„Én lelket oltok az evangéliumból” – Papi és szerzetesi hivatásokért imádkoztak Győrben

A szentmisén koncelebrált Császár István, a Brenner János Hittudományi Főiskola Kollégiumának igazgatója, Ferling György győr-gyárvárosi plébános és Grafl Ákos, a soproni Szent Mihály- és Szentlélek-plébánia segédlelkésze.

Hogyan is születik meg a papi hivatás az ember lelkében? – tette fel a kérdést Gyürü Ferenc prédikációjának elején. Mint mondta:

Jézus hívása mindenkihez más-más úton érkezik. Olyan lehet, mint egy nagyon halk, finom dallam. Megszólal, majd elhalkul, újra visszatér, erősödik, míg végül teljesen betölti a bensőnket.

Nagy segítség, ha ehhez a belső hanghoz kapunk egy külső megerősítést is, valakit, aki bátorít, aki hisz bennünk. Személyes emlékként idézte fel, hogy gyermekként a ministrálások, valamint a plébánosa által szervezett közös kirándulások mind növelték benne a papi hivatás utáni vágyat.

Hivatásválasztásának végső bizonyossága azonban egy mélyebb felismerésből fakadt. Abból, hogy az életünk nem csupán a földi létezésről szól. Nem a látszatért élünk, nem csupán test és anyag vagyunk.

Az emberi személy több, mint amit a szociológiai, orvosi, munkahelyi megállapítások írnak róla. Sokkal többek vagyunk ennél, hiszen Isten szeretett gyermekei vagyunk. Aki megálmodott és életre hívott bennünket, az maga a végtelen Szeretet, a Mennyei Atya.

Ha pedig valaki ekkora szeretettel van irántunk, akkor a legszebb dolog, amit tehetünk, hogy a szolgálatába szegődünk és másokat is őfelé vezetünk és terelünk.

A szentmise szónoka a papi hivatás belső szépségét és értékét három gondolatkörben fejtette ki. Elsőként azt fogalmazta meg, hogy a papi hivatás szépsége éppen az eredetéből fakad: közelebb vinni az embereket az Isten utáni vágyukhoz. „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot” – idézett József Attilától, majd Ady Endre Istenhez hanyatló árnyék költeményének címét említette. Ezek a sorok is rávilágítanak a legmélyebb emberi igényre, a transzcendenciára, a hit utáni vágyra. Bár a modern világban sokszor úgy tűnik, hogy az embereket nem érdekli a transzcendens valóság, azonban a lelkünk mélyén mindannyian vallásos lények vagyunk.

Ne tévesszen meg bennünket a mai kor felszínessége, mert az ember lelke mélyen vágyik a Teremtőjére.

Második gondolatként azt fogalmazta meg, hogy papnak lenni azért is gyönyörű feladat, mert a pap segíthet felszínre hozni és kibontakoztatni a legnemesebb emberi vágyunkat. A legértékesebbel törődik és foglalkozik, ami örök az emberben: a lélekkel.

A lélek határozza meg emberi minőségünket. Kiben milyen lélek lakik, olyan emberré válik. Egy orvos meggyógyítja a testet, felírja a gyógyszert, megműti a beteget. Csodálatos hivatás az orvosé, de mi történik, ha a beteg testileg ugyan meggyógyul, de a lelke romokban hever? Mi van akkor, ha valaki fizikailag egészséges, de nem találja élete értelmét?

A pap, az emberi lélek orvosa és építésze, ott kezdi el a munkáját, ahol a többi hivatás lehetőségei véget érnek.

Az ember legfontosabb részét segíti formálni, jobbá tenni, kibontakoztatni.

Hatalmas felelősség ez, de egyben a legszebb feladat is, hiszen a családjaink, a közösségeink, és az egész társadalmunk állapota végső soron az emberi lelkek állapotától függ. Milyen felemelő feladat Isten üzenetét beleplántálni az emberi szívekbe! Látni, ahogy az megfogan, átjárja az ember mindennapjait és jóságos tettekké érik.

Harmadsorban azért is felemelő a papi hivatás, mert a pap ott van az élet legfontosabb pillanataiban. Talán a pap az egyetlen olyan ember a társadalomban, aki az emberi élet minden kulcsfontosságú állomásánál jelen van: amikor az újszülött az Egyház tagjává válik a keresztség szentsége által; amikor két fiatal egymás szemébe nézve örök hűséget fogad egymásnak; és ott van – ami talán a legnehezebb, de a legszentebb szolgálat – a halálos ágynál, fogja a haldokló kezét és reményt visz oda, ahol a világ már tehetetlen.

A papi hivatás mélységét a bizalom elképesztő ajándéka is adja. Rendkívüli kiváltság, hogy az emberek megnyitják a szívüket a pap előtt. Olyan titkokat, sebeket, elrontott döntéseket mernek rábízni a gyóntatószékben vagy beszélgetésekben, amit a világon senki másnak nem mondanának el. Miért teszik ezt? Mert nem a gyarló embert látják benne, hanem Krisztusnak a képviselőjét, aki nem elítélni akar, hanem éppen felemelni.

A pap számára a legnagyobb kitüntetés, amikor a szavára Jézus valóságosan jelenvalóvá válik a kenyér és a bor színe alatt a szentmisében. Ilyenkor a papnak teljesen el kell engednie a saját lényét, egóját, hogy mindent Jézus cselekedhessen rajta keresztül.

A pap küldetését gyönyörűen fogalmazza meg a papköltő Mécs László egyik ismert és sokat idézett versében. A költő egyszer séta közben meglátott egy idős embert, aki egy elvadult rózsatővel foglalatoskodott és megkérdezte tőle: Mit csinál bátyám? Mire az öreg így válaszolt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. A költő ebből merítette a saját hivatása képét is: „Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, / midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: / vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Adja Isten, hogy mindannyian, papok és hívek egyaránt a magunk helyén rózsát olthassunk a vadócba, és szebbé tehessük ezt a világot – zárta elmélkedését Gyürü Ferenc.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ábrahám Kitti

Magyar Kurír