„Elmegy? Talán mégsem egészen” – Requiem az egyházi iskolák elhunyt tanáraiért és diákjaiért

A szentmisén együtt emlékeztek és adtak hálát az elhunytak életéért a női és férfi szerzetesrendek képviselői, koncelebrált Berhidai Piusz ferences tartományfőnök, Ullmann Péter Ágoston premontrei és Jancsó Árpád jezsuita szerzetes. 

Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el, az a szakasz, amelyik az emmauszi úton a Feltámadottal való találkozást beszéli el.

Szentbeszédében Korzenszky Richárd kiemelte: akarjuk, nem akarjuk, múlik az idő.

Saját ballagásunknak nem is tudom, hányadik évfordulóján vagyunk mindannyian túl. S közben mind mindig ballagunk”

– mondta a szónok, majd Weöres Sándort idézte:

„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk…”

Az emeritus tihanyi perjel megjegyezte, hogy a jelenlévők valószínűleg nem tanulták ezt a verset az iskolában, de ha esetleg mégis… „Biztos vagyok benne, hogy nem értettünk volna belőle semmit. Mert amikor ballagtunk, mögöttünk a négy esztendővel, barátokkal, tanárokkal, akkor előttünk volt az élet. Most pedig már a legtöbbünk elmondhatja, hogy a kenyerem javát megettem… Akkor még nem éreztük, hogy minden valamire való műalkotás életről és halálról szól. Arról a titokról, amit értelemmel felfogni egyikünk sem képes. A dolgok hogyanjára kaptunk választ, jól-rosszul meg is tanultuk. De a végső »Miért?« akkor talán még nem is érdekelt annyira, mint amennyire most, amikor szembe kell nézni vele.”

Egyikünk sem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miért éppen akkor születtünk, amikor, s arra sem, hogy miért éppen abba a családba, amelyben gyerekként megpróbáltuk birtokba venni a világot – mondta Korzenszky Richárd. – És arra sem tud válaszolni egyikünk sem, hogy miért élünk még, amikor lehetne úgy is, hogy már nem vagyunk.

Mindannyian tanultunk Madách drámájáról, Az ember tragédiájáról, de a hármas kérdést, ami a mű lényege, nem éreztük még akkor magunkénak. „E szűk határú lét-e mindenem? Megy-e előbbre majdan fajzatom? S van-é jutalma a nemes kebelnek?” – idézett ismét az emeritus tihanyi perjel, majd hozzátette: „Tanultuk ezt, de talán már el is felejtettük. Ám azt, ami ennek a műnek a mélyén meghúzódik, most már alighanem egyre mélyebben érezzük: ha az ember elszakad az Istentől, és saját erejére támaszkodva cselekszik, mindig elbukik. De végül is segítségül jön számára az Isten kegyelme.”

„Úton vagyunk mindannyian, idősödő, vagy – ne szégyelljük – talán már öreg ballagók. Úton vagyunk, mint azok a tanítványok, akik sokat vártak az élettől, de csalódottan, kiábrándultan mennek vissza Jeruzsálemből, ahol bekövetkezett a tragédia: a Mestert, akitől azt várták, hogy helyreállítja Izrael országát, mint egy gonosztevőt, kivégezték a Golgotán.

Csüggedten jártunk mi is életünk útján nem is egyszer. De ajándékba kaptuk azt is, hogy bár csüggedten bandukoltunk, mindig volt valaki, aki mellénk szegődött,

akivel olyan jó volt együtt járni, akit olyan jó volt hallgatni. Aki magyarázott nekünk. Nekünk, akiknek elnehezedett a szívünk. Nekünk magyarázta az Írásokat. És közben megnyílt a mi szemünk is, mint az emmauszi két tanítványnak. Felismerhettük, hogy nem vagyunk egyedül, mert velünk az Úr. S talán megadatott az a kegyelem is, hogy hirdethettük: az Úr él. Az élet erősebb, mint a halál.

Őt, a Názáreti Jézust közvetítették számunkra tanáraink, akik – most már látjuk – nem egyszerűen iskolai anyagot tanítottak – emlékezett szentbeszédében a szónok. – Voltak közöttük, nem is kevesen, és talán nem is a legnagyobb tudósok, akik úgy kísértek bennünket, törékeny fiatalokat, mint Jézus az emmauszi tanítványokat. Mert életüket meghatározta a hit, az, hogy »szólhatok az angyalok vagy emberek nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom«.

Akik tudatában voltak, hogy a tudomány elenyészik, a nyelvek elhallgatnak. De valami megmarad.

Amit úgy hívunk, hogy szeretet, amely »türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedő, nem keresi a magáét, a rosszat föl nem rója, amely nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal« (vö. 1Kor 13).”

Harminc évvel ezelőtt kezdtünk visszaemlékezni ezekre a kísérő mestereinkre. Tanítóinkkal együtt az őket is tanítókra – idézte fel Korzenszky Richárd. – Sokan már nincsenek közöttünk, de mégis együtt vagyunk. Harminc évvel ezelőtt mi, akik most emlékezünk és imádkozunk, mi is fiatalabbak voltunk. Évről évre hálát adunk útitársainkért, akik között nemcsak tanárok voltak, hanem diáktársak is.

Van közös mondakörünk, amely egybefogja a közösségünket. És vannak közös értékeink, amelyekből a többség nem engedett, még akkor sem, ha a körülmények nem voltak mindig kedvezők – folytatta a bencés szerzetes, majd felidézte, hogy győri kezdő tanár korában egy júniusi tanítási napon az iskola folyosóján lassan lépkedett egy öregúr. „Segíthetek? – kérdeztem tőle. – Nem, köszönöm, tanár úr… Érettségi találkozót tartok. – És a többiek? – Már harmadik éve egyedül tartom a találkozót. Végigjárom a folyosókat, benézek a díszterembe, behallgatok egy-egy osztályba, majd lemegyek a templomba. Leülök, imádkozom. Olyan jó együtt lenni velük…”

Isten áldása legyen mindazokon, akikkel együtt jártuk az utat, akikkel együtt gyötrődtünk, együtt örültünk – fogalmazott a nyugalmazott perjel. – Legyen nekik könnyű a föld! – mondaná valaki. Fényeskedjék nekik az örök világosság! – mondjuk mi, imádságos lélekkel.

Erősítsen bennünket ez a mai találkozás, amikor együtt hallgattuk az Isten igéjét.

Az Úr él! Bár mind elmegyünk, az élet erősebb, mint a halál

– ismételte meg a szónok, és befejezésül Fekete István Búcsú című költeményéből idézett:

„Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír