„Bízzatok az isteni Gondviselésben!” – Egy százéves vincés nővér tanúságtétele

Lucianna nővér 1925-ben született Újpalotán. Fiatalon válaszolt Isten hívására és vincés nővérként először három évet a Szent Vince Intézetben tanított, egyet pedig az Immaculatában.

A nővér életének egyik meghatározó fejezete akkor kezdődött, amikor az államosítás után a szerzeteseket eltávolították az iskolákból, ő pedig munka nélkül maradt. Egy kedvesnővér javaslatára felkereste a tüdőszanatórium igazgatóját, aki egyetlen rövid beszélgetés után jelezte, hogy a következő hétfőtől kezdhet dolgozni. Ezzel kezdetét vette húszéves szolgálata a betegek mellett.

A munkát nem apránként, hanem a mélyvízben tanulta meg. Már a harmadik munkanapján egy komoly tüdőműtétre vitték be megfigyelőként. Órákon át állt a műtő sarkában, miközben az orvosok egy egész tüdőlebenyt távolítottak el. Amikor az igazgató látta, hogy nincs rosszul, előrébb hívta, a transzfúziós nővér mellé. Azt kérte, hogy mindig pontosan jelezze, lát-e vénát, működik-e a beavatkozás vagy sem. A nővér társa inkább a hallgatást tanácsolta, Lucianna azonban nem vállalta a félrevezetést – és az orvosok megbecsült segítője lett.

Ezt a jelenetet úgy idézi fel, mint a Gondviselés jelét: nem lett rosszul a vér látványától, nem ingott meg, mert – ahogy egyszerűen mondja – „a jó Isten így akarta”. A szanatóriumban végül két évtizedet dolgozott, később főnővérként.

A kommunizmus üldöztetései őt sem kerülték el. Beszélt a szétszóratás fájdalmáról, amikor a szerzetesrendeket feloszlatták, a nővéreknek pedig egyik napról a másikra kellett új otthont találniuk. A saját családját is tragédiák sújtották: édesapja és öccse Oroszországban veszett oda. Mégis, minden nehézség között megtapasztalta Isten gondviselését: Fedorek Imre palotai plébános kántorként alkalmazta, így segíteni tudta édesanyját, családját.

Életének legnagyobb ajándéka egyértelműen a hivatás; ugyanakkor a keresztekben is megtapasztalta az isteni Gondviselést. Ocskay Ferdinanda nővértől a nyolcvanas években ő vette át a közösség irányítását mint tartományi főnöknő, amikor még több mint ötven nővér volt. A rendszerváltás után pedig ő építette fel a rend mai otthonát a nagyváradi Dankó Pista utcában.

A jövőben minden napját hálaadásként kívánja megélni. Advent közeledtével gyermekkori és tanítói éveinek karácsonyi emlékeit is felidézte: a zárdai készülődést, a gyermeki hit örömét. „A gyermek lelkében már benne kell legyen a hit, amit otthonról hoz magával az iskolába. Most ezen kell fáradozni és nem szabad sajnálni semmi áldozatot a jövő megszenteléséért. Életemet erre a szándékra ajánlom fel Isten akaratából és szeretetéből.”

Az olvasók számára ezt kívánja:

Bízzák magukat mindig teljesen az isteni Gondviselésre (…), nem lehet benne csalódni. A jó Isten azt teszi az emberrel, ami a léleknek jó.”

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír