„Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők” – Ismét volt Közösségek szentségimádása Budapesten

A két és fél órás imaalkalmon a tavaly a NEK-re alakult La mia Fonte énekkarból, band és szimfonikus zenekarból álló formáció végzett zenei szolgálatot Farkasházi Dávid, a bazilika karnagya és a Közösségek szentségimádásának karmestere vezetésével. 2021-ben a különböző közösségekből érkező énekesek és zenészek számára lebilincselő élményt nyújtott, hogy nem ismerve egymást mégis milyen nagy összhang alakult ki köztük. Ez a zenei és lelki összecsengés, együtt hangzás kiegészült Virágh András Gábor, a bazilika orgonistájának improvizatív játékával.

A Közösségek szentségimádása hagyományteremtő szándékkal ismétlődött meg az idén. A szervezés és a megvalósítás a főegyházmegyei ifjúsági referatúra és a bazilika együttműködésének köszönhető, az oltárszolgálatot és az asszisztenciát a Műegyetemi Katolikus Közösség biztosította. Az imádságot elmélyítő, istenkereső és dicsőítő énekek között négy tanúságtételt is hallhattunk, amelyek mind az este fő témájának, a szőlőtő és a szőlővessző példázatának egy-egy részletére épültek. A templom oldalhajóiban tizenkét atya gyóntatott a szentségimádás alatt.

Este hét órára megtelt a Szent István-bazilika fiatalokkal, idősebbekkel, összetartó közösségekkel és egyedül érkezőkkel. Mohos Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, a bazilika plébánosa, valamint Gőbel Ágoston köszöntötte a résztvevőket és azokat, akik az EWTN Katolikus Televízió által kapcsolódtak be a közös szentségimádásba.

Virágh András Gábor lelket emelő orgonajátékára bevonult az asszisztencia, az oltáriszentséget Mohos Gábor hozta a NEK-re készített monstranciában. A Pangue lingua elhangzása után leborulva köszöntötték a szentségben jelen lévő isteni fölséget, Krisztus Jézust. Ezután elhangzott a János evangéliumának 15. fejezetében olvasható részlet, mely a szőlőtő és -vessző hasonlatán túl a parancsok megtartására buzdított, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében, barátságában, örömében; hogy gyümölcsöt teremjünk, és legfőképp szeressük egymást.

Veronika volt az első tanúságtevő, aki történetével példázta, valóban

Isten választ minket, és nem mi őt.

Elmondta, a hetvenes években a kommunizmus alatt született. Részesült hitoktatásban, sokáig védőburokban élt, de kamaszkorában kiszakadt a kisközösségből, és vasárnapi keresztényként egyre mélyebben belemerült a homeopátiába és az ezotériába. Nagy betegségből gyógyult meg a homeopátia segítségével, majd fogorvos lett, hogy gyógyítsa az embereket, közben ezt a módszert népszerűsítette. Mindeközben ugyan ért el sikereket, de egyedül maradt, elvesztette a barátait, a munkahelyét, összeveszett a szüleivel. Kikerült Dániába, ahol egyre magányosabb, elszigeteltebb lett. Az imádság tartotta meg: mondta a rózsafüzért, aminek a szeretetét és a Szűzanya iránti tiszteletet még Ocsovai Grácián ferences szerzetes ültette el a lelkében.

Az egyre mélyebb sötétség átélése után hazakerült. Első útja a gyóntatószékbe vezetett, majd eljutott Međugorjéba, ahol azt kérte a Szűzanyától, vezesse el Jézushoz. Kétségbeesésében azt gondolta, soha nem lesz férje, emiatt szerzetesi hivatásra gondolt, aztán szembesült azzal, hogy mégsem ez az útja. Attól fogva férjért könyörgött, akit három hónap múlva az Új Aratás Közösség egy lelkigyakorlatán meg is ismert. Már 35 éves volt, amikor három évvel később még mindig hiába vártak a gyermekáldásra. Kiderült, hogy egy rosszindulatú daganat áll a gyermektelenség hátterében. Egy korábbi közösségi alkalmon – amikor a daganatnak még híre-hamva sem volt – az imában azt a képet kapták, hogy ő fekszik a műtőasztalon, és Jézus operálja. A rémes helyzetben ez a kép adott erőt a számára. Amikor Veronikát valóban megműtötték, még ő biztatta és nyugtatta az orvost. A kemoterápiát nem fogadta el, hiszen gyermeket szerettek volna, nem akarták a petesejteket is elpusztítani. Három hónapra rá megfogant a kislánya, aki most 12 éves lesz, majd rá négy évre a kisfia. Története arra tanította, nem az a lényeg, hogy mindent megértsen, hanem hogy átadja az életét, mindenét Jézusnak, és az ő kezébe helyezzen mindent.

Viktor a szőlővessző megmetszésével kapcsolatban mondta el élettörténetét. Beszámolt arról, hogy gyerekként már hallott Jézusról, de sokkal izgalmasabb volt számára a csibészkedés, a csatangolás, ezek több pillanatnyi örömet adtak, mint az elcsendesedés. Kamaszkorában aztán egyre nagyobb méreteket öltöttek a kalandozások, amelyek aztán a kísértéseket és a bűnt is hozták magukkal. lIyenek voltak a határokat feszegető bulizások, az alkohol, a drogok kipróbálása, pornográfia, éjszakázás, sőt egy rendőrségi ügy is. A szülei tehetetlenek voltak. Viktor, mint mondta magáról, megszerette a kényelmes életet, beszippantották a vágyai, erőszakossá és manipulatívvá vált. Önző viselkedésével észrevétlenül is sok fájdalmat okozott a környezetében élőknek, visszaélt az emberek szeretetével anélkül, hogy ezt felismerte volna, hiszen vakká tette az önzés. Ezek „egyiptomi rabszolgaságban töltött évek” voltak számára, miközben mégis „látszólag tele voltak a húsos fazekak”.

Hívő unokatestvére egyszer elhívta egy hittantáborba, ahol a közösség befogadása által találkozott Isten szeretetével. Végre valahová be tudott illeszkedni, és a szeretet el tudott hatolni a szívéig. Itta magába a napi evagéliumot, elsőáldozó és bérmálkozó lett, életgyónást végzett, belépett egy templomi közösségbe. Kiscsoportot is vezetett, szervezett, buzdította a többieket – emberek halásza lett. Világosságra jutott, önmaga lehetett. De ez a falatnyi mennyország nem tartott sokáig. Új, élő hittel, mégis a régi szokások rabságában folytatódott az élete. Még mindig túl mohó volt, és minden jót habzsolni akart, mint a múltban, hogy minél több örömben lehessen része. A kiégésig hajszolta az önmagában jó dolgokat. Ekkor tudatosult benne a régi és az új ember harca, ami a mai napig tart. Megtanulta elengedni a kalandok hajhászását, a megfelelési kényszert, de Isten megmaradt neki, és még közelebb került hozzá, mint azelőtt. Tudja, hogy csak vele teremhet gyümölcsöt, és türelmesnek kell lennie.

Ő valóban megmetsz és megtisztít, hogy a tő még többet teremhessen.

Ágnes arról beszélt, hogyan talált rá a szőlőtő és hogyan teljesítette a bő termés ígéretét. A lány jelenleg egy keresztény ifjúsági szervezetnél önkénteskedik, elvégezte a pszichológia szak alapképzését, és grafikusként is tevékenykedik. Középiskolás korában és egyetemistaként sokat töprengett, mit kezdjen a képességeivel, kivé akar válni, ki ő igazán, és mit kell tennie ahhoz, hogy kihozza magából a maximumot. Amikor nekilendült volna, hogy adja magát, feszítette, melyik lehetőséget válassza. Nem mert dönteni, mert félt, hogyha elindul egyfelé, akkor örökre le kell mondania minden másról. Nem tudta, miért hozzon áldozatot, miért ne. Másrészt az is nyomasztotta, hogy maradandót kell alkotnia, ki kell hoznia magából a maximumot, nem lehet középszerű. Elveszett a gondolatmeneteiben, és fogalma sem volt, mit akar. Belekezdeni sem tudott már semmibe, teljesen megbénult a döntéskényszer súlya alatt.

Társaságokba menekült, amikor Isten a szeretetével rátalált, és mindent megváltoztatott. A Lelkes Napok táborában 2016-ban Ágnes rengeteg ajándékot kapott, elkezdődött a személyes istenkapcsolata. Megtapasztalta az Atya szeretetét, felfogta, hogy ő megváltott és szabad, a lényeg, hogy maradjon az Úrral kapcsolatban. Elkezdett szolgálni, hogy másokat is elvezessen az Istennel való találkozásra. Két évig közösségvezető, majd a Lelkes Napok szervezőcsapatának tagja lett. Grafikát is kezdett tanulni, ami által több Istenhez vezető esemény arculatát alkotta meg, és a közösségi médiát is értékeket közvetítve használta. Isten rávezette arra, hogy azzal adja a legtöbbet és a legjobbat, ha saját magát adja, a képességek és eredmények csupán eszközök. Ezáltal megszabadult a hasonlítgatásoktól, félelmektől, bénultságtól. Megtanulta, hogy

lehet hibázni, újrakezdeni, folyamatokban benne lenni… Istennek az számít, hogy kapcsolatban maradjunk, és mindent vele és általa tegyünk.

„Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.” Flórián három gyermek édesapja, 18 éve házas. Római katolikus családba született, de otthon nem beszéltek a hitről, nem imádkoztak együtt, csak karácsonykor. Beépült az életébe, hogy Istennel való kapcsolata magánügy, amiről nem kell másoknak beszélni. Fontos volt számára a tízparancsolat megtartása, és azt érezte, ő jobb, mint a többség. 2016-ban egy Cursillo által szervezett lelkigyakorlaton azonban új alapokra helyeződött Istennel való kapcsolata. Ekkor jutott el a fejétől a szívéig, hogy felelős másokért, felelős azért, hogy Istenről halljanak az emberek. Motoszkált benne, hogyan lehetne az örömhírt elmondani másoknak, de nem tudta, hogyan csinálja. Két évvel később belefutott egy hirdetésbe, ami „emberhalász-szemináriumra” hívta. Úgy érezte, ez neki szól. A képzés mottójának vége –  „aki pedig nem hisz, elkárhozik”– pedig mélyen a szívébe vésődött. Sokszor gondolta: mi alapján várjuk el, hogy a környezetünkben élők megtérjenek, ha nem beszélünk nekik Istenről? A felelősségvállalás másokért mélyen megindította. A Flórián környezetében élők vallásukat gyakorló emberek, akik sokszor csak szokásból járnak templomba. Az ő hivatása elsősorban hozzájuk szól, hiszen ő is így élt korábban.

A tanítványság, a folyamatos fejlődés a hitben fontos volt számára gyerekkora óta, de tudja, hogy ez az élete végéig tartó folyamat. Isten rengeteg kegyelemmel halmozta el őt, mégis türelmesen tudott várni, hogy végre elfogadja a hívását. Flórián rájött, ha Isten ilyen, akkor ő sem várhatja, hogy körülötte mindenki egyik napról a másikra megtérjen. Amit tehet, hogy bátran tanúságot tesz, és imádkozik a környezetéért. Isten örömhírét nem akarja megtartani magának, azt szét kell kürtölni a világban, mint ahogyan a személyes örömöket is megosztjuk, hiszen

a hit nem magánügy.

A tanúságtételek között a közös énekek segítették a lelki elmélyülést. Virágh András Gábor orgonaimprovizációja nemegyszer átvezetett a szimfonikus-gitáros vagy a többszólamú kórusművekbe, így egy spirituáléba is, mely a tanúságtételek után hangzott el.

Az egyre hangosabb zenés dicsőítés és áldó imádság betöltötte a bazilikát, amit csendes személyes imádság követett váltakozva, egyre inkább Krisztus király ünnepéhez illő énekekkel. A Tantum ergo éneklése közben Mohos Gábor megtömjénezte az Oltáriszentséget, majd szentségi áldást adott. Christus vincit, Christus regnat, Christus, Christus imperat – zárta a szentségimádást a Krisztus király-ünnep himnusza.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Zuggó Zsolt

Magyar Kurír