„Elveszett, de megkerült” – Rendhagyó emlékezés a két mohácsi csatára

A mohácsi csata – amely, mondhatni, ezeréves államiságunk félidejében történt –, illetve maga az 1526-os esztendő olyan vízválasztó a magyar köztörténetben, amelynek kiemelt jelentősége van a történetírásban és nemzettudatunkban.

A mohácsi Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplom, másik nevén Fogadalmi vagy Csatatéri emléktemplom alapkövét a 1926-ban, a négyszázadik évfordulón tette le Zichy Gyula kalocsa-bácsi érsek Horthy Miklós kormányzó, illetve számos méltóság jelenlétében. A 2026-os emlékév, az ötszázadik évforduló kiemelkedő egyházi programja, hogy az évfordulóra Mohácson a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai szentmisével emlékeznek.

Az 1526-os mohácsi csatavesztés és jelentősége

Az elmúlt korokban is természetesen tisztában voltak a csatavesztés jelentőségével. A történészek ma is többféleképpen magyarázzák az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál történteket.

Európa népeit régóta nyugtalanította az Oszmán Birodalom terjeszkedése, az öreg kontinens azonban akkor éppen válságban volt: Amerika felfedezését követően átrendeződőben voltak a pénzügyi, kereskedelmi és hatalmi súlypontok, a reformáció pedig a spirituális egységet is megbontotta.

Köztörténeti szempontból is kikerülhetetlen fordulópont az 1526-os év. A mohácsi vereség és vele a király váratlan halála olyan folyamatokat indított el, amelyek végérvényesen meghatározták a Kárpát-medence további történetét: a korábban közép-európai vezető hatalomnak számító ország előbb kettő, majd három részre szakadt. A következő két évszázadot a török háborúk határozták meg, az ország teljes újraegyesülésére pedig ezt követően még sokat kellett várni – és az is csak a trianoni békediktátumig tartott ki.

Török miniatúra 1550-ből: Szulejmán a győzelem után

Mohács után indult el annak az intézményrendszernek és hivatali struktúrának a kialakítása, amely a következő századokra meghatározta az ország működését.

Nem túlzás azt állítanunk, hogy a területi integritás helyreállítását is magával hozó megújulás időszaka, azaz a „18. század” Buda visszafoglalásával (1686) kezdődött el a Magyar Királyság területén.

A korabeli történetírás ennek megfelelően a csata tragikus következményeinek ecsetelése mellett fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy – idézve Katona István Historia Critica című művét – „az Ausztriai-házból kikerülő új királyi osztály, amelynek sora Magyarország jogarát immár harmadik évszázada sikerrel irányítja, hatalmas területet nyitott az írás számára” (Historia regum stirpis austriacae, Tom I. Ord. XX. [1794]). A leírnivalók között pedig első helyen szerepelt a török elleni küzdelem, amely a 17. század végére megvalósult nemzetközi összefogásnak megfelelően végül valóban sikerre fordult.

A Harsány-hegyi, vagyis a győztes „második mohácsi csata” 1687-ben

A Dél-Dunántúli régió stratégiai központja, Eszék, Buda visszavételét követően még mindig török kézen maradt. Éppen ezért vonultak fel a szövetséges csapatok a következő év nyarán a Dráva-parti vár ostromára, de mire 1687 július közepén odaértek, Szári Szulejmán nagyvezír (1685–1687) és a török had már jól kiépített sáncok mögött várta őket. Sikeres támadásról szó sem lehetett, így elhatározták, hogy visszavonulást színlelnek. Oldon és Siklósón át Mohács mellé vonultak, az ottani és a dunaszekcsői hadtápbázisok közelébe. Ott vertek tábort. A nagyvezír augusztus első napjaiban kelt át Dráván, hogy zavartalanul elvonult ellenségét megsemmisíthesse. A törökök azonban nem a Duna mellett, Mohács felé vonultak, hanem a régi hadiúton, Baranyavár irányába tartottak.

A császári hadvezérek látták, hogy a törökök nem feléjük indultak el, így augusztus 6-án Mohácsnál haditanácsot tartottak, majd négy nappal később megindultak nyugatnak. A Károly lotaringiai herceg (1643–1690) és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1679–1726) vezette szövetséges erők augusztus 11-re virradó éjjel Szent Márton (Alsószentmárton) és Márok közt táboroztak le, majd másnap vonultak tovább. Aznap az akkor lakatlan Villány helyére jutottak el.

A döntő nap, augusztus 12-én a császári csapatok már napfeltekor tábort bontottak. A Villányi-hegység déli oldalán, Siklós felé indultak. A nagyvezír terve az volt, hogy elszakítja egymástól a sereg két szárnyát, majd a bal szárnyat alkotó bajorokat halomra gyilkolja, illetve fogságba ejti a császár vejét, Miksa Emánuelt, akinek a szabadsága árán előnyösebb békét tudott volna kicsikarni I. Lipót német-római császár (1658–1705), magyar és cseh királytól (1657-től).

Elöl Károly (jobb szárny), mögötte Miksa Emánuel csapatai (bal szárny) vonultak Siklós irányába. Mindkét szárny a Mohácsról Siklósra vezető út vonalán járt, amikor a bozótosokból rájuk törtek a török lovas és gyalogos csapatok. A bajor választófejedelem éberségének köszönhetően a két szárny közti rést sikerült lezárni, így a szétszakítási szándék kudarcot vallott. A török lovasok több oldalról is próbálkoztak, azonban kísérleteik rendre kudarcot vallottak. Az oszmán csapatok végül délután három óra körül hevenyészve felállított sáncaik mögé húzódtak vissza. Délután öt órakor a császári csapatok megtámadták őket. A rohamot a törökök nem bírták, így menekülőre fogták.

Wilhelm Camphausen festménye 1885-ből:
Bádeni Lajos őrgróf és Károly lotaringiai herceg a második mohácsi csatában

A részt vevő katonák számának tekintetében az egyes szerzők megállapításai valamennyire különböznek ugyan egymástól, mégis kijelenthető, hogy a két szemben álló sereg létszámban kiegyenlített volt: nagyjából 60–60 ezer fő. Magában a csatában azonban szövetséges részről szinte csak a bajor választó alá tartozó 30 ezer fős bal szárny vett részt. Károly ugyanakkora méretű jobb szárnyából inkább csak az Enea Silvio Piccolomini (1643–1689) császári tábornok vezette erők indulhattak támadásra, ugyanis a jobb szárny beavatkozását a köztük és a török tábor közt elterülő erdőségek megakadályozták.

Kettős emlékezet: „elveszett, de megkerült”

Az oszmánok az 1526-os csatát, ahol ugyancsak 60 ezer török állt szemben kevesebb, mint felannyi magyarral, történelmük egyik legnagyobb csatájaként tartják számon. A török sereg azonban 1687-ben ugyanitt kétség nélkül katasztrofális vereséget szenvedett.

Teljes veszteségük a becslések szerint 25 ezer fő körül volt. Valójában az eszeveszett menekülés mentette meg őket a még nagyobb megszégyenüléstől. A megaláztatást csak tetézte, hogy lényegében csak a szövetségesek egyik szárnya harcolt ellenük. Az ütközet következménye az lett, hogy az egész oszmán hadsereg demoralizálódott, és ezt követően sorra adták fel a délebbre fekvő, addig nagy véráldozattal megvédett várakat. A csatavesztes Szári Szulejmánt az ősz folyamán Isztambulban kivégezték, és még ugyanabban az évben IV. Mehmet szultánt (1648–1687) is megfosztották a tróntól.

A nemzetközi összefogással kivívott óriási diadal a keresztény sereg számára hatalmas szimbolikus értékkel is bírt, ráadásul a Károly vezette császári fősereg ősszel Erdélybe vonult, és a fejedelemséget a Habsburg uralkodó hűségére kényszerítette. Maga Károly herceg, a szövetséges fővezér már a csata napján, 1687. augusztus 12-én, a hálaadó Te Deum alkalmával utalt arra, hogy ez a nagy győzelem visszavágás a mohácsi síkon elszenvedett súlyos vereségért. I. Lipót, aki már korábban Szűz Mária oltalma alá helyezte önmagát, családját és országát, ugyanazon év őszén – hasonlóan mint egykor Szent István királyunk – Magyarországot a Magyarok Nagyasszonyának ajánlotta fel a máriavölgyi kegyhelyen. Felajánlását 1693-ben, a török alóli felszabadulásért hálából a bécsi Szent István-székesegyházban ünnepélyesen is megújította.

Az 1526-os mohácsi csatatájon található – jellemzően a 20. századi útbővítéseknek és építkezéseknek áldozatul esett – Törökdombon (Szultán- vagy Császárdomb) a budai beglerbég 1630–1631-ben kutat ásatott és ott valamiféle építményt – talán kultuszhelyet – emeltetett, amelynek helyére az 1687-es diadal után keresztény kápolnát emeltek. Az istenháza valamikor a 18. század hetvenes éveire tűnt el a térképekről. Ugyanilyen építkezés történt a Szigetvár melletti Turbékon is: az ott török időkben álló Szulejmán-emlékmű, illetve szakrális létesítmények helyére ugyancsak 1687-ben létesítettek Segítő Szűz Mária tiszteletére kápolnát. Más szóval:

a győztes csata után nem csak fizikailag, de spirituálisan is visszafoglalták a területet.

Ezekben az években kezdődik az a megújulási folyamat, amely végigkísérte a 18. századot. Ebben pedig kikerülhetetlen volt az uralkodó dinasztia szerepe: ami akkor elveszett, az a Habsburg-ház uralkodása alatt állíttatott helyre. A mohácsi vészre – mai értelemben – ebben a korban nem emlékeztek (még kevésbé ünnepelték), hanem egyszerűen túlhaladottnak tekintették azt. Ha egy bibliai hasonlattal szeretnénk élni: az ország hódoltsági része a tékozló fiú példabeszédében olvasható szófordulattal „elveszett, de megkerült” (Lk 15,24), azaz 1687-ben helyreállt az 1526-ben „eltékozolt” állapot, igazság szolgáltattatott a Magyar Királyságnak.

Ez a művészetben is tetten érhető. Ennek legékesebb példája a mohácsi barokk püspöki nyaraló úgynevezett királyszobája, ahol egy időben id. Dorfmeister István (1729–1797) három képe volt látható: II. Lajos magyar király (1516–1526) mellett az első és a második mohácsi csatát festette meg az osztrák származású festőművész – mégpedig nem a korábbi csatavesztés évfordulója, hanem az azt helyrehozó győzelem centenáriuma alkalmából. A két kép egyébként ma is megvan. Azok 1859-ben kerültek a mohácsi Kálvária vagy Csatatéri emlékkápolnába, amelyet a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére 1816-ben emeltetett az akkori pécsi püspök. A mai értelemben vett mohácsi emlékhelyeket ugyanis csak a 18. század végén kezdték el hiányolni, azonban a hangsúly ekkor egyre markánsabban 1526, a fájdalmas „első mohácsi csata” emlékezete felé tolódott el. Ebben a folyamatban minden bizonnyal szerepet játszott a magyar nemzeti öntudat 19. századi fokozatos ébredése. A – nevezzük így – „második mohácsi csata” jelentősége hazánkban fokozatosan feledésbe merült. A diadalt elkezdték továbbá nálunk egy téves helyszínhez, Nagyharsányhoz kapcsolni, amely az ütközet helyszínéhez képest a hegy túloldalán, attól délnyugatra fekszik, és – a magyar történetírásban legalábbis – a két ütközet közötti összefüggés, köszönhetően a névváltozásnak is, egyre inkább elhalványult.

Jan Assmannhoz kötik azt az elgondolkodtató megállapítást, mely szerint azok vagyunk, amire emlékezünk.

A nagy nyelvek, de a török történetírás is mindkét ütközetet máig ugyanahhoz a Duna-parti városhoz köti.

Sajátos, elégikusan magyarosnak is mondható dolog, hogy a két Mohács antinómiát a legutóbbi időkig már szinte csak a külföldi szakirodalom és emlékezet őrizte, illetve vitte tovább.

A Szársomlyónál vívott „második mohácsi” csatára pedig ugyancsak fontos emlékezni. Feleleveníteni és elevenen tartani ugyanis nem csak a tragikus, hanem az új kezdetet, új lendületet adó, egyben egységet teremtő események emlékét is szükséges.

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír