„El nem múló vendégség”

A Vág folyón eveztünk. Lemenőben volt a nap, fáradtak voltunk, a gyerekek már csak nyűgösen pancsoltak az evezővel, ideje volt kikötni, táborhelyet keresni, sátrat verni. Ezért, utolsó erőimet összeszedve, egy gyors vágtával jócskán megelőztem őket. Egy lankás partnál kiszálltam, s elindultam befelé.

A bokrokon túl tárult elém a csoda: a pazar virágszőnyeg. Rá sem mertem lépni. Mint Petőfi Sándor a Tiszánál: „Ottan némán, mozdulatlan álltam, / Mintha gyökeret vert volna lábam”. Nincs az a királyi felség, királyi vendég, akit ilyen pompával fogadnak. Kosztolányi Dezső utolsó verse, a Szeptemberi áhítat kérdései jutottak eszembe: „Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? / Ki fényesít eget és hegyeket? (...) / Ki tette ezt?” Válaszként a királyi menyegzőről szóló példabeszéd bevezető szavai érkeztek: A király „menyegzőt készített az ő fiának” (Mt 22,2), a „mennyei Király, a mindenható Atyaisten” az ő egyszülött Fiának. A menyegzős ház a teremtett világ, melyet Fiának – akit e világba küld (Jn 3,16–17) – gondolt ki a Teremtő ilyen drága szépnek (a kozmosz, a világ szó első jelentése: ékesség).

Mi ebbe, a Királyfinak kigondolt káprázatos menyegzős palotába kaptunk meghívást. Maga a menyegző a megtestesüléssel kezdődött, és Jézus megdicsőülésével teljesedett ki örök ünneppé. A meghívás a létbe hívás, teremtettségünk, az, hogy Isten megteremtett minket: „Szívleld meg, ó ember, hogy mekkora kitüntetésben részesített téged az Úristen, midőn saját Fiának test szerinti képére és lélek szerinti hasonlatosságára teremtett és alkotott” (Assisi Szent Ferenc). Ezért a meghívásért ad hálát Assisi Szent Klára, aki élete nagy részét beteg ágyban töltötte. Haldokolva ezek voltak az utolsó szavai: „Áldott légy, Uram, aki engem megteremtettél!”. Kosztolányi Dezső a már idézett versében erre a meghívásra, erre a vendégségre döbben rá: „az ámulattól szinte égig érek”, „el-nem-múló vendégség van köröttünk”, ahol „jaj, minden oly szép, még a csúnya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is”. Írja mindezt halála előtt egy évvel, már súlyos betegen, túl iszonyatos kezeléseken, műtéteken, kínzatásokon.

Meghívottak vagyunk a „Bárány menyegzőjére” (Jel 19,9), ahol csak a Bárány lelkületével ülhetünk asztalhoz, csak akkor, ha elfogadjuk és magunkra öltjük az ő habitusát, a „hófehér gyolcs ruhát”, a menyegzői ruhát (Mt 22,12). A fehér szín befogadó: minden szín foglalata. A király a menyegzői házba befogad gonoszokat és jókat egyaránt” (Mt 22,10). Elfogadottságunk tudatában kell, hogy elfogadók legyünk. Irgalomból élünk, kell, hogy irgalmasak legyünk. Megbocsátásból élünk, kell, hogy megbocsátók legyünk. Ellenkező esetben nincs helyünk az asztalnál.

A ferences szegénygondozó nővérek egri ebédlőjében két kemény, a példázatbeli király szigorát tükröző felirat volt olvasható: „E ház lakói egymásnak és mindenkinek szolgái és cselédjei. Aki ezt nem bírja, érezze meg kitiltását az evangéliumi allelujás fészekből”. A másik: „Aki az asztalnál mások hibáit szereti rágni, tudja meg, hogy az asztaltól el van tiltva.” A királyi menyegzőért teremtettünk. E menyegzőnek vagyunk részesei minden szentmisén. A Király az ő Fiának asztalához ültet, s ott „mint fiaknak kínálja magát” (Assisi Szent Ferenc).

A szentmiséről hazamegyünk, asztalhoz ülünk, és és a legősibb eucharisztikus ima, „a Lélek és a menyasszony” szavaival kérjük Jézust, hogy legyen a vendégünk: „Jöjj el, Jézus (Jel 22,17.20), légy vendégünk!”, hogy a te közösséged lehessünk, ahol megélhetjük, hogy „el-nem-múló vendégség van köröttünk”.

Zatykó László OFM