„Budapesten dobogott az Egyház szíve” – Utcai riport a Statio Orbis szentmise után

Vasárnap reggel már messziről hallani a Hősök terén zajló felvezető műsort. Éppen Pindroch Csaba beszél Istenről. Az Oktogonnál és a Király utcában már most szinte tömött sorokban haladnak az emberek a Hősök terén felállított oltár felé. A Dózsa György úton járok, amikor felcsendül Kodály Budavári Te Deuma. A kórus és a zenekar hangja nekiütődik a házak falainak, melyek tövében a napfény elől megbújva cserkészek is gyülekeznek. Elmondják, több mint ötszázan érkeztek a Kárpát-medence minden részéről; az itt állók Pécsről, Nagybányáról valók. „Szolgálni jöttünk, hiszen a cserkész, ahol tud, segít – mondja az egyik csapat vezetője. – Az áldoztatókat fogjuk kísérni, a nagy tömegben nem lesz könnyű eljutniuk a megfelelő helyre. A legfiatalabb cserkészünk tizenkét éves, mégis alkalmas erre a feladatra.” Egy cserkészhölgy elmondja, milyen sokat imádkozott azért, hogy a kongresszus jel legyen a világ számára.

Kicsit távolabb egy fegyelmezetten várakozó fiúcsapatot kérdezek, hogy honnan érkeztek a szentmisére. Kiderül, hogy pannonhalmi diákok. Az egész iskola itt van, hajnali ötkor indultak Budapestre. Egy végzős fiú jól emlékszik, milyen volt két évvel ezelőtt Csíksomlyón együtt lenni ennyi hívő emberrel, és találkozni Ferenc pápával. A fiúk egyöntetűen állítják, megtiszteltetés számukra, hogy itt lehetnek. „1996-ban II. János Pál Pannonhalmára látogatott, akkor én még nem éltem – mondja az egyik diák. – Egyszer találkoztam Benedek pápával, most várom, milyen lesz Ferenc pápával együtt ünnepelni.” Egy másik fiú egészen mély érzéseiről vall: „Arra vágyom, hogy megújuljak, megtisztuljak, mert mostanában nem éreztem magam tisztának.

Isten helytartója idejön, tanít, megerősít bennünket az Eucharisztiával, ami kapocs Isten és ember között.

Ez mindenképpen segíteni fog, hogy túllendüljek a holtponton az életemben.”

Egy védettebb helyen, egy buszmegállóban feltűnik egy látáskárosult család. Bizalommal osztják meg velem a várakozásukat: „Az édesanyám még gyermekként rész vett az 1938-as eucharisztikus kongresszuson, megvan otthon a jelvénye – mondja az édesapa. – Nem látóként a rádión keresztül próbáltuk követni a világeseményt. Budapesten élünk, a feleségem hallássérült is. Én vakok lelkigondozásával foglalkoztam. Úgy gondolom, Ferenc pápának most is aktuális lesz számunkra az üzenete. Sokat jelent nekem, hogy jelen vannak a keleti ortodox egyházak vezetői, és együtt ünnepelhetjük az eucharisztiát.” Mellettük egy hölgy izgatottan vall arról, hogy bár vasárnapi templomba járók, az egész családjuk eljött Pilisszántóról, hiszen ez egy olyan esemény, ami többször nem adatik meg az életükben. Büszke arra, hogy a családból mindenki élt a szentgyónás lehetőségével.

Minél közelebb érek a Hősök teréhez, annál nehezebb előreférkőznöm a tömegben, de mindenki nagyon fegyelmezett, annak ellenére, hogy szokatlanul nagy erővel tűz a várakozókra a nyár végi nap. Türelmesen várakoznak a fiatalok is. „Nyírbátorból érkeztünk, az egyházi fenntartású Báthory István Gimnáziumból. Hajnali négykor keltünk, ötkor indultunk, négy óra alatt értünk ide egy hetvenfős busszal. Az iskolánkból több busz is indult. Nagyon szívesen jöttünk” – mondja az egyik fiú, az elcsigázottság legkisebb jelét sem mutatva. Inkább az örömteli várakozás, az izgatottság érződik mindnyájukon. „Jó lesz látni a Szentatyát, a vele való találkozás különleges alkalom az életemben. Kilencedikes vagyok, új iskolába járok, és

szeretném, ha a mai szentmise megerősítene a folytonos megújulásban.”

Négy kisgyerekkel, babakocsival telepedett le a várakozók között egy család, a kicsik sem nyűgösek. A szülőktől megtudom, hogy Zala megyéből valók, az egész hetüket Budapesten töltötték. A két nagyobb kislány elsőáldozó volt a nyitómisén, majd részt vettek a kongresszus eseményein. „Minden szépen alakult, egy plébánián kaptunk szállást – mondja az édesanya. – A nagyok katolikus iskolába járnak, ahol engedélyezték, hogy egy hétig távol lehessenek a kongresszus miatt. A munkahelyünkről is elengedtek minket a férjemmel. Ritka, hogy az Egyház vezetőjével közösen mutathassuk be a legszentebb áldozatot.”

Meglátok a tömegben egy ismerős házaspárt. Amikor szóba elegyedünk, arról vallanak, hogy valahányszor részt vettek a pápa miséjén, mindig lelki megerősítést kaptak, és folyamatosan vágyakoznak erre. Az is

óriási élmény számukra, amikor ilyen nagy tömeg gyűlik össze, fiatalok, idősek, betegek, egészségesek, és együtt vallják meg a hitüket.

Zászlókkal, transzparensekkel a kezükben népviseletbe öltözött emberek integetnek. „Mi Felvidékről, egy Nyitra melletti kis ötszáz fős településről érkeztünk. Most székely barátainkkal együtt vagyunk itt. A csíksomlyói búcsún évente találkoztunk, ahol sokszor összejön az „ötágú síp” az anyaország képviselőivel a búcsú utáni ebéden. Kis közösségünkkel már négy-öt éve terveztük, hogy eljövünk a kongresszusra.”

Alsóbodokiak is vannak közöttük, a zarándokhelyről jöttek, ahol Esterházy Jánost eltemették. „Mi pedig Csíkszeredából érkeztünk” – mondja a felcsíki népviseletben lévő anyuka, mellette a tízéves nagylánya szintén gyönyörű népviseletben, pártában. Sokan közülük két évvel ezelőtt már találkoztak a Szentatyával Csíksomlyón. „A magyarságomat is megélem ezzel a szentmisével. Jó érzés az anyaországba jönni, mert itt szeretnek bennünket, felkarolnak, és nem vagyunk magunkra hagyva. A kereszténységünkben és a magyarságunkban is erősödünk, nálunk ez a kettő együtt van” – vallja egy idősebb férfi.

A kivetítőkön már látni, hogy Ferenc pápa közeledik felénk. Együtt várom őt görögkatolikus hívekkel, akiket a Szent Liturgia közös megélésének vágya hozott ide. Mellettünk a fiatalok a magyarországi piarista iskolákból érkeztek. Ez a szerzetesrend a nemzetközi eucharisztikus kongresszust összekötötte egy piarista ifjúsági találkozóval. Tu es Petrus – hangzik fel Liszt Ferenc műve. A mobiltelefonok a magasba lendülnek, ebből érzékelhető, hogy ide is megérkezett Ferenc pápa. Hatalmas integetés fogadja őt, miközben zúg a fülünkbe a férfikórus:

„et super hanc petram aedificabo Ecclesiam meam” – és erre a kősziklára építem egyházamat.

*

A záróénekeket, a himnuszainkat jó lett volna együtt harsogni, de bizony alig jött ki hang a meghatottságtól összeszorult torkokon. Megilletődött, csendes tömeg vesz körül, nem mozdul senki még. Kicsit később egy két kisgyermekes házaspárt kérdezek, nekik a pápa által celebrált szentmise családi élmény, közös emlék is lesz. „A kislányom szerette volna közelről látni a pápát, így egészen közel mentünk a kordonhoz. Az átváltoztatás, úrfelmutatás és az áldozás nekem is sokat jelentett” – mondja az egyikük.

A Nagyvárad feliratú tábla alatt rengetegen gyülekeznek. Kiderül, három busszal érkeztek a szentmisére. „Amikor énekeltünk vagy a Miatyánkot mondtuk, az megrendítő volt – mondja egy egyetemista korú lány. –

Szavakkal nehéz kifejezni azt az egységet, amit átéltünk. Itt dobogott az Egyház szíve most, Budapesten.”

Egy idősebb hölgy csatlakozik hozzá: „Amiért jöttem, azt biztosan megkaptam. Imádkoztam a világ népeinek egységéért. A jelenlétünkkel megmutatjuk, hogy van út a boldog jövő felé: Jézus az út.”

Eközben feltűnik a csatkai cigány kereszt, melyet az elmúlt hetekben Magyarország autóútjain is sokszor láthattunk. Egy fiatal férfi viszi, mellette egy másik cigány férfi és Horváth Aladár, aki elmondja: „Az ország minden megyéjébe és bazilikájába elvittük a feszületet. A mai napon még jobban kinyitottuk a szívünket, hogy erősödjön bennünk a hit, a remény, a szeretet Jézus Krisztus iránt. 2003-ban II. János Pál megáldott minket, 2013-ban Ferenc pápához zarándokoltunk. A romák nagyon hívők, és szeretik a Szűzanyát. Sokat jelent nekünk, hogy a kongresszus csütörtöki szentmiséjén, Kőbányán Szűz Máriának fölajánlották a cigányságot.”

Egy másik zarándokcsoport Zircről érkezett: „Kora reggel a bazilikában az apát úrtól kaptunk áldást, úgy indultunk el. A buszon idefelé végig énekeltünk. Most szinte lebegünk, felemelő volt jelen lenni a szentmisén” – mondja a zarándoklatot szervező férfi.

Lassan, de határozottan közeledik felém egy idős néni fehér kalapban: „El nem tudom mondani mennyi kegyelemben részesültem! Torinó mellől jöttem, három éve nem jártam Magyarországon, ötvenegy éve élek kint. Kértem a Jóistent, hogy segítsen meg engem, mert nagyon nehezen tudtam járni, kétszáz métert sem tudtam megtenni. Most mégis itt vagyok! Hiszem, hogy a szentmise kegyelme a jövő nemzedéknek útmutatás lesz.”

Kordon választ el attól az ajaki népviseletbe öltözött asszonytól, férfitól és fehér ruhás máriás lánytól, akik a felajánláskor a pápa elé vitték az adományokat. „Ilyet egész életünkben nem fogunk még egyszer átélni, felejthetetlen élmény volt a Szentatya közelében lenni!” – mondja a ragyogó szemű, tiszta tekintetű asszony, látszik, hogy nehezen találja szavakat.

Fehér ruhás szerzetesnők igyekeznek hazafelé, Erdőkürtre. A pálos nővérek közösségéhez tartoznak.

„Megerősítő volt az a békesség, ami a Szentatyából sugárzott – mondja az elöljárójuk. – Szeretem a személyes buzdításait,

például amikor idézett az énekből: „A kereszt volt (…) reménységed oszlopa, most is (…) jobb jövődnek záloga.” A kereszténység nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek nehézségei, hanem hogy Isten erőt ad ezek leküzdéséhez.”

Nem messze fekete ruhás nővérek haladnak egy nagyobb csoportban a Dózsa György úton. Mint megtudjuk tőlük, lengyelek, Sárospatakon tanítanak hittant, a Szent Erzsébet Katolikus Általános Iskolában; közösségeket vezetnek. 2011-től élnek Magyarországon, már szépen beszélnek magyarul. Jubileumi évük van, most az egész tantestülettel együtt ünnepelték az eucharisztiát.

Ferenc pápa repülőgépe már fel is szállt, kevesebben vagyunk az utcán, tűz a nap. Mindenki megy tovább a maga útján. De mégsem ugyanúgy, ahogyan idefelé igyekeztünk. Valami megváltozott. Vagy átváltozott?

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 26-i számában jelent meg.