„Alkalmaztam a magam arcát” – Sváby Lajos festőművész rajzai a Műcsarnokban

Elszánt, de nem elbizakodott fiatalember néz ránk a képről; megvan még minden hajszála, kiegyensúlyozottság, határozottság tükröződik a szemében. (Nem úgy, mint Székely Bertalan hasonló önarcképén, amely a Nemzeti Galériában látható. Arról a festményről kőkemény arccal, gőgösen néz ránk a fiatal, még pályája kezdetén álló, önbizalommal teli festő. „Ezt én mondom, a csíki székely” – hangoztatta időnként Székely a müncheni évfolyamtársainak.) A Műcsarnok a tavaly, nyolcvanöt éves korában elhunyt festőművésznek Sváby Lajos arcai címmel rendezett kisebb, de jelentős kiállítást az alagsori termekben.

A Sváby-kiállításon nemcsak különböző technikákkal készített önarcképek láthatók, hanem meglepetésként (hiszen a plakáton erre semmi nem utal) bibliai illusztrációk is a Teremtés könyvéhez. A sárga papírra vörös krétával készített huszonkét rajz 1989-ből származik; a teremtés, a bűnbeesés, Káin és Ábel története mozgalmas, drámai kompozíciókon elevenedik meg. 

Sváby Lajos hosszú évtizedek óta jelen van a képzőművészeti életben. Középiskolásként a Fenyő A. Endre vezette Dési Huber Képzőművészeti Szabadiskolában képezte magát. 1954 és 1960 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végezte tanulmányait, olyan mestereknél, mint Kmetty János és Pór Bertalan. 1963-tól három éven át Derkovits-ösztöndíjban részesült. Kezdetben Dunaújvárosban dolgozott, majd 1965-ben Budapestre költözött. 1975-től festészetet tanított a Képzőművészeti Főiskolán, amelynek 1990-től öt éven át, nyugdíjba vonulásáig a rektora is volt. Az 1960-as évektől kezdve alkotásai rendszeresen szerepeltek tárlatokon. 1967-ben Melocco Miklós szobrászművésszel közösen a Műcsarnok Kamaratermében rendeztek kiállítást, ahol önarcképeket is jelentős számban láthattak a látogatók. 

Az önarcképek jelentősége akkor értékelődött fel igazán, amikor a műtörténészek, a gyűjtők és a művészetszerető közönség felfedezte Rembrandt önmagáról készített képmásait. Festmények, rézkarcok és tollrajzok is maradtak fenn a nagy holland mestertől. Az önarckép ma is kitüntetett helyet foglal el a művészek életművében, hiszen az önismeretnek, az önazonosság megtalálásának fontos megnyilvánulása. Sváby egy helyen ezt írta:

Alkalmaztam a magam arcát, nem azért, mert imádtam magamat, hanem mert szüntelenül ellenőrizni vágyódtam, hogy mit művelnek az arcomon lévő részletek.”

Az önarcképeken végigkövethető az ember életútja, ha nem is a születésétől, de legalább is egy korai életszakasztól a végső pontig, a halálig. Ezt láthatjuk Sváby Lajos festményein, toll- és ceruzarajzain is a Műcsarnokban. Minden ember önálló univerzum, egy egész világ, egyszeri és megismételhetetlen, „egyedüli példány”, ahogyan Kosztolányi Dezső írta a Halotti beszéd című versében. 

Az elmúlást, a halált nem lehet megszokni. A búcsúzás az élettől, az emlékezés az egykori barátokra, ismerősökre, családtagokra mint afféle fájdalmas kiáltás tolul fenn bennünk, különösen most, halottak napja után. Sváby Lajos ceruzarajzai, önarcképei egy egész falat töltenek meg a Műcsarnok alagsorában.

Alkotásain azt a hosszú, fájdalmas utat mutatja meg nekünk a művész, amit az embernek végig kell járnia a kezdetektől a földi élet utolsó pillanatáig.

Rajzai tárgyszerűek, fiatalkori ábrázolásain nem látszik harsány életöröm vagy valamiféle túlzott lelkesedés, ahogyan az utolsó rajzokon sem a befelé forduló kétségbeesés a meghatározó. Ez utóbbi alkotások inkább „a múló idő elfogadásának jegyzetei” – írja a kiállítás prospektusában Sinkó István művészeti író.

„Sváby nagyszerű önarcképei a jegyzetszerűtől a komplett festményig, a vázlattól az önálló műig egy nagy formátumú mester önvallomásos, szabad és rendkívül személyes munkái. Egy olyan alkotóé, aki meglelve saját képi nyelvét, tisztán az intuícióira hallgatva – nem mellesleg szakmailag tökéletesen felkészülten – hozta létre oeuvre-jét, belesűrítve minden szertelenséget, vad életörömöt és drámát. Az önarcképek ennek az életműnek fontos részei, leginkább a francia kifejezés illik e műsorozathoz: L’autoportrait est l’artiste même, vagyis az önarckép maga a művész – olvashatjuk e találó mondatokat Sinkó Istvántól.

(A kiállítás november 21-éig látogatható a Műcsarnokban.)

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.