„Akkorát lőttem, mint a szél” – Örömteli sportnap Monoron fogyatékkal élőknek az MMSZ szervezésében

Ismét vidám hangulatot teremtett a monori piactéren a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) fogyatékos embereket gondozó intézményeinek sportnapjára érkező színes sokaság. Az évente megszervezett rendezvényen elsősorban a közép-magyarországi régió intézményei vesznek részt, de sok éve már hagyományosan a régión kívülről, Szolnokról is csatlakoznak.

Az idei vendégek Pátyról, Tökölről, Budaörsről utaztak Monorra, és a részt vevő csapatok számát növelték a Máltai Szeretetszolgálat monori együttműködő partnerei is: a városi Gondozási Központ idős ellátottai és a Szterényi szakképző iskolában a Dobbantó programon részt vevő diákok, akik számára érzékenyítő alkalom volt a sportnap. Az intézmények dolgozóin kívül segítőként jelen voltak a monori máltai önkéntes csoport tagjai, és a Tabán Tanoda is hozott egy kis segítő csapatot.

Hét csapat mérkőzött ezen a szép őszi délelőttön, amelyen a váratlanul hideg napok után még a napsugarak is előbújtak végre. Ezúttal az esélyegyenlőség nevében rendhagyó módon zajlott a játék: nem volt pontozás, nem állt fel rangsor, a játék öröméért vettek részt a feladatokban, és a végén mindenki egyformán jutalmat kapott.

Az előző években hetekkel korábban kiküldték a feladatokat, és a csapatok gyakoroltak rá, idén azonban meglepetésfeladatok várták a versenyzőket.

A Máltai Szeretetszolgálat minden, fogyatékossággal élőket ellátó intézményében türelmetlenül várják ezt a napot. Kocsisné Porumb Mária, a monori integrált intézmény vezetője elmondta, hogy a karácsony és a nyári tábor mellett a sportnap az életük nagy eseménye.

A monoriak különösen nagy lelkesedéssel készülnek a többiekkel való találkozásra. Egy fogyatékkal élő fiatal nagyon keveset mozdul ki, kevés kapcsolata van a külvilággal, hogy barátokat szerezzen, itt pedig sokan már régi kedves barátként találkoznak más városokban működő intézményeink ellátottaival, örülnek egymásnak. A következő napokban pedig nem győzik mesélni az élményeiket. Akik máshonnan jönnek, azoknak Monor neve az együttlét örömét, a közös szórakozást jelenti.

Bemelegítéssel kezdődött a délelőtt, „utána ugibugi, utána forgás...”, emelte mindenki lelkesen a kezét, forgott, tapsolt a vetélkedésre készülődve. A színes feladatsor a monoriak leleményességét dicséri: labdát kellett a fejük felett hátraadni, szétterpesztett lábuk között visszagurítani, végül kapura lőni; pingponglabdát tojástartóba dobni; műanyag poharakat felfújt lufi segítségével toronyba állítani. Izgalmas feladat volt a kerekesszékezés, de az is, amikor zsákba tett tárgyakat kellett felismerni, sőt – hiszen ügyesek – nehezített feladatként nem volt szabad kimondani a tárgy nevét, hanem el kellett magyarázni vagy mutogatni a többieknek.

Az egyik állomásnál énekszó is hallatszott: dalszövegekhez kellett kiválogatni egy tálcáról a szavakat... Itt mindenki sikeres, ha nem megy be a labda a kapuba, újra lehet próbálni; amikor úgy sem sikerül, máris megvan a magyarázat: a pályán árnyék van, a labda kigurult, mert napsütésre vágyott.

A Melyik állomás volt a legérdekesebb? kérdésre szinte mindenki ugyanazt válaszolta: mindegyik. Talán mert

minden állomás az együttlét öröméről szólt.

Ahogyan Bíró Valéria, a budaörsi intézmény vezetője is mondta: „Kis, családias intézményeink közösséget építenek, a fiatalok tartoznak valahová, szeretik és nevelgetik is egymás. Öröm látni, milyen nagy tapssal, öleléssel jutalmazzák a másikat egy-egy feladat után.” Vukovné Sávoly Eszter, a tököli intézmény vezetője is az intézmény otthonosságát emelte ki: kis családként működnek, jó és rossz napjaikban megosztják egymással örömeiket és bosszúságaikat.

Pátyról a támogató szolgálatot igénybe vevők jöttek, és egy lakóotthonos fiatal, az energikus, mindig mosolygó Gábor, aki bármilyen sportot szívesen kipróbál, számtalan érmet begyűjtött már különböző versenyeken. Örömmel újságolja, mennyire jól érzik magukat. Fel is áll az „interjúhoz”, hozzászokott, szívesen beszél. Boldog, hogy elhozták Monorra. Neki a kapura lövés tetszett a legjobban: „Akkorát lőttem, mint a szél, majdnem hátradőlt a kapu” – meséli büszkén.

Segítőjük, Hardi Nóra bátorítja őket. Meséli, ki miben volt nagyon ügyes. Büszkén zsebelik be a dicséreteket. Mindenkire jut személyes figyelem, nem maradhat el például délben a harangszó, mert az egyik lány ennek segítségével tájékozódik az időben, különíti el a délelőttöt a délutántól: előkerül hát a mobiltelefon, a YouTube, hogy a kissé kaotikus körülmények között is meghallgathassa a napjait meghatározó hangokat.

Ajándékkal is készültek a vendéglátók: nemezelt, gyöngyökkel díszített csodaszép kulcstartót kapott mindenki az elmaradhatatlan csoki mellé. Kocsisné Porumb Mária és a szakterületi vezető, Szulyák Eleonóra osztották ki az okleveleket, az ajándékokat.

Márciusban minden csapat kapott egy lépésszámlálót: feladat volt, hogy mindennap valaki más karjára tegyék, és gyűjtsék a lépéseket. Ezzel szeretnék előmozdítani a mozgás szeretetét fogyatékos ellátottaiknál. „Együtt gyalogosan annyit mentünk, hogy eljutottunk volna Bécsig!” – hangzott el.

Az eredményhirdetéssel nem ért véget a nap, hiszen finom paprikás krumplit készítettek az önkéntesek; és idén újdonságként fellépett sokak kedvence, a tordasi Szivárvány Zenekar, akik mindig fergeteges hangulatot teremtenek: volt Nem kell nekem, hogy válaszolj; Ha itt lennél velem; Veszélyes út; Reptér; Csókkirály; Nyolc óra munka... és még számtalan sláger, nem lehetett nem táncra perdülni és mosolyogni.

„Munkatársaink is örömmel vetették bele magukat a játékba, a táncba, valóban egy nagy családként voltunk együtt” – írta beszámolója végén Thullner Zsuzsanna.

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír