobban szerettem.

A hallgatósággal sajnos nem tudtam bensőséges jó kapcsolatba kerülni. Csodálkozom is, hogy egy-egy tanítványom mégis milyen szeretettel emlékezik rám.

Később támadt egy ötletem, ami mindenki más előtt ismeretlen volt: egy bibliatársulat létrehozása. Belevágtam. Most harminc éve működünk. Az volt a szerencse, hogy nagyon sokan elhitték, ez jó dolog.

– Mit tanult a mostani állapotából?

– A nővéremnek volt egy kedvenc olvasmánya, a címe: Isten vésője alatt. Az öregkor az embert alázatra tanítja. Én, az egyetemi professzor, aki szerettem adni a fellépésemre, most görnyedten megyek, ha megyek. Tipegek-topogok. De milyen csodálatos az emberi test, hogy több ezer funkciót tud ellátni, és nálam csak három-négy sztrájkol. Nem vagyok például cukros vagy demens.

A Jóisten gondviselése és az orvostudomány ajándéka, hogy kitűnően tudok olvasni is, amióta megoperáltak.

– Kik segítenek Önnek?

– Rácsodálkozom, mennyi jóság jön elő az emberekből, mennyi segíteni akarás, együttérzés. Többségükben megvan a tartózkodás, nem mernek hívni, hátha éppen alszom. De van egy kedves ismerősöm, aki gátlás nélkül felhív, ha nem veszem fel, újrahív, és nem kell előtte szabadkoznom. Az egyik munkatársunk nővére, Bukor Mária az idős férjét gondozza, de minden kezelés előtt idejön, elvisz, és utána átadja a finom főztjeit. Én nem is mertem volna ilyen szolgálatot kérni senkitől, gondoltam, elmegyek a kezelésekre taxival.

Paptestvérem bátyja, Tomka József pedig a kedves feleségével, Ildikóval együtt az oltásokra vitt el. A szemészetre egy kedves négygyermekes édesanya, Baranyi Ágnes visz mindig. Egy fiatalon meghalt kispap testvéremnek a húga viseli a gondomat, mindent elkészít, megfőz, süt, mosogat, bevásárol, és mindig kérdezi, mire lenne még szükségem. Isten szeretetének ezek kézzel fogható megnyilvánulásai. Régebben attól féltem, hogy kórházban fogok senyvedni, ehhez képest itthon lehetek, gondoskodnak rólam.

A szeretet kifejeződései nem szüntetik meg a fájdalmat, az aggodalmat, a rosszullétet, de nagy ajándékok.

– Volt már valaha ekkora szenvedés az életében?

– A pályaválasztás is komoly harc, küzdelem volt, de ennyire semmi nem próbált meg. Jó tanuló voltam, szerettem a tanáraimat, így tanár akartam lenni.

– A papi hivatására hogyan tekint most?

– Alapvetően olyan vallásos családban nőttem fel, ahol a szerzetesi,-papi hivatásnak nimbusza volt. Édesapámnak volt egy pap testvére és két apáca nővére. A papi életformát tartottam a legértékesebbnek. Vonzott az, hogy másokat Isten felé segítsek. A tanár is a másik embert szolgálja. Már fiatalként láttam, a legfontosabb, hogy az emberek tisztességesek, becsületesek legyenek. Ennek az elősegítése kifejezetten a papok feladata. Egy vallásos tanár is sokat tehet a gyerekekért, de a pap még többet, még közvetlenebbül. Nagyon örültem, amikor pappá szenteltek. Jelmondatom ez volt: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Milyen igaz ez a mostani helyzetemre is!

A lelkipásztori szolgálatok mellett hamar az érdeklődésem homlokterébe került a bibliatudomány. Egyre fontosabbá vált számomra, hogy a Szentíráshoz hozzáférjenek az emberek, táplálják belőle a lelküket.

Olvassák, forgassák és hagyják, hogy alakítsa az életüket. Ha sokszor elgondolkodunk a bibliai szakaszokról, gondolatban felidézzük őket, az hat ránk, befolyásolja a cselekedeteinket.

Egy konkrét élethelyzetben, amikor eszünkbe jut egy szentírási szöveg, annak hatására kinyílhat egy fék – vagy éppen bekapcsolhat. Hirtelen megérthetjük, hogy ne tegyük, amit tenni szándékoztunk, vagy pedig bátran tehetjük, amit elterveztünk.

Most, az utolsó években papi szolgálatom sajnos háttérbe szorult. Nyugdíjba vonulásom után pár évig még tudtam szolgálni a budapest-terézvárosi plébánián Horváth Zoltán atya mellett, igazi, szeretetteljes légkörben. Most azonban nyilvánosan már nem tudok szentmisét bemutatni. Bevallom, sosem voltam jó prédikátor, viszont nagyon szerettem a teológián előadni, és fejtegetni, magyarázni a Szentírás szövegeit.

 – Egy olyan bibliaolvasási módszert tanított, hogy addig olvassunk a Bibliát, amíg valamelyik szövegrészlet meg nem érint, szíven nem üt minket. Van olyan szakasz, ami most erőt ad Önnek?

– Sokat jelent, hogy az evangélisták Jézus szenvedését tárgyalva nem azt írják, Jézus a második isteni személy volt, tehát gond nélkül végigjárta a keresztutat. Le merték írni, hogy kegyetlen testi-lelki szenvedést jelentett ez számára, így nekünk is sikerül azonosulnunk vele. Ha azt élte volna át, hogy „üssetek, mi az nekem”, akkor az ember azt mondaná, én bezzeg tényleg szenvedek. Hát, ő is valóban szenvedett.

Szerencsések vagyunk mi, keresztények, hogy a vallásunk középpontjában a szeretet áll, a másik emberért meghozott áldozat. Ugyanakkor, amikor a szenvedésben kínlódik az ember, nehezen tudja elképzelni, hogy ez értékes áldozat lenne. 

A szenvedésről még nem választottam idézetet, lehet, hogy életem további részére szükségem lesz rá. Talán ez lesz: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13). Tudom, hogy ki kell bírni, ami ránk vár.  

Jézus egész életét az Atyával való örömteli egységben élte itt a földön. Imádkozott éjjelente is, és ha kérte az Atyát, az emberek meggyógyultak. Milyen öröm lehetett ez számára! És akkor jött a Getszemáni-kert meg a kereszt. Nem érzi az Atya szeretetét, nincs sehol. Hol vagy? Nem érzi az egységet az Atyával. Ugyanígy vagyunk mi is. Amikor jól megy a sorunk, nagyokat imádkozunk, örömmel tudunk Istenre gondolni. Ha meg valamit elrontunk, megbánjuk és kész. De eljönnek azok az időszakok, amikor ez nem megy. Belekerülhetünk egy olyan helyzetbe, amikor nem érezzük Isten szeretetét. Jó, hogy ezt is látjuk Jézus életében. A legnagyobb fájdalma neki sem a fizikai fájdalom volt, hanem az, hogy nem érezte az Atyával való szeretetegységet. Az, hogy miért hagytál el… Ilyenkor is hűségesnek kell maradnunk, akármilyen nehéz. De ha nem érezzük is Isten közelségét, akkor is tudjuk: ő velünk van, erőt ad, szeret és vigyáz ránk...

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában jelent meg.