„Én csak elmentem sétálni” – Afréka csodálatos találkozásokkal teli útja a Caminón

Az Istenhit és orvostudomány elnevezésű, szabadon választható féléves kurzus 2008 óta létezik Semmelweis Egyetemen – Csókay András idegsebész javaslatára és szervezésében, aki most rendhagyó módon arra kérte Fodor Rékát, hogy a zarándoklatról beszéljen.

Réka rögtön az elején megosztotta, hogy nem készült fel különösebben a Caminóra. Nem nagy túrázó, és sokáig úgy gondolta, hogy az afrikai missziók mellett egyszerűen nincs is ideje a zarándoklatra. Évente két-három hónapot tudott a missziókra fordítani, nehezen tudta elképzelni, hogy ebből heteket elvegyen egy zarándokút.

Huszonhét évvel korábban férjével turistaként már jártak Spanyolországban. Akkor még nem voltak hívők, de Burgosban megérintette őket a Szent Jakab-út világa; arra gondoltak sokáig, hogy majd egyszer végigjárják. Később megtértek, megszülettek a gyerekeik, Réka pedig Afrika felé fordult. Férje, Greguss Sándor író három évvel ezelőtt meghalt. Lányuk, Anna két éve járta végig a Caminót, az édesapja halála miatti gyász feldolgozására. Anna útján különös fordulat következett: a hetedik nap körül megismerkedett egy fiatalemberrel… És idén július 25-én, Szent Jakab napján volt az esküvőjük. Réka úgy fogalmazott: a lánya a zarándokúton a legfontosabb férfit, az édesapját gyászolta, és ugyanott megtalálta azt, aki a legfontosabb férfi lett számára.

Elhatározta, hogy ő is nekivág az esküvő után. Pontosabban nem is elhatározta, hanem nigériai pap barátai, akikre testvéreiként tekint, látták, mennyire kivette az erejét a sok munka, a missziók, az előadások sokasága, és azt javasolták, induljon el. Nem volt biztos benne, végig tud-e menni, napi tíz-húszezer lépéssel próbált készülni, kölcsönkért cipőt és hátizsákot. Kürnyek Róbert, a Szombathelyi Egyházmegye pasztorális helynöke, teológiai tanár, missziós társa azt tanácsolta neki, hogy a zoknira viszont figyeljen. Így került a csomagba a merinói gyapjú zokni is, amely létfontosságúnak bizonyult, augusztusi spanyolországi hőség ide vagy oda.

Augusztus 4-én indult. Az út első szakasza rögtön próbára tette, a Pireneusokban 1400 méter volt a szintemelkedés, tűző napon. A nehéz kezdés után azonban jött is az első meglepetés. A szálláson, ahol senkit nem ismert, egy fiatalember mellé keveredett a zarándokvacsorán. „Where are you from?” „Hungary. And you?”… Molnár Márton volt, sebész rezidens Győrben.

Fiatal magyar orvos, akit fellelkesítettek a nigériai történetek, és jövő tavasszal csatlakozik a 25. Afréka-misszióhoz. És ez még csak kezdete volt a csodák sorozatának.

Csodálatos utakon haladt, szép katedrálisokat látott, többször sikerült éppen szentmisére odaérnie, de voltak mélypontok is. Egy hosszú szakaszon, a tűző napon, víz nélkül már úgy érezte, menten kiszárad. Egy fiatalember lépett oda hozzá, az utolsó néhány korty vizét ajánlotta fel. Rövid beszélgetés után kiderült – a szokásos „Where are you from” kérdésnél –, hogy ő is magyar, ráadásul PhD-gyógyszerész, a Szegedi Tudományegyetemen tanít. 

Újabb csodálatos találkozás, egy újabb kedves fiatalember: Háznagy Márton, aki a hivatásában szeretne megerősödni, és akinek fontosak lettek Afréka nigériai történetei.

A Camino újabb különös ajándéka immár a második „Doktor Marci” – ahogy Nigériában hívják majd –, ő néhány nap múlva indul a 24. Afréka-misszióra.

Réka közben egyre inkább megtapasztalta, hogy a zarándokút nem kényelmes kirándulás. Volt, hogy 24 kilométeren keresztül szinte folyamatosan emelkedett és lejtett az út. Máskor esőben, 11–12 fokban kellett gyalogolnia. Ugyanakkor megélte azt is, hogy nem siet sehová. „Nem csináltam mást, csak sétáltam, tettem az egyik lábamat a másik után, erre mindenki képes” – mesélte a rá jellemző természetességgel.

Az út egy különösen szép élménye nem egy emberhez, hanem egy könyvhöz kapcsolódott. Bement a hontanasi templomba, ahol több biblia is ki van téve, köztük magyar nyelvű is. Találomra felütötte: az ítélkezésről szólt. Elmosolyodott: ő nem tartja magát ítélkezősnek, de ha éppen ez jött szembe vele, akkor talán mégis van vele dolga... Nem sokkal később megjelent Háznagy Marci is, aki szintén felütötte a Bibliát, és kapott egy személyes üzenetet. Réka szokásához híven feltette a történetet a Facebookra. Két percen belül jelentkezett Anna lánya, hitetlenkedve: „Anyaaa… Hontanasban én is kinyitottam azt a bizonyos magyar Bibliát. És ezt kaptam: »Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük«.” Különös megerősítés arról, hogy a Szentírás szavai hogyan üzennek nekünk.

A „válaszok” mindig utólag érkeztek – hangsúlyozta Réka. Nem előre megtervezett jeleket keresett; közben álltak össze a történetek. Ez történt akkor is, amikor egy kameruni ferences pappal találkozott, aki két éve él a spanyolországi misszióban. A szerzetes örült a találkozásnak, megmutatta a zarándokoknak Leonban a kolostort, a templomot. Hosszú beszélgetés kezdődött közöttük. Személyes dolgokról is szó esett, végül a pap imádkozott értük, és az imában nem egyszerűen erőt kért neki a további misszióhoz, hanem teljes testi gyógyulást is. Réka

később vette észre a következő csodát: elmúlt a térdfájása, amely a 17 évvel ezelőtti műtét óta végig vele volt.

A teljes napfogyatkozás is isteni jelként köszöntött rá, még az út elején. 1999-ben is Spanyolországban volt, a teljes napfogyatkozás centrumában, és most úgy alakult, hogy ismét éppen a jelenség középpontjában sétált. Csakhogy nem volt megfelelő szemüvege, a gyógyszertárakban már mindenütt elfogyott. Egy templomban találkozott egy ausztrál nővel, aki vele ellentétben készült, kifejezetten a napfogyatkozás miatt tervezte akkorra az útját. Volt alkalmas szemüvege, így együtt nézték végig a csodálatos jelenséget.

Közben persze voltak egészen hétköznapi, komikus pillanatok is, és nehéz helyzetek. Hol az erős napsütés, hol a hideg és az eső okozott némi szenvedést. Szerencsére a merinói gyapjúból készült zokni megvédte a lábát a sebektől. A Camino során egyre világosabb lett számára, hogy nem a teljesítmény a lényeg.

Nem kell gyorsnak lenni, és nem kell máséhoz mérni a saját utunkat. Mindenki a saját tempójában halad.

Nem az a teljesítmény, hogy hány kilométert mész... Ami fontos, hogy megváltoztál-e belül, jobb ember lettél-e, és közelebb vagy-e Istenhez.

Ő végül harminc nap alatt érkezett meg Santiago de Compostelába. Bár mindennap korán kelt, az El Camino végére valóban kipihente magát. És valami megváltozott benne: a stresszt másképp kezeli. Talán azért is, mert harminc napon át azt tapasztalta: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megtervezni. Jön egy ember, aki vizet ad. Jön egy orvos, egy gyógyszerész, egy pap. Kinyílik egy biblia. Megjelenik az eső után a szivárvány. Elfogy a napbanéző szemüveg, aztán mégis lesz. Fáj a térde, aztán egyszer csak nem fáj...

Már nem is az a kérdés, mondta az előadás végén, hogy mit adott a Camino, hanem hogy mit kezdhet vele az ember, miután hazatér. Réka válasza egyszerű volt:

az út otthon is folytatódik. Hazajössz, és az a kérdés, hogy az életedet mától hogyan kezded el folytatni.

„Az út maga a cél” – ez állt azon a karkötőn is, amelyet a zarándokút végén kapott. Az igazi zarándok nem feltétlenül az, aki ezer kilométert végiggyalogol, hanem az, aki hazatérve otthon is folytatja az utat, Istennek ajánlja a szívében mindazt, amit naponta tesz, hogy megeteti a gyerekét, elmegy bevásárolni, teszi a dolgát.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír