„Én is csak embernek születtem” – Erzsébet királyné másképpen

Sajnos aggodalma beigazolódott: Erzsébet királyné megítélése napjainkban is meglehetősen szélsőséges. Lassan végelláthatatlan lesz a róla írt könyvek sora, de sajnálatos módon a szerzők többsége nem érzi szükségét például annak, hogy elolvassa Sisi verseit – pedig sok mindent megtudhatnának belőlük.

Írásom címe idézet Erzsébet királyné A bámészkodókhoz című költeményéből – érdemes elolvasni mind Mészöly Dezső, mind Tandori Dezső fordításában.

Ó, bár elfogyna már a sok
Bámészkodó köröttem!
Hisz annyit bízvást mondhatok
Csak embernek születtem.
(…)

(Részlet, Mészöly Dezső fordítása)

Csak embernek születtem… Azaz: szeretném, ha az utókor is így emlékezne rám. Ez üzenet lehetne mindazoknak, akik úgy írnak Erzsébet királynéról, hogy közben megfeledkeznek az emberi méltóságáról.

Négygyermekes édesanyáról van szó, aki elszenvedte azt a feldolgozhatatlan tragédiát, hogy két gyermekét kényszerült eltemetni. Érdekes, hogy erről is oly ritkán esik szó, amikor például „extremitásait” sorolják. „Idővel egyetlen szenvedélye maradt, önmaga” – olvashatjuk egy könyvben. Talán helyesebb – valósághűbb – lenne így: Idővel egyetlen szenvedése maradt, önmaga. Nagy bolyongásait az 1890-es években tragédiák sora előzte meg: édesapja halála, fia, Rudolf elvesztése és Andrássy Gyula gróf halála. Lánya, Mária Valéria 1890-es esküvőjét bizonyos értelemben szintén veszteségként élte meg. Negyedik gyermekéhez, a Budán született magyar királykisasszonyhoz köztudottan különösen ragaszkodott; a hozzá fűződő kapcsolatáról megindítóan vallanak következő sorai:

Au Clair de La Lune

A hold ezüstfehér lett…
Mutasd meg arcodat,
Kislányom: én kisértek
Az ablakod alatt!

Vad észak tengerén kint
Veszett az én hajóm,
S végső percemben is mind
Feléd szállt sóhajom.

(…)

Egy kagyló kúszva, könnyen
Fogam közé nyomul:
A gyöngye lesz a könnyem…
Tán majd eléd gurul?

De nem sírok, leányom,
A tengervíz alatt!
Bár roppant súly alányom,
A lélek száll: szabad!

Csaponghatok sirályként
Szirtek közt s tengeren.
Fehér sziklán az árnyék:
Cikázó szellemem.

Míg itt laksz, lenn a földön,
A menny üres nekem.
Ne kelljen idvezülnöm
Tenélküled, szivem!

Majd együtt költözünk be:
ott lesz örök tanyánk.
Azért jöttem sietve,
Hogy ne sirasd anyád!

A hold ezüstfehér lett…
Mutasd meg arcodat,
Kislányom: én kisértek
Az ablakod alatt! 

(Részlet, Mészöly Dezső fordítása)

Mária Valéria tizennyolc éves volt, amikor Erzsébet királyné fantasztikus látomásban ábrázolta, miként keresi holt lelke szeretett gyermekét. Így született a fenti vers.

Erzsébet császárné alig múlt húszéves, amikor már három gyermeknek adott életet: 1855-ben megszületett Zsófia főhercegnő, 1856-ban Gizella főhercegnő és 1858-ban Rudolf trónörökös. De közben, 1857-ben, tragédia történt, Budán elhunyt Zsófia, alig kétévesen. Átgondolandó a gyakori felvetés, mely szerint Erzsébet „elfordult” volna Gizellától és Rudolftól, magára hagyta volna gyermekeit. Elképzelhető, hogy esetleg „védte” őket Zsófia halála után. Nem tudhatjuk. A jelenség mindenesetre létezik a lélekgyógyászatban. Zsófia halála miatt Erzsébetet önvád gyötörte, s a bécsi udvar is mindent megtett azért, hogy büntesse, kínozza őt, felelősségét hangsúlyozva. Még Mária Valéria születése után, 1868-ban is sokat gyötrődött ezen Erzsébet királyné; ha Valéria rosszul volt, azonnal a Zsófiával történtekre gondolt. Az vitathatatlan, hogy Gizella és Rudolf nem kapták meg édesanyjuktól a vágyott törődést és figyelmet. 1865 augusztusában azonban Erzsébet császárné ultimátumot intézett férjéhez, mellyel egyrészt önrendelkezési jogát is biztosítani tudta, másrészt sikerült elérnie a gyermekei feletti felügyeleti jogának kizárólagosságát. 

Erzsébet királyné férjéhez, Ferenc Józsefhez fűződő kapcsolatát nem könnyű megítélni. Mária Valéria naplójából azonban erről is sokat megtudhatunk; a császári-királyi pár negyedik gyermeke igyekezett megfejteni a szülei kapcsolatában kialakult válság okait. 1889. november 18-án a következő megállapításra jutott: „a Mama a Papával való közlekedésben több keserűséget, mint vigaszt talál, mert oly nagyon különböző személyiségek”. De persze Erzsébet királyné versei is árulkodóak: 

Könyörgök, kedves Oberon,
Ne hányj szememre mindent!
Mit ér cívódás, fájdalom?
Kár zsörtölődni újfent!

Szabadság többet ér nekem,
Mint bármiféle presztizs.
Holdfényben táncot lejtenem –
Csak nem tiltod meg ezt is?

(Erzsébet királyné: Ferenc Józsefnek. Fordította: Mészöly Dezső)

Titkos kamrám című versében pedig még egyértelműbben fogalmaz:

Szünet! Más jön most – ó! de más!
Függ is külön helyen.
Bármíly kicsiny volt, óriás
Keresztem lett nekem.

Szamár – de telivér! Nagyon
Makrancos, szó, mi szó,
Bár idomított és finom,
Mégsem megbízható.

Nagy fejben sok kis rigolya
Lapult a fül mögött,
S ha bojtját kaptam el: nosza,
Torpant, farolt, szökött!

Hányszor vetett le, épp mikor
Azt hittem, semmi gond;
S lám, engedelmessége jól
Takart kis csapda volt!

Mégis kedves szamár-feje,
Bármennyiszer dühít;
Ezért is van külön-helye
Galériámban itt. 

(Részlet, fordította: Mészöly Dezső)

A Ferenc József és Schratt Katalin közötti kapcsolat sem olyan egyértelmű, mint azt oly sokan vélik. Schratt Katalin, bár a legismertebb, de nem az egyetlen „barátné” Ferenc József mellett. Még tartott a császár kapcsolata Anna Nahowskival, amikor már Schrattal is találkozgatott, mint ismeretes, Erzsébet királyné közvetítésével. Ferenc József és Schratt Katalin kapcsolatának (egyik) pikantériája, hogy folyamatosan jelen van benne Sisi is. Miként vélekedett valójában Erzsébet királyné Schratt Katalinról? 1886-ból származó következő sorai sok mindent sejtetnek ezzel kapcsolatban:

Völgyi zajra riad fel,
S a nyugalma oda;
Viszvámitra király tér
Tehenétől haza.
Ó, király, Viszvámitra,
De ökör vagy, biz’ a…

(Tandori Dezső fordítása. Erzsébet itt a legendás indiai királyra, Viszvámitrára céloz, aki beleszeretett egy tehénbe)

Sisi több versében karikírozza férje és a színésznő kapcsolatát. Itt éppen Titánia tündérkirálynőként írt költeményt Ferenc Józsefről mint Oberonról: 

Oberon? Titánia mit se bánja,
Mit tesz; elve: ne feszélyezzük egymást,
Ha vadgesztenyére vágyik s bogáncsra,
Ő maga talál néki ily miegymást.

(Tandori Dezső fordítása)

De más alkalommal sem hízeleg a barátnénak:

Kövér angyalod érkezik,
Ne félj, e rózsanyárban,
Oberonom, bírd ki egy kicsit
Türelmesebb magányban!

(Tandori Dezső fordítása)

Mária Valériától erről a történetről is sokat megtudhatunk. Megítélése szerint „a Mamának nem lett volna szabad ezt a kapcsolatot ennyire támogatni”.

1888. augusztus 4-én így írt a naplójában: „Délután a Papával és a Mamával közösen mutattuk meg a kertet Schratt asszonynak (...), aki valóban egyszerű és szimpatikus, mégis neheztelek rá, pedig nem is tehet róla, hogy a Papa ápolja ezt a barátságot, a gonosz emberek azonban fecsegnek erről, és nem akarják elhinni, hogy a Papa milyen gyermekded módon fogja fel ezt az egészet, hogy itt is milyen megható tud lenni. Csakhogy róla egyáltalán nem kellene beszélni – ez nekem nagyon fáj, és azt gondolom, a Mamának sem kellene ilyen nagyon támogatni ezt az ismeretséget.”

Talán a császár szerelmi kalandjainál is jobban foglalkoztatja a közvéleményt – napjainkban is – Erzsébet királyné és Andrássy Gyula gróf szép, egymást gazdagító barátsága. Ami vitathatatlan: már első találkozásuk alkalmával kölcsönös, mély rokonszenvet, tiszteletet éreztek egymás iránt, talán többet is, de minden bizonnyal a jó ízlés és lehetőségeik határain belül. Andrássyval ugyanakkor intellektuálisan és mentalitásukból adódóan is sokkal inkább egymáshoz illettek, mint az e tekintetben igen színtelen Ferenc Józseffel. Ezenkívül összekötötte őket a közös ügy – siker –, a kiegyezés, ami Erzsébet életének is egyik kiemelkedő, örömteli eseménye volt. Kapcsolatukat a mai napig sokan félreértelmezik, pedig valós tartalmáról források egész sora árulkodik. Mária Valéria például a következőket írta naplójába Andrássy halálakor: „1890. február 18. – Andrássy gróf ma éjszaka meghalt, hosszú, nehéz szenvedés után. Ha nem is váratlan, de egy új, keserű csapás Mama számára, aki igaz és állhatatos barátsággal úgy ragaszkodott hozzá, mint talán senki máshoz. »Utolsó, egyetlen barátom« – mondta ma. Február 21. – Ma temetik Andrássyt. Mama özvegyéhez utazott – én később mentem utána. – Amikor a Mama elment, biztosította Andrássy özvegyét hűségéről, odaadásáról, szeretetéről, és arra kérte, hogy ő és fiai minden helyzetben támaszkodjanak rá. Mama azt mondta nekem, hogy csak most jött rá, mi volt számára Andrássy: először érzi magát egészen elhagyatva tanácsadó és barát nélkül.” 

1866. január 8-án rokonlelkek találkoztak a Hofburgban, amikor Deák Ferenc indítványára egy országgyűlési küldöttség utazott „a hon tisztelt s forrón imádott anyjának, a felséges királynőnek üdvözlésére” Bécsbe. Erzsébet hibátlan magyarsággal, tiszta kiejtéssel, szabadon beszélve köszöntötte a küldöttséget, azonnal meghódítva ezzel hallgatóságát, legfőképpen Andrássy Gyulát. Erzsébet és Andrássy Gyula szép, egymást gazdagító, támogató, kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló barátsága már ebben az évben elkezdődött, és a magyar gróf 1890-ben bekövetkezett haláláig megmaradt.

Érdemes ismét utalni Mária Valéria szavaira: „a Mama a Papával való közlekedésben több keserűséget, mint vigaszt talál, mert oly nagyon különböző személyiségek”.

Oly nagyon különböző személyiségek… Mária Valéria a lényegre tapintott rá. Mindaz, ami hiányzott Erzsébet és Ferenc József kapcsolatából, jelen volt az Andrássyval való kapcsolatban: Andrássy odafigyelt rá, meghallgatta őt, támasza volt „élete harcaiban”. Festetics Mária grófnő, a királyné udvarhölgye, 1879-ben találóan írta le, milyen szerepet töltött be a magyar gróf Sisi életében:

„Andrássy lemondott; nagyon betegnek látszik és igen örül eljövendő nyugalmának. Nekem nagyon-nagyon fájdalmas dolog ez. Nagy szükségem volt meleg, bátorító szavaira. Ő az egyetlen ember, akivel mindent meg tudtam beszélni, még a császárnét is. Ő éppen olyan jól ismerte és ugyanúgy ítélte meg Őfelségét, mint én. Ismerte kis »bogarainak« az eredetét, – hogy a császárné szavaival éljek. Nem kellett Andrássyval szemben félreértéstől félnem, hogy a róla kialakult kedves, szép kép elsötétülhetne. (…) Andrássy azt mondja, nem szabad a császárnét küzdelmeiben magára hagyni. (…)”

Andrássy Gyula nem is hagyta magára Erzsébet királynét élete tragikus, fájdalmas pillanataiban; Rudolf trónörökös halála után is személyesen igyekezett kinyomozni a történtek hátterét, pontos körülményeit. Fennmaradt Erzsébet királyné Ferenczy Idához írt levele, melyben arról tájékoztatja felolvasónőjét, hogy Andrássyval 9 órakor Ida lakosztályában fog találkozni – a császár tudta nélkül. Andrássyban bízott tehát leginkább, ezért kérte, hogy a Mayerlingben történteknek ő járjon utána.

De a már idézett Titkos kamrám című versben is különleges helye van a magyar grófnak:

A második hű lovagom
Maradt, bármerre ment;
Nincs is e földön jutalom,
Mit meg nem érdemelt.

Cirógatom a régi bőrt,
S emlékekkel tele
Idézem azt a szép időt,
Kettesben Ővele…

(Részlet, Mészöly Dezső fordítása)

Ebben szeretet van, tisztelet, hála, és talán fájdalmas nosztalgia. Érdemes összevetni a többiekről írt soraival.

Általában tényként közlik, hogy Erzsébet császárné-királyné nem szeretett Bécsben lenni. Ezt is érdemes azonban pontosítani. Sisi nem Bécset nem szerette, hanem az udvari miliőt. Édesanyjának, Ludovikának Gödöllőről írt levelében egyértelműen megfogalmazta ezt: „Itt nyugalma van az embernek, rokonok nélkül, nem szekíroz senki, ellentétben Béccsel, ahol ott az egész császári bagázs.”

Rónay Jácint megállapítása is értékes forrás ehhez: „Bécsben az udvar császári, Budán királyi, Ischlben és Gödöllőn családi.”

„Az otthon az, ahol a természet szépsége és vidámság veszi körül az embert” – vallotta Erzsébet királyné. Gödöllőn mindezt megtalálta. 

A magyarok hálásak voltak királynéjuk szeretetéért, megható gondolatokkal méltatták. Türr István például így írt: „Megtanulta a magyar nemzet történetét, a magyar nyelvet, és megszerette magát a nemzetet. Ezáltal lett az ország őrangyala, aki áldásosan működött a király és a nemzet kibékítésében, és ezért az emléke örökké élni fog a magyarok szívében.”

Benedek Elek pedig e sorokkal tisztelgett előtte: „Mi koronát tettünk a fejére, Ő a koronáért szívét adta nekünk. Ezer év óta az egyetlen királyné, kinek szíve melegét érezte a magyar.”

Erzsébet királyné következő, Ferenczy Idának Garatshausenből írt levélrészlete vallomás szeretett Magyarországáról: „Bevallom, hogy kellemes családi köröm daczára, iszonyú magyar honvágyam van.”

És végül egy „kedves” történet: Sisi és a kék ibolya… Általános vélekedés, hogy Erzsébet királyné legkedvesebb virága a kék ibolya volt, illetve kedvenc fagylaltja az ibolyafagylalt. Talán inkább legenda ez, mint valóság. Ez is a mítosz része. Valójában a „természet gyermeke” volt, egész életében a természettel való harmóniára törekedett; örömét, nyugalmát, lelki békéjét ott kereste. Legyen az egy fa vagy a tenger…

Még egy pillantást hadd vetek
Rád, drága tengerem!
Aztán: adieu! – vagy au revoir?...
Így is remélhetem? –
Szép csendes, holdas éjszakán
Mondok búcsút neked;
Elnézem messze csillogó
Ezüstös testedet…
Mikor fövény-partod felett
Végig simít a nap,
Már nem talál itt engemet:
Gyors szárnyam elragad.
Körötted majd lebeg tovább
Fehér sirály-sereg –
S hogy egy hiányzik közülük,
Tán észre sem veszed. (…)

(Búcsú a tengertől. Részlet, Mészöly Dezső fordítása)

De hogy nem csak a kék ibolya volt kedves Erzsébet szívének, arról meggyőzhetnek bennünket görög felolvasójának, Constantin Christomanosnak a sorai is: „Arra tanított, hogy énemnek valódi képét felismerjem önmagamban, és gondolataim zenéjére figyeljek. Az alázatosságát mutatta meg nekem, ugyanakkor mindazt, amit megvetett. Az ő szemeivel láttam meg azt a szépséget, amit az élet rejteget. Megmutatta nekem a hegyekben és a hullámokban rejtőző titkokat, megmutatta, milyen benső kapcsolatok fedezhetők fel az ember, a rózsák és az álmok között. Az óceán végtelenségét zárta a lelkembe, az ég kékségét adta költsön álmaimnak, az erdei fenyő énekét töltögette szavaimba. Neki köszönöm azt, hogy vagyok, s azt, ami vagyok – és amit valaha is gondoltam, csak őt illeti, mert hozzá, az ősforráshoz vezet vissza. A boldogsághoz elég volt megélni azt a jutalmat, ami ő volt nekem.”

És egy megható, a királynéról sok mindent sejtető gödöllői történet: Erzsébet királyné itteni kedvenc helyei a Haraszti erdő és a Fácánkert voltak, valamint a Babat-pusztai nagy tölgyfa, amelyhez egészen különleges kapcsolat fűzte: „Gödöllőn van egy fa, mely a legjobb barátom ezen a világon. Valahányszor Gödöllőre érkezem, vagy elutazom onnan, fölkeresem a fát s néhány perczig szótlanul nézzük egymást. Életem meghitt barátja ő; mindenről tud, a mi bennem végbemegy, az idő alatt is, a mikor távol vagyok tőle. És ő senkinek sem árulja el.”

Visszautalva Mária Valéria aggodalmára, mely szerint édesanyja „szépen fénylő alakját majd torz dicséretek vagy igaztalan vádak alapján talán hamisan ítélik meg”, sajnos, hosszasan folytathatnánk a sort. Nem véletlen, hogy Erzsébet császárné-királyné barátnője, Erzsébet román királyné, költői-írói álnevén Carmen Sylva, így írt 1905-ben a Neue Freie Pressében: „Minden nagyszerű volt ebben az asszonyban: a járása, a haja, a gondolatai, a tekintete, mély, lágy hangjának a csengése, mely mögött az ember mindig a visszafojtott szenvedély hullámait sejtette. Soha nem szerettem elolvasni, mit hordanak Róla össze mások. Azt akartam, semmi ne befolyásolja a róla alkotott képemet, és lelkesedésemet ne rontsa el más emberek véleménye.”

Szerző: Pallagi Mária

Fotó: Merényi Zita; Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2026. március 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.