„Atyátok Lelke szól belőletek” – Pap- és szerzetesnövendékek UNITAS találkozója Budapesten

Az UNITAS találkozót Németh Emma, a Szociális Testvérek Társasága kerületi elöljárója, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke és Guba András piarista szerzetes, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektorhelyettese nyitotta meg.

Németh Emma SSS köszöntőjében utalt az idei találkozó mottójára – „Nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek” (Mt 10,20) –, valamint Lattquié Ignatiosz antióchiai metropolita Szentlélekről szóló imádságára. Ahogy elmondta, a jelenlévőket is a Szentlélek hívta meg a szentségi életre, és

nem lehetnének ott, ha nem mondták volna ki és mondanák ki napról napra az igent erre a meghívásra.

„Az UNITAS találkozók egyik fontos célja, hogy megosszuk hitünket, életünket, erősítsük egymás hitét, növekedjünk az egységben és a szeretetben elsősorban Istennel, de egymással is. Mindezt pedig a szeretet és a kommunió, a kommunikáció Lelkének, a Szentlélek Úristennek a segítsége nélkül képtelenek vagyunk megtenni vagy létrehozni.” Ezért is választották az idei találkozó témájának a Szentlelket – a Szentlélek a kommunikációban és a kapcsolatokban.

A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke köszöntője végén kérte, hogy az Úr Lelke segítsen megnyílni a szó értelmére, az Ige befogadására, arra, hogy hagyjuk, hogy megigézzen minket az isteni Ige, hogy ezt az igéző Szót másoknak tovább tudjuk mondani és egymást is meg tudjuk érteni.

Guba András rektorhelyettes felidézte az UNITAS kezdeteit. A szocialista időben minden év november 7-én a bencések, ferencesek és piaristák vidéken tartottak UNITAS-jellegű találkozót, és az ott szövődő ismeretségek, barátságok voltak az alapjai annak, hogy a korábban különálló kis teológiai főiskolák össze tudjanak kapcsolódni, együtt tudjanak működni, és végül megnyíljon a Sapientia. A találkozások tovább folytatódtak, a ’80-as évektől más rendek is bekapcsolódtak, és így alakult ki a mai UNITAS, amelyet évente megrendeznek.

A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektorhelyettese arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy bár különböző lelkiséget képviselnek,

fontos, hogy meg tudják érteni egymást, és kifelé együtt tudjanak megjelenni mint Egyház.

Az első előadást Baán Izsák bencés szerzetes tartotta. Pál apostol leveléből idézett (2Kor 13,13) – Gratia Domini nostri Iesu Christi, et caritas Dei, et communicatio Sancti Spiritus sit cum omnibus vobis – Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal, majd hozzátette, hogy a „communicatio Sancti Spiritus” nem egy egyszerű fordítás: a Szentlélek egyesítő ereje vagy közössége, közösségteremtő ereje.

A Szentlélek maga a kommunikáció, maga a kapcsolat.

Itt lehet beszélni az egész Szentháromságról, hogy a személyek hogyan kommunikálnak egymással, Isten világa hogyan jut el hozzánk; a szentségtanról; az imádságról, hiszen a Szentlélekben kell hogy megszólítsuk Istent; a közösségről, hogyan beszélünk egymással, hogyan mutatkozunk meg a világ számára; hogyan beszélünk a világ előtt („Atyátok Lelke szól belőletek”). A kommunikációban, a kommunióban tehát nem a verbalitás számít, hanem az, ahogy vagyunk, ahogyan mi mint közösség vagyunk. Az számít, hogy a Lélek által létrehozott és a Lélek által formált krisztusi közösség hogyan van a világban, és hogy az a közösség hogyan válik a Lélek kommunikációjává, hogyan teszi lehetővé az Istenhez való kapcsolódást a világban.

Ahogyan mi megszólítjuk az Istent és egymást, az hogyan lehet evangelizáció, hogyan lehet tanúságtétel.

A bakonybéli perjel idézte Márk evangéliumának 3. fejezetét, ahol Jézus kiválasztotta tanítványait, akik vele voltak, majd elküldte őket, hogy hirdessék az igét. Baán Izsák kiemelte: Jézus azért hívta őket elsősorban, és azért hívja az embereket a szentségi életre, hogy Vele legyenek.

Fontos a Jézussal való lét. Ez az alapja hitelességünknek. Tanúságtételünk hitelessége erősen gyökerezik abban is, hogy hogyan élünk egymással a közösségben.

Mielőtt beszélünk, szólunk, kiállunk igét hirdetni, az egymással való kapcsolatban kell hogy működjön a Szentlélek.

Ezek után a posztmodern társadalomról beszélt, ahol már megkérdőjelezik az axiómákat, az alapelveket; ahol már nem hisznek többé a gondolatmeneteknek és elbeszéléseknek; nem fogadják el, ha valaki az abszolút igazság érvényével lép fel, hanem csakis a kultúrára és társas érintkezésre építenek. Ezért nehéz átadni az evangélium üzenetét.

Az Egyháznak tehát nem gondolatmenetet vagy apologetikát kell megfogalmaznia, hanem közeget, teret, közösséget kell teremtenie.

Ha valódi, hiteles közösség vagyunk, melyben a Szentlélek működik, az jobban átmegy, mint a beszéd, a sok szép gondolat. A közösségi élet valójában a szó nélküli kommunikáció jele – hangsúlyozta a bencés szerzetes.

A fentiekhez két kiegészítő állítást tett hozzá. A közösség általi hiteles tanúsághoz szorosan kapcsolódik, hogy mit kezdünk a gyengeségeinkkel. A Szentlélek az, aki lemossa a szennyet, öntözi azt, ami száraz, gyógyítja azt, ami beteg – ahogy a Szentlélek-himnuszban (Veni Sancte Spiritus) is énekeljük. A világ felé tanúságot tevő ember hitelessége attól függ, mennyire engedi, hogy a Szentlélek a saját magáról alkotott képét megkérdőjelezze, hogy bűnbánatra indítsa, mennyire képes hagyni, hogy Ő kommunikáljon általa. Emellett az engedelmességet hangsúlyozta Baán Izsák: az engedelmesség alapja nem más, mint az engedelmes Jézus.

Naponta meg kell kérdeznem a Lelket, hogy ma engem hova visz, mit akar, mit tegyek.

Mennyire van meg bennem a szándék a felfelé való engedelmességre, mennyire viselem el szeretetben mások gyengeségeit, mennyire üresedem ki és engedem meg a Szentléleknek, hogy engem mozgasson.

Ezek után Szabó József, az egri Érseki Papnevelő Intézet volt spirituálisa, miskolc-diósgyőri plébános a Szentlélek fényében a kommunikáció gyakorlati oldalát igyekezett bemutatni.

Leszögezte: a kommunikációban benne van az ember egész személye, az életérzése, benne van a múltja, az egész lénye, a tapasztalatai, az egész embersége. A kommunikációban mindezek találkoznak egymással, azonban

hogy egy beszélgetésnek milyen lesz a gyümölcse, az attól is függ, hogy mennyire vesszük észre a kommunikáció többi jelét, és hogyan reagálunk ezekre.

A paradicsomban ott kezdődött a baj, amikor a kígyó megszólalt. Ott volt egy szó, amit az ősszülők elhittek, és elkövették a bűnt. Ennek a következményeit most is szenvedjünk. Bár meg vagyunk váltva, de a gonosz hangjai még mindig jelen vannak. Azonban a Szentlélek hangja, sugallata is közöttünk van, hiszen Jézus mondta, hogy Ő elküldi az igazság Lelkét, aki elvezet bennünket a teljes igazságra. Ezt mind egyházi, teológiai, mind egyéni fejlődésre is lehet értelmezni. A Szentlélek vezetése által az ember eljuthat arra, hogy érettebb kapcsolatban legyen önmagában és embertársaival, és persze Istennel. Tehát fontos a Szentlélekben való élet – hangsúlyozta Szabó József. Utalt a Korintusiakhoz írt első levél második fejezetére, ahol Szent Pál apostol arról beszél, hogy minket a Lélek tanít, lelki embereknek lelkieket nyújtva, Isten belső életét, Isten gondolatait viszont csak Ő maga tudja megérteni. Lehetnek okos emberek, de ha nem a Lélek által szemlélnek valamit, akkor vannak dolgok, amelyeket sohasem fognak megérteni, ugyanis „a testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered” (2Kor 2,14a).

A kommunikációban felelősség is van: mennyire beszélünk a Lélek szerint – hangsúlyozta az előadó. – Ne mondjunk rosszat senkire, ne átkozzunk se mást, se magunkat, hanem mondjunk mindenkire áldást!

Nem mindegy, hogy szavaim megsemmisítenek, letipornak, szétválasztanak, feszültséget keltenek, avagy felemelnek, életet, reményt adnak.

Az áldást nem kell hangosan kimondani, lehet magunkban is. Az áldás mindenképpen hat. Isten áldását, kegyelmét átengedem magamon, engem is átformál belülről, és egyfajta habitussá válik. Így a Szentlélek elvezet az életszentségre, ahol az Istennel való kommunió lesz a jellemző.

Harmadik szempontként az emberi játszma modelljét hozta, drámai háromszögként bemutatva. Három szereplője van: üldöző, megmentő, áldozat. Az áldozat szerepében tetszelgő felfekszik saját oltárára, miközben azt kívánja, hogy körülötte mindenki változzon meg. Ez a hozzáállás azonban az evangéliumi örömöt is elveszi, pedig ez az öröm – az Istennel való kapcsolat, a Benne való bizalom öröme – fontos a lélek számára. A megmentő mindenáron meg akarja megteni az áldozatot, ezért sokszor arra kényszeríti az illetőt, hogy megmaradjon az áldozat szerepében. Ezek a játszmák mindig hazugságra épülnek, mert nincs bennük őszinte, egyenes kommunikáció. Ügyelni kell, hogy ne ez határozza meg életemet.

Az őszinte, tiszta egyenes beszéd az, amely játszmamentes, és a felnőtt, érett ember beszédének jellemzője.

Ez a beszéd az, amely által felelősséget is vállalok, tudok növekedni, előrehaladni. A játszmában a hazugság lelke van, az egyenes beszédben pedig a Bölcsesség által irányítva kimondják az igazságot. A közösségben az egyenes beszéddel a bizalom is elkezd növekedni, míg a bizalmatlanság mérgező. Az igazság Lelke vezet el az igazságra, a gyógyulásra, az Istenben, az emberben való bizalomra.

Az előadások után a domonkos nővérek vezették az imaórát, majd ebéd és közös játék, valamint csoportos beszélgetések következtek.

A 15 órakor kezdődő koncelebrált szentmisét a piarista kápolnában Csépányi Gábor, az Esztergomi Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa mutatta be.

A főcelebráns prédikációjában arról beszélt, hogy meghívásukban egyszerre van valami személyes és valami közösségi. Személyes, mert ahányan vannak, annyiféleképpen hívta meg őket az Úr, de közösségi, mert hivatásuk a közösségben nyeri el értelmét.

A színeváltozásról szóló evangéliumi részre utalva (Mk 9,2–13) arra hívta a jelenlevőket, hogy ők is menjenek fel a „hegyre”, építsenek „sátrakat”. Ezen a találkozáson is mintha egy hang hallatszódna: „Te vagy az én szeretett Fiam” – ennek analógiájára: te vagy az én szeretett gyermekem.

Akikkel most itt együtt vannak, azokkal egy ajándék is összeköti őket.

Észre kell venni a másikban a szeretett gyermeket, el kell hinni, hogy a Lélek összeköti őket, Ő adja a szív látását. Tudjanak tehát együtt, egy „sátorban” élni.

Szerző: Hollósi Judit

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír