„Az ember képes Istenre” – A liturgia igézetében Egyeken

KÉPGALÉRIA –  klikk a képre!

A Tisza-tó felől érkezünk. Gyönyörű a táj és az idő, páratlan az óriási víztömeg látványa, amint a hídon a tó két fele között áthaladunk. És mindkét parti település, Poroszló, majd Tiszafüred kedves üdülőhelynek tűnik az autóból, ahová bármikor szívesen visszatérnénk. A valamivel odébb fekvő Egyek is barátságos falucska. Amint megérkezünk, megismerkedünk három cserfes biciklis kislánnyal, ők segítenek megtalálni a plébániát és az iskolát. A nap folyamán még kétszer találkozunk velük, Egyek legjobb fagyizóját is ők mutatják meg.

Az iskolaudvaron pici csúszda, és egy olyan játék, amilyet még sehol máshol nem láttam: pózna tetején olyan műanyag „kosár”, amelyből háromfelé eshet ki a labda. Most azonban nem játszik itt senki, bentről viszont élénk beszélgetés hangjai és néha gyermeksírás szűrődik ki. Az ebéd végére és a délutáni program kihirdetésére érkezünk. „Legyen áldott az Úr neve mostantól fogva és mindörökké”, imádkozzuk. Megtudjuk, hogy fél óra múlva vesperáspróba, majd pihenés, háromnegyed ötkor pedig gyülekező a templomban, mert a püspök ötkor katekézist tart.

Az ebédlőből kifelé tartva gyermekek alkotásait nézegetem. Ádám és Éva bájos mozaikképe tűnik a szemembe a falon: noha sok-sok tépett papírdarabból álltak össze, az első emberpár szinte megszólal. A templom előtti feszület alatt ez a felirat áll: „Nem Isten, sem ember a kép, amelyet nézünk, de Isten és ember, kit az jelent nekünk.”

A vesperás próbáját Kiss Bertalan táborvezető, a Juventutem Magyarország vezetője, a Foederatio Internationalis Juventutem nemzetközi szövetség elnöke vezeti. „A mély meghajlásra figyeljetek!”, „Ekkor majd lekerül a mitra, és visszakerül a bakula”, „Elvonulunk az oltárhoz incenzálni” – a megbeszélés, egyeztetés ilyesféle mondatok formájában történik; mindenki nagyon figyel, koncentrál, de jó a hangulat, és sok a nevetés is.

A próba után a tábor programját memorizáljuk a templomkapunál: július 24-e volt az érkezés napja, a napirend legfőbb pontjai a zsolozsma és az „ünnepélyes mise a római rítus rendkívüli formájában”. 25-én Papp László plébános bemutatta Egyeket, Déri Balázs mindennap himnuszokat elemez, 27-én Kajtár Edvárd a középkori liturgiáról beszél, 28-án hortobágyi tanyalátogatásra mennek a résztvevők, majd Alácsi Ervin János tábori lelkész A papok atyasága és az atyák papsága című előadását hallgathatják meg.

Amikor Papp László invitálására a plébániára érünk, az árnyas teraszon már élénk beszélgetés folyik. A szót itt is Kiss Bertalan viszi. A Juventutem Magyarországhoz tartozás feltételeiről beszél, amelyek nem túl szigorúak: havonta legalább egyszer részt kell venni egy régi rítusú misén, és mindennap imádkozni kell a Judica zsoltárt, más néven lépcsőimát. A közösség igyekszik mindenütt minél intenzívebben részt venni, belesimulni az egyházközség életébe, „hiszen egy hajóban evezünk: fontos, hogy egy irányba tegyük”, teszi hozzá Bertalan.

Pár perc múlva a nagyszerű kávét szürcsölgetve, amelyet vendéglátóink készítettek nekünk, már a közösségi teremben ülünk a plébánossal. Tizenöt éve pap, ide nyolc évvel ezelőtt került, Egyek az első plébánosi helye, meséli. Először kissé megszeppent a feladattól, és megkérdezte lelki mesterét, Barsi Balázst, mire figyeljen leginkább. Azt a választ kapta, hogy a liturgia szeretetére, a hívek liturgikus formálására.

Egyek már az Árpád-korban is templomos hely volt, a török időkben azonban megszűnt a katolikus jelenlét, és Bocskai, majd Bethlen hajdúi érkezésével 172 évre protestáns település lett. 1768 karácsonyán – azaz jövőre kétszázötven éve – indult meg az újjászerveződés, a templomuk pedig kétszáz éves lesz akkor: kettős jubileumot fognak ülni. László nagy elődökre tekinthet vissza, például a Hozsannából bizonyára sokak számára ismerős Tárkányi Bélára, Petőfi barátjára, aki egyeki magányában készítette el később tízezer példányban eladott Biblia-fordítását.

László kispapként, a Szent Ágoston liturgikus műhely résztvevőjeként vált a régi rítus rajongójává. Az, amit a diakónusszentelése előtti lelkigyakorlaton a liturgia méltóságát, bensőségességét illetően Sümegen tapasztalt, meghatározó volt számára. Nem hisz régi és új szembeállításában, szerinte a kettő gazdagítja egymást. A jó gazda régit és újat egyaránt előhoz a kincseiből, mint Jézus mondja, teszi hozzá.

Szerinte egy papnak nagyon fontos jól végeznie a liturgiát, „a szívének az oltárnál kell dobognia”. Viennay Szent János hétfőtől vasárnapig krumplit evett, de a legszebb liturgikus ruhákat készíttette! Életünk csúcsa és forrása a mise, írták a II. vatikáni zsinat atyái is. László úgy érzi, hat az egyeki hívekre az ő liturgikus elkötelezettsége. Hisz abban, hogy a liturgia önmagában is tanít és nevel. A templomnak „a hely, ahol állok, szent” érzést kellene átadnia a hívek számára. Hogy e téren nem sikertelen, azt jelzi, hogy az egyeki ministránsok lelkességére már egyházmegyei szinten is felfigyeltek.

A tábor jelentős eseményeként a nemrég nagyrészt minisztériumi forrásból megújult orgonát és az iskola elé Radics Dávid ferences szerzetes és családja által hálából állíttatott kőkeresztet áldotta meg a megyéspüspöki látogatásunk napján este.

A konyhába visszatérve, mosogatás közben Aradi László bakonyszombathelyi plébánossal elegyedem szóba. Liturgiatörténetből doktorál, az apátnők megáldásáról írta a dolgozatát. A régi liturgia azért vonzza annyira, mert mint megtapasztalta, egyházunk kétezer éves kincsei leplezetlenül jelen vannak benne, és szimbolikus gazdagsága páratlan. Nem csak az intellektusnak szól: élni lehet benne. László kristálytiszta tükörnek tartja, amelyben megláthatjuk, hogy Isten milyen gyönyörű.

A liturgia által híd keletkezik, és a pap maga lehet ez a híd. Minden más tevékenységének alapja a liturgia: amely a mennyország lehozatala a földre, vagy legalábbis az oda való bepillantás lehetőségét kínálja.

Kiss Bertalan, a közösség vezetője közvetlen szavakkal avat be a „rendkívüli formájú misével” való találkozására. 2007-ig nem volt vallásgyakorló, de a Zsigmond Király Főiskola vallástudomány szakának hallgatójaként ráébredt, hogy vallás nélkül nem kerek az ember élete. Még semmit sem tudott a liturgikus reformról, amikor egy rendkívüli formájú liturgián 2009 adventjén aha-élménye volt. Sűrítve ott volt ugyanis benne minden, amit addig a szentek életéből, dogmatikából, egyháztörténetből tanult. Ez a liturgia felvállalja, hogy titok, misztérium. Minden eszközzel megpróbálja ezt a misztériumot közvetíteni, de nem akarja „érthetővé” tenni. Térdre borul az isteni fenség előtt. Jel, mint ahogy Bertalan szerint a keresztényeknek is jelként kell élniük, akik – mint Szent Ferenc szellemesen mondta –, „ha kell, akár szavakkal is” hirdetik az evangéliumot.

Bertalan barátok révén a budapest-belvárosi főplébánián talált közösségre, Osztie Zoltán támogatásával asszisztencia magiszter lett. 2006-ban társalapítói voltak a nemzetközi szövetségnek, amelynek 2015 óta ő az elnöke. Szerelmével, aki azóta már a felesége, együtt járták be a hitbeli fejlődés útját, esküvőjük is rendkívüli liturgia szerint zajlott.

* * *

Öt előtt már megint a templomban vagyunk, kezdődik a püspöki katekézis. – Ki a jó keresztény? – kérdezi az előadó. – Az, aki olyan, mint Jézus. De ki olyan? Erre csak törekedhetünk. Gyakori kérdésük a kispapoknak az elöljáróikhoz, mit gondolnak róluk: jó papok lesznek-e? Erre nehéz jól válaszolni, mert „nem” esetén elkedvetlenedhetnek, „igen” esetén viszont elbízhatják magukat. A helyes válasz egy kérdés: „Van-e erre vágy benned? Ha igen, és életben tudod tartani, jó pap lehetsz.”

A vágy a döntő. Isten arra teremtette az embert, hogy megossza vele életét, boldogságát. Az ember képes Istenre, képes felülmúlni magát – de sajnos az ellenkezőjére is: hogy úgy éljen, mintha nem lenne Isten. Igyekezzünk meghallani a szavát. Keressük, hogy mi az akarata.

A szeretetre kaptunk meghívást. Minden ember meghívott – és meghívó lehet. Vonzó-e az életünk mások számára? Jézus arra hívott bennünket, hogy egyre inkább az ő életét éljük. Hogy gondolatban, szóban, tettben hozzá tartozzunk.

Amikor hivatást kapunk, sokszor elbizonytalanodunk, sikerül-e majd helytállnunk. Menni fog-e mindannak elvégzése, ami feladatunk lett. Kezdetben büszkén azt hisszük: persze, menni fog. Később abban bízunk, hogy Istennel menni fog. Ám aztán a kudarcok hatására úgy gondoljuk, hogy talán még vele sem sikerülhet, alkalmatlanok vagyunk rá. Ám Istennek biztosan menni fog velünk! Valójában nem mi csináljuk, és nem mi vagyunk a középpontban!

Így szoktunk imádkozni: „Uram, segíts meg!” De nem helytelen ez a szemlélet? Ki a főnök, és ki a segéd? Inkább így kellene imádkoznunk: „Az legyen, amit te akarsz, és én segítek neked. Te képessé tehetsz számomra elképzelhetetlen dolgok megtételére is.”.

Legyünk az Úr szeretetének képviselői, hogy akik velünk találkoznak, Isten szeretetével találkozhassanak! Akár családosok, egyedülállók vagy papok vagyunk, ez a döntő: a teljes odaadottság.

Az életszentség útja legtöbbször nincs földi sikerekkel kikövezve. Nemrég az egyik magyar versenyző az ifjúsági vébén megállt, hogy segítsen elesett társának, akin a többiek, kizárólag a sikert szem előtt tartva, áttapostak. Ő így tizenkettedik lett. Nem a sikert hajszolta, hanem az emberség mellett tette le a voksát.

Hol vagyunk otthon a világban? A másik ember szívében. És rajta keresztül Isten szívében.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír