„Extra omnes!” – Vagy mégsem?

Péter apostol utódának, az Egyház 267. pápájának megválasztása a húsvéti időben kezdődik: a Szűzanya hónapjában, május 7-én. A Sixtus-kápolnába bevonuló és ehhez a Szentlélek világosságát kérő kardinálisokban mintha némiképp felismerhetnénk az „emeleti teremben” összegyűlő apostolokat, akik Jézus mennybemenetele után „mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (ApCsel 1,14).

Krisztus Urunk az Apostolok cselekedetei által is megnevezett „emeleti terem”-ben alapította az Eucharisztia szentségét és hagyta meg apostolainak: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Pünkösd előtt újra imádságra gyűlnek össze ugyanitt – melyben az Istenszülő is társul hozzájuk –, és erre az Úr válasza a tüzes lélekáradás lesz, melyben mindnyájan részesülnek. Szent II. János Pál pápa szavaival élve: „Ebben a pillanatban indult el az Egyház a hitnek azon az útján, mely emberek és népek történetén átvezető zarándokút. Tudjuk, hogy ennek az útnak a kezdeténél jelen van Mária, ott látjuk őt az apostolok között, az utolsó vacsora termében, »amint imádkozik és esdekel az ajándékért: a Szentlélekért«” (Redemptoris Mater, 26). A konklávé kezdetén a bíborosok is imába merülve hívják a Szentlelket, miután átlépték a Sixtus-kápolna küszöbét. Ez is egyfajta „emeleti terem”: nem csupán azért, mert lépcsők vezetnek fel oda, hanem azért is, mert kápolnaként az Eucharisztia áldozatának szentelt hely, még ha mostanában jellemzően nem is arra használják.

„Mindenki távozzon!” – hangzik a szertartásmester felszólítása a pápaválasztás kezdetekor mindazok irányába, akik nem tartoznak hivatalosan a konklávéhoz. Ám ekkor se feledjük: a szenteket, a megdicsőült Egyház tagjait nem lehet kiparancsolni sehonnan! Ellenkezőleg: igen jó felismerni életünkben csendes, diszkrét, segítő jelenlétüket. Köztük kiemelten a Szűzanyáét, aki az Egyház Anyja. Bár nyilvánvalóan ők nem e világi módon vannak jelen a kápolnában, hazaköltözött testvérekként a földi zarándokútjukat járó bíborosokat ott nagyon is segíteni tudják. A megdicsőültek, a szentek közössége révén láthatatlan, ám igen hatékony résztvevői tudnak lenni a zarándok Egyház életének: a hivatali ügyekbe, döntésekbe, köztük a pápai titoktartással védett eljárásokba is természetfölötti mivoltukban „belelátva”, sokszor meglepő módon is segítségünkre tudnak lenni. Jó tehát szövetkezni velük, azonban soha nem önös érdekek érvényesítése végett, hanem emberi tanácskozásainkhoz bátran „meghívva”, dilemmáinkba beavatva őket, testvéri segítséget remélve részükről ahhoz, hogy Isten szándékai szerint kereshessük együtt a megoldásokat. Nem véletlen, hogy e grandiózus kápolnába vonulva a bíborosok az ő közbenjárásukat is kérik, a Mindenszentek litániáját énekleve.

Az Egyház Feje, a valódi Vezető természetesen ebben a helyzetben is Krisztus. Akinek pedig sugallatára a döntéshozók hivatottak hallgatni, az továbbra is a Szentlélek. Ugyanaz a Lélek, aki a pünkösdi lángtengerben épp megszülető Egyház apostolait is áthatotta és útnak indította. Fontos, hogy a szenteket soha ne ültessük az üdvösségünkért ténylegesen, isteni erővel tevékeny Szentlélek helyébe, mert az komoly egyensúlyvesztést eredményez. (Itt nem fejtem ki, csupán röviden megemlítem egy neves mariológus kollégám meglátását, miszerint a Szentlélekre, üdvtörténeti funkciója miatt sokkal jobban ráillene a „társmegváltó” jelző, mint Máriára – fontos tehát, hogy ne keverjük össze a személyeket és küldetésüket!) A szentek – és köztük különösen is a Szűzanya – annak idején evilági létükben is az isteni Lélek „emberi hordozói” voltak, most pedig, mennyei közbenjárásuk által szintén ugyanazon újjáalkotó Lélek „munkatársai” az üdvösség művében, a maguk szintjén.

Az Egyház Anyja kiemelkedő módon hordozója az isteni Léleknek, és általa az Újszövetség Frigyszekrénye is, hiszen a testet öltött isteni Ige méhében lakozott. Fiának testvéreire is anyai figyelmet fordít, különösen azokra, akik Jézus mai tanítványaiként hivatottak az Egyház egésze érdekében nagy horderejű döntéseket hozni. A Szűzanyát a bíborosok tudatosan is beavatják személyesen megérlelt döntésükbe, amikor – egy szép, régi hagyományt követve – a konklávé előtt zarándokként szabadon felkeresik a Jó Tanács Anyjának gennazzanói kegyhelyét, hogy a személyes ima csendjében vele is „megkonzultálják” a következő lépéseket.

A pünkösdi lélekáradásban tehát Mária imája is tagadhatatlanul benne volt. És az eredmény: a sok különböző nyelvű ember beszéde a Lélek tüzében érthető lesz minden jelenlévő számára (vö. ApCsel 2,1–11). A gonosz lélek egekbe hatolni akaró torz törekvésének a bábeli nyelvzavar lett szomorú kimenetele. A Krisztus feltámadása utáni ötvenedik napon azonban, Isten Lelkétől vezetve, épp ennek szöges ellentétét látjuk. És jó rácsodálkoznunk: a sokfelől érkező pápaválasztó bíborosok különböző szavazatain – mint többféle „nyelven”, kifejezésmódon – keresztül is képes érvényesülni az Egyház Lelkének egységteremtő ereje, Istennek az emberi sokféleség ellenére, vagy éppen azon keresztül is, az egyetlen látható Főt kiválasztó szándéka. Utána is fontos feladatuk lesz, hogy Róma új püspökének vezetésével és vele szoros közösségben – akárcsak Péter fősége alatt a többi apostol – a bíborosok ugyancsak a Lélek tüzében folytassák apostoli küldetésüket. Akkor is, ha esetleg személyesen nem arra szavaztak, aki ténylegesen pápa lesz.

„Extra omnes” – „mindenki kifelé”? A szentek biztosan nem! Ők maradnak, sőt imádkozni, Istenre figyelni tanítanak a pápaválasztás történelemformáló óráiban, napjaiban is! Az apostolok mai utódait megjelenítő kardinálisok szintén hivatottak „emeleti terem”-ként tekinteni a Sixtus-kápolna beimádkozott terére, melyben az Örök Főpap Édesanyja imájával különösen is kíséri tevékenységüket. Szintén II. János Pál pápát idézve: „Az Egyház állhatatosan kitart Máriával az imádságban. Az imádkozó Egyháznak ez a Máriával való egysége kezdettől hozzátartozott az Egyház misztériumához: jelenlévőnek látjuk őt ebben a misztériumban, mint ahogyan jelen van Fiának misztériumában” (Dominum et vivificantem, 66).

Bízzuk hát most a konklávén résztvevő atyákat leginkább az Egyház Anyjának oltalmába, hogy döntéshozatalukba a megdicsőült Egyház tagjait is lélekben beavatva, sokkal jobban meghallhassák, „mit mond a Lélek az egyházaknak”! Mi pedig, távolból szintén imánkkal kísérve a közelgő konklávé eseményét, kérjük Szűzanyánkat, akár májusi litániáinkat is e szándékra ajánlva, hogy most e felelősségteljes döntések közepette különösen is álljon szeretett bíboros fiai mellett! Tapasztalják meg a pápaválasztás minden mozzanatában, hogy – Ferenc pápa szavaival élve – ő ebben is a „közelség Madonnája”!

Szöveg: Kovács Zoltán 

Fotó: Kuzmányi István

Magyar Kurír