„Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodás dolgokat művelt” – Emlékezés Camillo Ruini bíborosra

Camillo Ruini bíboros neve a magyar katolikus hívek számára leginkább a 2007 őszi budapesti Városmisszió eseményei kapcsán lehet ismert. XVI. Benedek pápa akkori római vikáriusa ugyanis a pápa különleges küldötteként vett részt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye e jeles eseményén.

De álljunk meg itt egy szóra: mit is jelent az, hogy Őszentsége vikáriusa a Római Egyházmegyében? Róma püspöke a pápa. De a Világegyház terhe is nyomja Szent Péter apostol mindenkori utódának vállát, így a „saját” egyházmegyéjére, főként annak adminisztratív terheire, egyházkormányzati feladataira jóval kevesebb figyelme jut. Bár még fiatalabb korában II. János Pál pápa igyekezett a Római Egyházmegye plébániáit személyesen is vizitálni, a pápák pedig egyik legkedvesebb feladatuknak tartják, hogy a Római Egyházmegye számára személyesen szenteljék fel az új papokat, mégis jócskán rászorulnak, hogy egy különleges hatáskörrel felruházott helynök vezesse gyakorlatban az egyházmegyét.

Amikor 1999-ben a Római Nagyszeminárium növendéke lettem, ez a vikárius Camillo Ruini bíboros volt. Többször is találkoztunk vele, hiszen a papnevelő intézetben tanév elején és végén, valamint a karácsonyi hazautazás előtt személyesen eljött, hogy nekünk misézzen és néhány atyai gondolatot megosszon velünk. A római növendékekkel rendszeresen beszélgetett négyszemközt is. De bárkivel találkozott, barátságosan köszöntötte.

A Bizalom Édesanyjának évenként visszatérő ünnepe a szemináriumi év „szíve”. Ruini bíboros számára minden esztendőben fontos volt, hogy hivatalban lévő vikáriusként maga legyen a délelőtti ünnepi szentmise főcelebránsa. Bár szépen tudott reprezentálni, mégsem veszett el benne papi, püspöki lelkisége. Érezhető volt, hogy őszintén szereti és tiszteli a Szűzanyát. És az ünnep estéjén, amikor János Pál pápa személyesen is meglátogatott bennünket, természetesen hűséges vikáriusa is mindig vele volt.

A városban járva, újságok címlapján is jó volt őt viszontlátni; jó volt a jellegzetes mediterrán reggelizőbárok utcai teraszain kávéjukat kortyolgató és az élet nagy dolgait széles gesztikulálással megtárgyaló helyi népek beszélgetéséből is kihallani nevét; valamint tévéképernyőkön is megpillantani, mivel bokros egyházmegyei teendői mellett püspökkari elnökként közéleti tevékenysége is igen kiterjedt volt. Sokaknak tetszett, másoknak nem, ő nemegyszer nyíltan kiállt a katolikus hit és erkölcs védelméért.

Első rektorunk püspöki kinevezését is személyesen jelentette be nekünk, és megbecsülése jeléül Dél-Itáliába is elutazott, hogy ott püspökké szentelje őt. Mindezt úgy, hogy tudtuk: akkor, életének hetvenes éveiben is már szenvedett szívproblémáktól.

Biztos pontnak éreztük, tapasztalt, bölcs, szelíd jó atyának, aki a szomszédos lateráni vikariátuson mindannyiunkért dolgozik.

Leszámítva egy-egy riválisát vagy őt kevésbé kedvelő egyént, számomra a leginkább szívmelengető azonban mindig az volt, amilyen szeretettel maguk a római papok beszéltek róla.

A római szemináriumi évek fontos csúcspontjának számított az őszi diakónusszentelés is, melyet ő maga végzett. Szokás volt ugyanis, hogy a teljes évfolyamot ő szenteli diakónussá, a papszentelésben pedig mindenki saját főpásztora által részesüljön otthon. Ez a tudat lelkesített bennünket is évről évre. Hosszú vikáriusi szolgálata alatt, ha jól tudom, hat magyar növendéket indított el így a klerikusi létben.

Számomra is kulcsfontosságú nap volt 2004. október 30-a, amikor az egyházi rend szentségének első fokozatából az ő kezei által részesülhettem Róma székesegyházában, a lateráni bazilikában. És ez tagadhatatlanul is szőtt egy olyasfajta lelki kapcsolatot, mely által még inkább atyaként tekintettem rá, hiszen általa kaptam új „életet”, egészen új szentségi küldetést az Egyházban, amihez a papszentelési kegyelem később hozzáadódott. Legnehezebb papi szolgálataim idején sokszor felizzott bennem a lateráni diakónusszentelés emléke, és belül figyelmeztetett: ne feledjem soha, hogy a diakonátus papként is bennem van, a szolgáló szeretetre szóló küldetésem már a papságot is megelőzte jó hét és fél hónappal!

Ruini bíborosnak a Szűzanya iránti szeretete nem csupán a Madre della Fiducia ünnepein ragyogott fel mások számára is építő módon.

Személyes emlékként őrzöm azt is, amikor doktori tézisemből tiszteletpéldányt küldtem neki. Ő villámgyorsan és kedvesen gratulált saját kézírással, éreztetve, hogy érdekli a téma.

Ami azonban a Világegyház számára ennél fényévekkel fontosabb, az XVI. Benedek pápa kinevező gesztusa volt, mellyel a már vikáriusként nyugállományban lévő Ruini bíborost 2010-ben kiemelt feladattal bízta meg: vezesse ő annak a szakemberekből álló bizottságnak munkáját, mely a međugorjei jelenségek vizsgálatára volt hivatott. Mint ismeretes, a bizottság tíz éven át dolgozott, végül – az akkor használatos terminológia szerint – megfogalmazta: az első másfél hét jelenségeiről megállapítható azok természetfölöttisége. Nyolcvanas éveiben, fogyatkozó fizikai erejével is az Egyház iránti hűségének fogyatkozhatatlanságáról tett tanúságot e feladat vállalásával is.

Zárszóként még hadd térjek vissza 2004 végére. Ruini bíboros atya a szeminárium teljes közösségét – köztük minket –, másfél hónapja szentelt diakónusokként személyesen várt Szeplőtelen Fogantatás ünnepére, hogy együtt szolgáljuk lateráni aranymiséjén. A szentmise végén osztott szentképen – melyet mind a mai napig őrzök egyik zsolozsmáskönyvemben – a mennybe felvett Szűzanya található. Hátoldalán a szokásos megemlékezésen túl egy idézet az aznapi főünnep liturgiájából, mely már akkor is a hála szavának minősült, de most, földi életéből elköltözve is szép összegzését adja majd’ 72 év papi lelkületének.

Tekintsünk mi is e zsoltársor szavaival és a mennyország felé tekintő hittel, bizalommal Camillo Ruini bíboros életére, társulva akkori hálaadásához: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodás dolgokat művelt”.

Fotó: Kovács Zoltán atya; Vatican Media (kiemelt)

Magyar Kurír