„...az sérül jobban, aki jobban szeretett” – Madocsai Bea az elváltak helyzetéről

– Huszonkét éve tartanak Magyarországon AVE-kurzust a polgárilag elváltaknak vagy külön élő szülőknek. Az Egyház hogyan viszonyult ehhez a kezdeményezéshez?

– Soha nem tapasztaltunk ellenkezést, bár az első években kevésbé tudtak erről a lehetőségről. Általában én kerestem meg egyházi személyeket. Bíró László püspök azonnal támogatott minket, Székely János és Udvardy György is szívesen jöttek az alkalmainkra misézni, s ugyanígy más papok is. Ferenc pápa 2016-ban az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában a különleges helyzetű családok problémáira is kitért, ekkor fokozott érdeklődést tapasztaltam a munkánk iránt. Udvardy György már megyéspüspökként hívott, hogy tartsunk AVE-kurzust az egyházmegyéjében, de családközösségek, lelkigyakorlatos helyek is egyre többször kerestek meg bennünket. Legutóbb a pasaréti ferencesek hívtak minket.

– Kifejezetten katolikusok jelentkeznek a lelkigyakorlatos hétvégékre?

– Többnyire igen, de nem csak feléjük vagyunk nyitottak. A lényeg, hogy a jelentkező elfogadja, mi katolikus alapokon állunk. Soha nem találkoztam azzal, hogy bárkit bántott volna a hitgyakorlásunk. Még hitetlen résztvevő is jött a kurzusra, legalábbis annak mondta magát. Az ember úgy van megteremtve, hogy hordozza Isten képmását, nem tud teljesen ateista lenni, főleg akkor nem, amikor krízisen megy keresztül.

– Hogyan indult Magyarországon az AVE-kurzus?

– A nemzetközi Emmánuel Közösség, amelyhez tartozom, kidolgozta az elváltaknak szóló három hétvégés lelkigyakorlatot. Ezt megelőzően már tartottak ilyen rendszerű lelkigyakorlatokat házaspároknak, mert azt látták, hogy a házasságot, ezt az életszövetséget rendszeresen meg kell erősíteni. Először a saját közösségünkön belül indították el a házasoknak szóló kurzust, majd nyitottá tették mindenki számára. Idővel már a váláson átesettekkel is foglalkoztak, hogy megtalálják, hogyan lehet ezt a traumát túlélni, miként folytatódhat utána az élet.

Keresztény emberekben, hiszen az oltárnál tettünk ígéretet, az a kérdés is felmerül ilyenkor, hogyan fogad el engem az Egyház, hol a helyem ezután benne, miként tekint rám Isten.

A lelkigyakorlatos hétvégéket összeállító nemzetközi csapatban volt orvos, pap, hitoktató, tanár és pszichológus. Már a közösség tagja voltam, amikor én is egyedül maradtam a gyerekeimmel, így részt vettem Franciaországban egy AVE-kurzuson, és képzést is kaptam a vezetésére. A közösség vezetői támogatták, hogy lefordítsam az anyagot, és Magyarországon is megszervezzük a hétvégesorozatot.

– Sokat jelenthet a kurzus résztvevőinek, hogy Ön is átélte a házassága kudarcát, és így segít a sebzetteknek.

– Mások számára attól lesz hiteles a megszólalásom, hogy elmondom, én is keresztülmentem ezen, és beszélek arról is, milyen szakaszok voltak a gyógyulásomban. Mindannyiunk közös élménye a veszteség, a fájdalom és a gyász, mindnyájunkat foglalkoztat, mi lesz a gyerekekkel, és nagy feladatunk a megbocsátás. A személyes példánál is fontosabb azonban Isten működése. Sem én, sem a csapat tagjai nem tudunk olyan zseniális dolgot mondani, amitől megváltozna a kurzuson résztvevők helyzete. A szentségimádásban, a misékben, a dicsőítésekben, a közbenjáró imában azonban megtapasztalják Isten gyógyító jelenlétét.

– Kiknek szól a kurzus?

– Eredetileg egyedülálló kisgyerekes szülőknek tervezték. Mivel rájuk hárul a gyereknevelés feladata, vasárnaponként ez a téma. Később kezdtek jelentkezni olyanok is, akiket huszonöt-harminc év házasság után hagyott ott a házastársuk. Mindhárom hétvégére betettünk hát egy-egy olyan tanítást, ami arról szól, hogyan élhetek egyedül, de nem magányosan. Azzal a kérdéssel is foglalkozunk, hogyan lehet elengedni a felnőtt gyerekeinket. Elfogadjuk ugyan özvegyek jelentkezését is, de a lelkigyakorlat inkább az elváltaknak szól. Más a trauma, amit megéltek. Az özvegyeknél a szeretet nem sérült, őket jobban elfogadják és támogatják a közösségekben. Az elváltak esetében azonban a környezet ítélkezik, tanácsokat osztogat, értetlenkedik. Szép keresztény házasságok zátonyra futásakor a környezetükben élők nemegyszer kétségbe esnek: ha velük ez történt, akkor bárki így járhat. Szóval azokat várjuk, akikben még friss az egyedül maradás sebe, és van gyerekük, ha nem is náluk lakik.

– Milyen programokat, alkalmakat kínálnak a három hétvégén kívül?

– A lelkigyakorlatot utógondozás követi: minden hónap egy péntekén Budapesten, a Táltos utcában találkozunk. Bátára, az eucharisztikus kegyhelyre is rendszeresen elzarándokolunk a gyerekeinkért imádkozva, hiszen ők is megsebződnek, akármilyen életkorúak is a válás idején. A gyalogos zarándoklaton név szerint imádkozunk mindegyikükért. Bátán az első évben meglátogatott minket Udvardy püspök atya, majd Fábry Kornél, de a helyi plébános is szívesen van velünk. Az ő szülei is elváltak, így nagyon átérzi ezeket a nehézségeket. 2017 nyarán a kurzust már elvégzett társainkkal Franciaországban, Paray-le-Monialban részt vettünk az Emmánuel Közösség lelkigyakorlatán. Minden programunk megtalálható az avelap.hu oldalon; reméljük, a járvány nem szól közbe, és mindet meg tudjuk tartani.

– Mit élnek át azok, akiket elhagytak, vagy akiknek más okból megy tönkre a házasságuk?

– Egy világ omlik össze ilyenkor az emberekben. Minden, amiben addig hittek, amiről álmodtak, szertefoszlik. Úgy érzik, semmi nem volt igaz vagy őszinte, hogy „mindent, amibe eddig a szeretetemet, az energiámat fektettem, dobhatok a kukába”. Kétségbeejtő szembesülni azzal, mi lesz a gyerekekkel. Gyakran sérül az istenkapcsolat, az Egyházzal és a közösségekkel való kapcsolat. A krízist átélők kimaradnak a plébániai csoportokból, elszigetelődnek, hiszen a közösségekben, úgy tűnik, a többi házaspár remekül megvan. Éppen ezért fontos, hogy a sorstársak egy időre együtt legyenek – mi erre teremtünk lehetőséget. Vannak persze olyan pszichés helyzetek, amikor szakember segítségére van szükség, például ha valaki négy-öt év után is változatlanul gyászolja a veszteségét.

– Milyen fázisokon keresztül valósul meg a gyógyulás?

– Kezdetben a leggyakoribb a kétségbeesés, a teljes kilátástalanság és tehetetlenség érzése. Ekkor sokan mindent megpróbálnak, hogy mentsék a kapcsolatukat, s közben jelen van bennük az önmarcangolás. Ha van harmadik fél, akiért elhagyták a krízisbe került házasfelet, össze is hasonlítgatja magát vele, és elhatalmasodhat benne az eldobhatóság, az értéktelenség érzése. Az önbecsülés ilyenkor óriási mélységekbe kerül, ahonnan

a legjobb kiút, ha Isten szemével nézek magamra: irgalommal, elfogadással és azzal a hittel, hogy mindennek ellenére Isten végtelenül értékes gyermeke vagyok.

A három hétvége arról is szól, hogy a torz, ítélkező, büntető istenkép változzon, és az irgalmas, szerető Istent lássuk. A gyász folyamatában jellemző fázis a tagadás: „velünk ez nem történhet meg”. Minél jobb katolikus közegből jön valaki, annál nehezebb átsegíteni a tagadás szakaszán. Az egyetlen megoldásnak sokan azt tartják, hogy visszaszerezzék a párjukat: nehéz elfogadniuk, hogy másképpen alakul az életük. A tagadás után következik a düh, a harag. Szabad haragudni. Ki kell mondanunk, hogy fáj, és ezt a fájdalmat a másik okozta. Ilyenkor mindenkire haragszunk, az anyósra, a világra, az elszeretőre, a közösségre, a Jóistenre.

– Mi változtat ezen az állapoton?

– Jó esetben elérkezik a felismerés, hogy akkor tudok előrelépni, ha a volt házastársamnak nem én akarok a bírája lenni. A megbocsátás nagyon nehéz. Sokan azt hiszik, hogy a megbocsátás azt jelenti, legyünk újra jóban, mint az amerikai filmekben. De a megbocsátás nem ez, hanem hogy tudatosan lemondok arról, hogy én legyek a másik bírája. A Miatyánk latin szövegében ez áll: „engedd el a tartozásunkat, ahogy mi is elengedjük mások tartozását”. Ezt megtenni könnyebb, mint megbocsátani.

A másik fél igenis tartozott volna nekem hűséggel, becsületességgel, igazmondással. De ezt most elengedem…

– A krízis után eljöhet a teljes gyógyulás?

– A sebek begyógyulnak, bár könnyen föltéphetők, és a hegek megmaradnak. Nagyon kedves számomra az a gondolat, hogy Jézus sebei, a szeretet sebei ott voltak a feltámadt testén.

Mindig az sérül jobban, aki jobban szeretett. Jézust nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretet.

A válásból mi is új életre támadhatunk Isten szeretete által. Eljuthatunk odáig, hogy őszintén ki tudjuk mondani: már nem cipeljük a terhet, és tudunk örülni az életnek.

– A keresztény közösségek tagjai sokszor nem tudnak mit kezdeni az elváltakkal. Hogyan lehet segíteni a köztük lévő kapcsolatokon?

– Mindig elfogadom a meghívásokat az olyan alkalmakra, amelyek arról szólnak, hogyan viszonyuljanak a közösségek az elváltakhoz. Egyszer egy püspök elhívott egy családos táborba, ahol egy kivételével ép családok voltak. Az foglalkoztatta őket, hogyan vehetik észre, ha valaki bajban van. Tudnak-e időben segíteni? Ha a házaspár már szétköltözött, milyen legyen a magatartásuk az egyik és a másik féllel kapcsolatban? Nincsenek „tuti” válaszaim, de talán segít, ha elmondom, milyen egyedül maradni huszonkilenc évesen három gyerekkel úgy, hogy a legnagyobb is csak négyéves. Fel tudom idézni, mi volt akkor számomra a jó segítség, és mi az, ami inkább lenyomott. Bízom abban, hogy akik meghallgatnak, másképpen fognak viszonyulni azokhoz, akiknek a házassága zátonyra futott.

– A gyerekek a szüleik válásának elszenvedői. Mivel lehet őket támogatni?

– Azok a gyerekek, akiknek át kellett élniük a szüleik szeretetkapcsolatának megszűnését, nehéz helyzetben vannak, olykor elveszítik a hitüket és a bizalmukat. Volt egyszer egy egyedülálló szülőknek szóló nyári tábor, ahová gyerekeket is hozhattak a résztvevők. Kértem, hogy a kiskamasz korosztállyal foglalkozzon egy pap és egy olyan fiatal, aki már átélte a szülei válását, és tovább tudott lépni a hitében. A kis csoportnyi kamaszról kiderült, hogy addig senki nem kérdezte meg tőlük, hogy érzik magukat. Nem mondhatták ki a fájdalmukat, a haragjukat, a kétségbeesésüket. A szülők sokszor sakkban tartják velük egymást, és a gyerekek nem tudják, kit szerethetnek. Van olyan eset, amikor őket is elhagyja a szülő, nem csak a párját. Az ő fájdalmukat látva tervezzük, hogy elvált szülők gyermekeivel is foglalkozunk majd, főként kamaszokkal. Az egyetemista korosztály általában már keres magának segítséget, lelkigondozót vagy papot.

– Néhány éve nagyszülőknek is hirdettek kurzust.

– A nagyszülők is hibáztatják magukat. Borzasztó megélni, ha az ő gyerekük hagyja ott a másikat. Ők is átélik a kudarcot, a szégyent és a tehetetlenséget, hiszen nem tudták mindezt megakadályozni. Ráadásul látják az unokáikat szenvedni, látják őket a két szülő vitájának kereszttüzében kétségbeesni. A nekik szervezett alkalmakon, úgy látom, sikerült továbbadni azt az üzenetet, hogy az unokáik számára menedék és a béke szigete lehetnek, ha jól csinálják. Ha nem mondanak semmi rosszat senkire, sem a gyerekükre, sem annak házastársára, sem az unokákra. A nagyszülő az, akivel az unoka meg tudja osztani az érzéseit, hiszen a szülő ilyenkor nem lát ki a saját problémáiból. A nagyszülő sok mindenen keresztülment, ezért tudja, hogy az Isten tenyerén élünk, aki ezen a nehézségen is át fog segíteni, és az ő szeretetét soha nem veszítjük el.

– A NEK-en találkozhatunk majd az AVE-csapattal is?

– Az Emmánuel Közösség standján szeretnénk valamiképpen jelen lenni, hiszen nagyon fontos foglalkozni a csonka családokkal. Nem hangzik jól ez a kifejezés: csonka család, de a nem kétszülős család csonka. Ettől még lehet gyógyult, boldog, reményteli család. Sokan nem tudják, hova forduljanak segítségért, ha a házasságuk tönkremegy. Általában sok türelmes plébános és pap foglalkozik velük. Nekik is jó lenne képzést tartani arról, hogyan kezeljék ezeket a felmerülő helyzeteket. Bántalmazó kapcsolatban például senkit nem szabad benne tartani a szeretet jegyében. Az egyik társunkat majdnem megölte a férje. Ilyenkor a kisebb rosszat kell választani, nem szabad félreértelmezni azt, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elvisel.

– Vannak, akiknek a házasságáról az Egyház kimondja a semmisséget, így később újraházasodhatnak.

– Mindig van egy-két esküvő. Örülünk, ha valakinek egyházilag is sikerül rendeznie az életállapotát, és új szentségi házasságot köt. Ez azt jelenti, hogy a korábbi fájdalmas tapasztalat nem vette el a kedvét az elköteleződéstől. Óriási gyógyuláson megy keresztül, aki idáig eljut. Felismeri, hogy érdemes élnie, az Istennek terve van vele, és képes arra, hogy egy másik emberben is tudjon bízni. Ez nagy csoda! Másoknak pedig úgy örömteli és gyümölcsöző az életük, hogy nem találnak új párt.

A boldogság attól függ, tudom-e, hová tart az életem, kinek hiszek, kiben bízom, azaz találkozom-e Jézussal, és nem attól, hogy van-e párom.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 22-i számában jelent meg.