„Egy papnak a legfontosabb az, hogy jelen legyen” – Beszélgetés Veress Sándor Levente atyával

Az ezüstmiséjüket ünneplő papok életútja mindig különleges tanúságtétel: szolgálati helyeik sokszínűsége, tapasztalataik gazdagsága és hűséges kitartásuk nemcsak elhivatottságukat, hanem a kapott kegyelmek bőségét is tükrözi. A huszonöt év papi szolgálat mögött álló életút nem csupán személyes történet, hanem a közösségek, hívek és nemzedékek története is, akik mind részesültek a lelkipásztorok odaadó munkájából. A Romkat.ro erdélyi katolikus hírportál sorozatában ezúttal Veress Sándor Levente – sokaknak Zomi – atyával készített interjút Cziple Hanna-Gerda.

(...) Rengetegszer megtapasztaltam azt, hogy ha én az Úrra bízom az életemet, akkor ő gondoskodik rólam. Mert hát vannak (...), voltak időszakok, amikor magam akartam irányítani és magam akartam meghatározni azt az utat, amelyet nekem az Úr mondott, néha konfliktusba is kerültem vele, máshová akart vezetni, én megint máshová akartam menni. Amikor a magam útját akartam járni, a gondoskodástól is távolabb estem.

Nagyon érdekes, hogy ha megtalálom a magam útját, ha rá tudok hangolódni az ő akaratára, vagyis a zsoltár szavára, rá tudom bízni a sorsomat az Úrra, akkor ő gondoskodik. Ahhoz ki kell engednem a kezemből mindazt, amihez ragaszkodom, amibe belekapaszkodom, az elképzelésem, a gondolataim, a magam akaratát.

– Felszentelése után első szolgálati helye Segesvár volt, majd Rómában is tanult. (...) Mit adtak önnek a lateráni egyetemi évek?

– Számomra a közösség mindig elengedhetetlen volt. (...) a közösség nagyon sokat formált. Azt gondolom, ezt a kettőst tőlem sokszor hallják, akik közelebb vannak hozzám, hogy nekem a közösség meg az ima a legfontosabb, addig talán nem is tudok kilépni vagy élni. Segesváron nagyon erőteljes közösségi életeket tapasztaltam meg, (...) ami folytatódott más szinten Gyergyószentmiklóson is (...) viszont Rómában megszűnt ez a fajta közösségi élet, tehát bizonyos szempontból mintha leszűkült volna. (...) A római időszakom egy krízissel kezdődött (...) számomra egy pusztai időszak volt a világ középpontjában, Rómában élni. Nagyon mély pusztai létet éltem meg. Ott tudtam egy jó pár dolgot helyretenni saját magamban. A papi képem, a közösségről alkotott felfogásom, a hitem, az istenképem, nagyon sok minden változott és alakult (...) nagyon sokat kaptam, többek között (...) a világra való vagy az egyházamra való ránézés tágulását. (...)

Azt gondolom, hogy

egy papnak (...) a legfontosabb az, hogy jelen legyen. Hagyja, hogy a közösség önmaga is szerveződjön, segítse azokat a dolgokat vagy a vágyakat életre hozni, amelyek ott vannak a közösségben.

Nem is nagy teljesítmény felfedezni a pasztorációt, vagy kitalálni a módszereket, amelyekkel legjobban működik. Csupán fel kell fedezni azt, hogy hol van szükség életre, és segíteni azt, ami életre akar jönni, ami életre vágyik. (...)

Az elmúlt 25 évre alapozva és azt figyelembe véve azt gondolom, hogy elsősorban talán a legfontosabb megtalálni a forrást, először odamenni a forráshoz. (...) a forrásból táplálkozni, azt figyelni.

Lukács evangéliumát idézve: „aki titeket hallgat, engem hallgat”. A híveknek tudniuk kell, hogy

én csupán egy játékos vagyok, nem én vagyok a főrendező. Rá kell legfőképpen odafigyelni.

Főleg hiteles, mély vágyak mentén kell tervezni (...) tanulom én is az odafigyelést, odafülelést.

A jezsuitáktól hallottam ezt a fogalmat, így odafülelek arra, hogy a közösségnek mire van szüksége.

A közösség jelenlétéből kiindulva kell kihozni valamit, és nem egyedül. Közösséggel együtt figyelni, fülelni a főrendező pasztorációs elképzeléseit.

A legjobb, hogyha ezekhez kapok munkatársat, partnereket, mert a közös fülelésben, figyelésben találjuk meg leginkább Isten jelenlétét. (...)

– Hogy tekint magára, jelenére ezüstmisésként? Mit adott ez a 25 év?

– (...) Istennel való kapcsolatot, növekedést, olyan növekedést, amely nagyon sokszor kríziseken át vezetett. Az életemnek az oszlopai a lelkigyakorlatok voltak, a szemlélődő, hat-hétnapos lelkigyakorlatok, talán merésznek tűnő kis bölcsességet is kaptam általuk; illetve nagyon-nagyon sok ajándékot

embereken keresztül, kapcsolatokon, közösségeken keresztül tulajdonképpen az ő arcát, az én Mesteremnek, az én Uramnak az arcát.

(...) úton vagyok. A 25. év egy megállás – valahol vagyok, és érzem, hogy valahová vezet valaki. (...)

A teljes interjú ITT olvasható. Megjelent a Vasárnap hetilap 2025/39. és 2025/40. számában.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír