„Fogadj el engem, Istenem” – Beöltözést és fogadalomtételt ünnepeltek Pannonhalmán

Urunk színeváltozásának ünnepén a reggeli laudes keretében Gellért Csaba – Metód testvér – öltözött be és kezdte meg a noviciátust.

A konventmisén Rajta Emmánuel tett ünnepélyes örökfogadalmat.

A vesperásban az ünnepélyes fogadalom szerinti jubilánsok – Lukács atya, Cirill főapát és Pál atya – újították meg fogadalmukat, és a közösség Isten áldását kérte rájuk.

A szerzetesi képzés második – egyéves – szakasza a beöltözéssel veszi kezdetét. A jelölt ekkor kapja meg a szerzetesruhát és új nevét a közösségben. A novícius feladata, hogy a bencés életmódot megtapasztalva, a Szentírást kitartóan olvasva és minden vágyakozásával Isten felé fordulva tisztázza, hogy valóban a szerzeteséletre van-e hivatása. Idén augusztus 6-án Gellért Csaba öltözött be, aki Hortobágyi T. Cirill főapáttól a Metód nevet kapta.

A zsolozsmán Gérecz Imre magiszter beszédében hangsúlyozta: a szerzetesi élet kezdete, a noviciátus éve „ingerekben szegény, mégis egész életre meghatározó élmények, megélések ideje”. A külső zajok és a túlhajszoltság tudatos kikapcsolása belső csendre és figyelemre vezet. A szavak és gondolatok csendjében felerősödik, ami a háttérben mindig is ott szunnyadt. „Felszabadító tapasztalatok, levegőhöz jutás, de szorongással teli felismerések, lelkünkből kiszakadó érzések, régóta hordozott sebek és fájdalmak is. Ezeknek szóhoz kell jutniuk, és el kell csendesedniük, hogy észrevegyük Isten látszólag ingerszegény, de éltető jelenlétét, mint az álmából ébredő Illés a sült cipót és a korsó vizet” – mondta Imre atya. Metód testvérhez fordulva így fogalmazott: „Rád is hosszú út vár, amihez Isten nemcsak angyalokat, cipót és vizet ad neked segítségül, hanem a szent hegyre is elvezet, mert Ő maga szeretne találkozni veled, megmutatni neked önmagát, és szólni hozzád.”

Metód testvér a most megkezdett egyéves noviciátus után, hivatásában megerősödve egyszerű fogadalommal köteleződhet el a bencés közösségben. Ezen időszak után pedig, ha szándékát jól megfontolta, a közösség és az apát támogatásával ünnepélyes fogadalmat tehet, azaz örök életre elköteleződhet.

Ahogy tette azt a konventmisében Rajta Emmánuel testvér.

„Emmánuel testvér” – szólította az örökfogadalmat tevőt a társmagiszter, Lőrinc testvér. „Itt vagyok” – hangzott a válasz. Majd Hortobágyi T. Cirill OSB főapát folytatta: „Kedves fiam! Mit kérsz Istentől és szent Egyházától?” Emmánuel testvér így felelt: „Hogy az Úr szolgálatában és Szent Benedek családjában mindhalálig állhatatosan megmaradhassak.”

Majd a főapát szentbeszéde következett.

„Ami most itt történik, Emmánuel testvér örökfogadalmakor, az kizárólag a hitről szól. Az Istenbe vetett bizodalmas, reménykedő, állhatatos hitről. A hit nem egy vallási tanrendszer elfogadása, nem erkölcsi alapelvek hangoztatása, nem jólfésült és illemtudó élet, hanem a szívünkből feltörő hatalmas igen: igen egy közösségre, igen egy helyre, igen egy életformára, igen az istenkapcsolatra, igen magára az Istenre – emelte ki a főapát. – Ez az igen nem egy időre, hanem egy életre szól. Kitartóan, állhatatosan, hűségben!”

A modern élet egyik legfontosabb tulajdonsága a mobilitás. Ma az emberek többet mozognak, mint valaha, és nemcsak földrajzilag, hanem munkájuk, kapcsolataik és elköteleződésük viszonylatában is. Sokakat a biztonság érzésével tölt el a tudat, hogy ha egy helyen, egy munkakörben, egy kapcsolatban elégedetlenek lesznek bármi miatt is, van alternatíva, van választási lehetőség.

Mi, szerzetesek is mobil emberek vagyunk, de másként, hiszen „ez a közösség és a hely, ez az életforma és a kapcsolatok egyáltalán nem statikus, nem mozdulatlan, nem változatlan, hanem úton levés, egy életen át tartó menetelés, keresés-kutatás; csúcsokkal és völgyekkel, lelkesítő élményekkel és frusztráló tapasztalatokkal, tágassággal és korlátokkal – fejtette ki Cirill atya. – A mi szerzetesi mobilitásunk nem a fizikai helyváltoztatás, nem a kapcsolatok vagy az életmód változtatása, épp ellenkezőleg, ezekben kitartóak, állhatatosak és hűségesek szeretnénk maradni. A mi szerzetesi mobilitásunk

egy belső út, a kérdések és válaszok útja, a hit belső útja, amelyik nem elégszik meg jól érthető, leegyszerűsítő, ideologikus válaszokkal, hanem folyamatosan kérdez és árnyaltabb válaszok után kutat.

Ennek a belső útnak egy nagyszerű élmény a hajtóereje, a bizonyosság élménye, a meghívottság élménye, amikor Isten megérintett engem, és ezáltal oly titokzatos és magyarázhatatlan módon, de összerendeződött minden. És ez az összerendezettség tart meg a lejtők, a korlátok és a frusztráló tapasztalatok idején is.”

Egy ilyen belső útról szól a mai evangélium is. Jézus már egy jó ideje úton volt tanítványaival Jeruzsálem felé. Amikor a Tábor hegy közelébe értek, kiválasztott közülük hármat: Pétert, Jakabot és Jánost, és magával vitte őket; talán karon is ragadta őket, s úgy ment föl velük a hegyre. Kiválasztottan, baráti közelségben – fogalmazott a főapát. – A Tábor hegy a hit belső útján fontos tapasztalat számukra, amikor Jézus színében elváltozik, és megpillantják ragyogó arcát, azt az arcot, amelyet eddig mindig olyannak láttak, mint bármelyik másik emberét.

Azután megjelenik Mózes és Illés is, a törvény és a próféták. A törvény a vallásgyakorlás, a vallási élet szabályozott ritmusát jelenti; a prófétai elem pedig a váratlan, a meglepő, előrelendítő isteni irányítás. Valódi istenélmény. Ez a tapasztalat összerendezett bennük mindent. A teljes, a tökéletes, a beteljesült élet pillanata. Ezt szeretné Péter megragadni. Álljanak itt sátrak, ahol mindenki félreérthetetlenül láthatja, amit ő és a két másik apostol látott. Így szinte tapinthatóvá válna Isten közelségének ereje. De Jézus nem egyezik bele, és egyszer csak újra a megszokott formájában áll előttük. Megtiltja, hogy beszéljenek róla, mert ezáltal a többiek épp úgy félreérthetnék a helyzetet, mint Péter. Azt gondolnák, hogy Isten ereje látható módon, úgy nyilvánul meg közöttünk, hogy az elképzeléseink szerinti paradicsom, az ég leszáll a földre. Anélkül, hogy végigjárnánk hitben, nem pedig bizonyosságban azt az utat, amit Isten szán nekünk.

A hegyről leérve a kitartás, az állhatatosság és a hűség ideje következik a tanítványok számára. Ez a hit útja minden élethelyzetben.

Péter, Jakab és János, e látvány kiváltságos tanúi állnak majd Jézus mellett a Getszemáni-kertben is. Krisztus misztériumának ez a két eleme elválaszthatatlanul összetartozik: a kínszenvedés és a dicsőség.

Isten országa hétköznapjaink szokásos keretei között épül, a kínszenvedés és a dicsőség tapasztalata által bontakozik ki bennünk a kitartásban, az állhatatosságban és a hűségben, a hit útját járva, nem a bizonyosságét”

– emelte ki Hortobágyi T. Cirill. Majd az örökfogadalomtételre készülőhöz fordult: „Kedves Emmánuel testvér! Ott a színeváltozás hegyén bár Jézus arca sugárzik, mégsem Jézus változik meg, hanem a három tanítvány. A hit belső útján, a Jézus-kapcsolatuk útján léptek előre. A felhőből hallatszó hang – »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok« – arra bátorítja őket, hogy most már egész életük során a hitnek ezt az útját járják. Még a kereszt tövében is Jézusra hallgassanak, állhatatosan, hűségesen, kitartóan.

A Te életedben is voltak Tábor hegyi jelenetek; bizonyára ez a mai alkalom, ünnepélyes örökfogadalmad napja is ilyen. A mai napot követő sok-sok év és évtized állhatatos, hűséges kitartása hátterében álljon majd ez a mai tapasztalat! Legyen egész életed a szívedből feltörő igen: igen a mi közösségünkre, igen erre a helyre, Pannonhalmára, igen a mi életformánkra, igen az istenkapcsolatra, igen magára az Istenre, kitartásban, állhatatosságban, hűségben! Ámen!”

Az igehirdetés után Emmánuel testvér leborult a földre az oltár mögött, miközben a Mindenszentek litániájában a szentek közbenjárását kérte a közösség.

Ezután Emmánuel testvér felolvasta örökfogadalmát, és azt ő és a főapát is aláírta.

Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy neked éljek, és ne szégyeníts meg engem, mert tebenned bíztam, Uram”

– énekelte el háromszor a szentély felé fordulva, kitárt karral Emmánuel testvér. A zsoltárverset a közösség minden alkalommal megismételte.

Majd a szerzetesszenteléssel és a kukulla megáldásával folytatódott a szertartás.

„Vedd a kórusruhát! Viseld mint az Istennek szentelt és az őt dicsérő élet jelét!” – ezekkel a szavakkal adta át a főapát a kukullát, amelyet Emmánuel testvér magára öltött, majd békecsókot váltott a szerzetesközösség örökfogadalmas tagjaival.

Végül a főapát Isten áldását kérte rá, valamint a jelenlévőkre.

*

Lukács atya már 60 éve, Cirill főapát és Pál atya 40 éve köteleződött el. Jubileumukról a vesperásban emlékeztek meg.

„Szent Benedek atyánk azt hagyta meg Regulájában, hogy a monostorban véglegesen megmaradó testvér kérvényének felolvasása után »boruljon le minden egyesnek a lábához, hogy imádkozzanak érette« (RB 58,23) – mondta Várszegi Asztrik emeritus főapát. – Jubiláló testvéreink örökfogadalmas kérvénye itt van az oltáron, előttünk állva ők maguk tanúskodnak egykori ígéretük hiteléről. Most egymásért való imádságunk, kiengesztelődésünk és szeretetközösségünk jeleként köszöntsük örökfogadalmuk jubileumát ünneplő testvéreinket, Lukács atyát, Pál atyát és Cirill atyát a béke és a szeretet jelével. Így aztán az Úr imádságát is békességgel és reménnyel telve mondhatjuk.”

A jubilálók békecsókot váltottak a közösség örökfogadalmas testvéreivel. A liturgia végén Asztrik atya ünnepélyes áldásban részesítette őket.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Hirling Bálint

Magyar Kurír