„Boldogok az irgalmasok, mert irgalomban lesz részük” – Az irgalmasság ünnepe Zalakaroson

Feketéné Szabó Márta, a Kaposvári Karitász vezetője köszöntötte a jelenlévőket, s mindazokat a meghívott vendégeket, akik az irgalmasság ajándékait igyekeznek kibontani szolgálatuk során a Kaposvári Egyházmegyében: Varga László megyéspüspököt, a papokat, állandó diakónusokat és akolitusokat; a hitoktatókat; a Jót (T)Enni Jó Egyházmegyei Intézményfenntartó Központ munkatársait; a Kaposvári Karitász munkatársait és önkénteseit; a Szent Anna Ház dolgozóit, a Szent Lázár Ház munkatársait és lakóit; a Fazenda da Esperança közösségében szolgálókat és gyógyulókat; a Szent Fausztina Irgalmasság Házában szolgálókat; a börtön- és cigánypasztorációban segítőket; a Mélyben és Reményben Alapítvány munkatársait; a Szeretet Misszionáriusait, a kaposvári ÉLSZ imaközösség tagjait; a Zselic Katolikus Idősek Otthonában és a Máltai Szeretetszolgálatban dolgozókat; a Ferences Szegénygondozó Nővéreket; a Nyolc Boldogság Közösséget; a jelen lévő orvosokat; a kórházpasztorációban, kórházlelkészségben és lelkigondozó szolgálatban részt vevő önkénteseket.

Feketéné Szabó Márta külön köszönetet mondott Háda László plébánosnak és a zalakarosi Isteni Irgalmasság plébánia közösségének is, akik befogadták az ünnepet és megvendégelték a jelen lévő több száz embert.

Az ünnepi esemény dicsőítő imádsággal folytatódott, a Meghívtál zenekar közreműködésével; majd együtt elimádkozták az irgalmasság rózsafüzérét.

Ezt követően Varga László püspök mondott tanítást, melyben felidézte, hogy püspöki jelmondatának egyetlen szót választott: irgalom. A szentelési beszédében megfogalmazta, hogy szeretné, ha létrejönnének az irgalmasság házai az egyházmegyében – mely szolgálatok az idők során elkezdtek megvalósulni.

Az első ilyen intézmény a Szent Lázár Ház volt, ahol hajléktalan férfiakat fogadnak be, s a szeretetszolgálatok vezetőinek segítségével azon dolgoznak, hogy a lakók vissza tudjanak állni a munka világába, valamint a visszatérhessenek családjukhoz.

Varga László az irgalmasság műveinek és ajándékainak nevezte az egyházmegyében működő szolgálatokat, majd a gyóntatásról szólva úgy fogalmazott: „Az irgalmasság széke a gyóntatószék, ahol nagyobb dolog történik, mint Lázár feltámasztásakor, mert amikor valakit feloldozunk a bűnei alól, akkor visszanyeri azt az eredeti ajándékot és állapotot, ami a keresztség szentségében adatott számára, amikor meghaltunk és feltámadtunk.”

„Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám. De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról” (ApCsel 20,22–24). Mit jelent ma tanúságot tenni a kegyelem evangéliumáról? – tette fel a kérdést a püspök az Apostolok cselekedetiből felolvasott szentírási részre utalva, majd az elveszett bárányról és az elveszett drahmáról szóló példabeszédhez kapcsolódóan kiemelte: Jézus hallgatói itt vámosok és utcanők voltak, valamint jelen voltak a képmutatók is.

„Vigyétek ki Krisztust az emberek közé!” – idézte a főpásztor Ferenc pápa szavait, aki annak a „kilépő Egyháznak” képét vetítette elő már a konklávé előtti beszédében, amely találkozni akar mindazokkal, akik nem mernek bemenni a templomokba.

Elmélkedése végén Varga László egy hajléktalanokhoz kapcsolódó karácsonyi élményét idézte fel. Egy, a hajléktalanszállón tett látogatása során azt tapasztalta, hogy jóval kevesebben voltak jelen, mint a korábbi hónapokban. A jelenlévők elmondták, hogy társaik közül többen meghaltak az utcán a nagy hidegben, majd megkérték a püspököt, hogy imádkozzon értük. Ő azonban a következő látogatás során szentmisét mutatott be a szállón, s a prédikációban nem ő beszélt, hanem a jelenlévő hajléktalanok mondhattak jót elhunyt társaikról.

„Annyira szép volt, hogy mindenkinek ott van a szívében az eredendő jóság. Sokat beszélünk az áteredő bűnről, azonban hallgatunk az eredendő jóságról, mely mindenkiben ott van. Gyönyörűen prédikáltak erről a jóságról, mely elhunyt testvéreikben volt jelen” – fogalmazott a főpásztor.

Az elmélkedés után a Nyolc Boldogság Közösség vezetett szentségimádása, majd szentmise következett, melynek zenei szolgálatát a Magvető közösség végezte.

A szentmise homíliájában Varga László püspök a tékozló fiú példabeszéde kapcsán folytatta elmélkedését: a fiatal fiú hazaér, és az apa ünnepet ül, és mikor a mezőről hazaérkezve ezt meglátja az idősebb fiú, megsértődik, és nem akar bemenni. Az apa kimegy elé, beszélgetnek, és elhangzik egy mondat, amely számomra az evangélium szíve közepe: „Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd.” Egyikük sem tudta felfogni, hogy mit jelent a minden. A fiatalabb nem tudott mit kezdeni a mindennel, ezért elkérte az örökségét, és elindult a vélt szabadság útján. Szeretetmorzsákkal kellett beérnie, eltékozolt mindent. Az idősebb sem tudott mit kezdeni a mindennel. Számító magatartás jellemezte, mely mögött a béres lelkülete van: ha szót fogadok, dolgozom, akkor nekem jár a szeretet. Ki akarta érdemelni azt, ami ingyen van.

Aranyhegy tetején üldögélő koldusok vagyunk. Jézus Krisztusban minden a miénk lett, hiszen Isten lett a miénk, s ő a minden. Az Atya újra és újra mindent odaad nekünk Krisztusban, mi mégis lázadunk, morgolódunk, elégedetlenkedünk, pedig minden a miénk, s nincs hála a szívünkben. Nem tudunk mit kezdeni a legnagyobbal, aki maga a Szeretet, az Irgalom, s ezért elindulunk szeretetmorzsákat koldulni. Pedig ha elfogadnánk a mindent, s betöltenénk naponta vele a szívünket, akkor tele lennénk hálával, derűvel és örömmel – hangsúlyozta a megyéspüspök.

Onnan tudhatjuk, hogy nem vagyunk hálás szívűek, hogy nem látszik rajtunk a derű és az öröm. Morgolódunk, panaszkodunk, miközben minden a miénk. Bárcsak felfognánk ezt az ajándékot, és mernénk hinni abban, amit az apa mondott a fiának, ami ránk is vonatkozik. Bárcsak mernénk elfogadni és ennek az örömében válaszolni erre a szeretetre. A keresztény ember hivatása ebben a szóban összefoglalható: szeretetválasz.

Az ember képtelen függetlenül élni, mindig függnie kell valakitől vagy valamitől. A függetlenség kergetése valójában csak a szabadság illúziója. Akik a legjobban beleélik magukat ebbe, azok az egójuk rabságában vergődnek; ha mástól nem, az egójuktól függnek, mely a legnagyobb szolgasággá válik kinek-kinek az életében. Úgy vagyunk megalkotva, hogy a szentháromságos Szeretet-Istennek vagyunk képmásai, s akkor teljes a létünk, ha ettől a szeretettől akarunk függni – mondta Varga László. – Amikor elhisszük, hogy erre nincs szükségünk, amikor Isten már nem elég, hanem elkezdjük betölteni a helyét valamivel vagy valakivel, akkor a bálványimádás rabságába csúszunk. Isten már nem elég, kell valaki, vagy valami helyette. Rabszolgákká válunk a szabadság helyett, melyet az istengyermekség ad.

A lelkünk két oldala: a lázadó, hamis szabadságot kergető énünk, aki kezébe veszi az életét, s megpróbálja megvalósítani önmagát, és az idősebb fiú lelkülete, a pedáns, törvénytisztelő, szabályokat betartó énünk, aki kész engedelmeskedni, de nem önként, szabadon, szeretetből, hanem számításból. Amikor megjön a fiatal, aki tékozolt, az idősebb megsértődik, nem hajlandó bemenni az ünnepi asztalhoz. Leesik a vallásos álarc, amely mögé elrejtette a lázadó énjét. Ő sem tudott mit kezdeni az Atya szeretetével, és végig arra számított, hogy ha jól viselkedik, akkor csurran-cseppen legalább annyi, hogy a barátaival egy gödölyét levághatnak és mulathatnak.

A lelkünk egyik oldala sem meri elhinni, hogy ingyen jár neki az Atya szeretete. Nagyon szép mozzanat ebben a példabeszédben, amikor a fiatalabb, miután magába száll és emlékezik az atyai házra, ahol még a béreseknek is jobb dolga van, mint neki a disznók között, elhatározza, hogy hazamegy. Megfogalmaz egy szöveget, melyben elismeri, hogy vétkezett, s ki is mondja, hogy „Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Még mindig a számító magatartás van jelen a fiúban. Ha nem sikerült a szabadságot megszerezni, legalább a béreseid közé fogadj be engem. Ez azt jelenti, hogy ő is úgy meg haza, hogy tartja a markát. Mert, ha majd dolgozom, betartom a szabályokat, ha mindent úgy csinálok, ahogy kell, akkor nekem jár a kegyelem, a szeretet. Nem meri elhinni, hogy ingyen van.

Amikor hazaér, elkezdi mondani a jól betanult szöveget. Az atya már messziről meglátja, eléje rohan, megcsókolja. Feltétel nélkül örül neki, de a fiú még mindig mondja a magáét. De nem mondhatja végig a szöveget, az apa közbevág, mert ő nem béres, hanem a fia. Megállítja, és szól a szolgáknak, hogy hozzák a fehér ruhát, húzzanak sarut a lábára, gyűrűt az ujjára, mert a fia hazaért; elveszett, de megkerült; meghalt, de feltámadt. Lakomát tart, ünnepel.

Ez történik minden alkalommal a mennyországban, amikor bármelyikünk belátja, hogy hamis szabadságeszményt kergetett, hogy nem érdemes elégedetlenkedni, hiszen már minden a miénk, s oda mer állni az irgalom és a szeretet elé. Már nem védekezik, leteszi a védekező fegyvereit. Nem magyarázza a bizonyítványát az Atyának, nem igazolja magát, mert nem azért szeret, mert én vádolom magam, hanem azért, mert Isten a szeretet – hangsúlyozta Varga László püspök.

Fotó: Kling Márk

Videó: Bohár Dániel

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Magyar Kurír