„Fölemelem az üdvösség kelyhét” – Pap- és diakónusszentelés Debrecenben

A szentelési szertartás előtt Krakomperger Zoltán általános helynök szólította a szentelendőket a diakónusi és az áldozópapi szolgálatra, tanúsítva a főpásztor előtt felkészültségüket és a szent szolgálatra való alkalmasságukat. A szeminárium elöljárósága hat éven keresztül formálta és segítette a jelölteket a lelki és szellemi előrehaladásban.

A megyéspüspök a szertartás szavaival – „az Úristen és Üdvözítőnk Jézus Krisztus segítségével” – kiválasztotta őket a szerpapság és az áldozópapság rendjére.

Ezt követte Palánki Ferenc püspök homíliája, melynek bevezetőjében az ószövetségi olvasmányra utalva a főpásztor hangsúlyozta: Isten meglátogatja az ő népét. Elment Ábrahámhoz, a kiválasztotthoz, és megajándékozta őt (ld. Ter 18,1–15). Ábrahám azt gondolta, hogy megvendégeli a három idegent, akikben felismerni vélte Istent, de valójában ők kaptak ajándékot – amelyet felesége, a kilencvenéves Sára nevetve fogadott, mert hihetetlen volt számára, hogy idős kora ellenére gyermeke legyen.

A hihetetlen végighúzódik az emberiség történetén

– emelte ki a szónok. – Sokan azért nem hisznek Istenben, mert számukra hihetetlen, hogy Isten eljön a világra, közösséget vállal az emberrel, aki por és hamu. Hihetetlen, hogy az ég és a föld közötti szakadékot át lehet hidalni, de Isten megteszi ezt. Érezzük méltatlanságunkat, azt, hogy szinte lehetetlen az ő közelében lenni, szolgálni, neki kedveset tenni. Isten nem úgy tekint ránk, mint méltatlanokra, hanem szeretetével fordul hozzánk, meggyógyítja a betegeket, a menthetetlent, a bűn miatt örök halált érdemlő embert.

A papi hivatásra gondolva sokszor érezhetjük méltatlanságunkat, gyengeségünket – fogalmazott a megyéspüspök. – Amikor felteszik a kérdést, miért választottuk a papi hivatást, nehéz rá szavakat találni, mert nem tudjuk megmondani, hogy miért.

Isten szíven talált bennünket, lelkünk legmélyén megérintett, lefoglalt magának.

A három fiatal szívében Isten most nagy dolgokat visz végbe. Csak annyit tudunk kimondani, hogy: Uram, nem vagyok méltó… Isten csak annyit kér, hogy fogadjuk el kegyelmét, az ajándékait, legyünk ezekhez hűségesek, és működjünk együtt vele. Ha ragaszkodnánk méltatlanságunk tudatához, visszautasítanánk ezeket az ajándékokat, gátat szabnánk emberségünk kiteljesedésének – fejtette ki Palánki Ferenc.

Azért vagyunk papok, hogy legyen Eucharisztia. Isten Jézus Krisztusban átlépi azokat a kereteket, amelyeket mi hihetetlennek tartunk. Gyarló emberi szavainkkal megjelenik az oltáron, és kezünkbe adja önmagát, hogy táplálékul kiosszuk őt testvéreinknek.

A főpásztor – utalva Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes egy papi lelkigyakorlaton elhangzott elmélkedésére – Henri Nouwen Ki tudod-e inni a kelyhet? című könyvére emlékeztetett: Valóban ez a kérdés, hogy be tudod-e fogadni Isten ajándékát, aki odaadja magát a kezedbe, azért, hogy megtartsd, fölemeld és kiidd, hogy téged tápláljon, és rajtad keresztül eljusson az örömhír, a táplálék a rád bízottakhoz. Nincs más választásunk! – nyomatékosította a főpásztor. – Ki kell inni ezt a kelyhet, az üdvösség kelyhét. Mit adhatnék én az Úrnak cserébe?

Fölemelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.

És akkor ő megszólít: Itt vagyok, minden méltatlanságod, gyengeséged ellenére be akarok térni hozzád, a vendéged akarok lenni egy egész életen át, hogy majd te egy örökkévalóságon át lehess az én vendégem.

Isten megajándékoz benneteket, és azt akarja, fogadjátok be őt; engedjétek, hogy kitágítsa szíveteket, hogy képesek legyetek azzal a szeretettel szeretni, amellyel ő szeret benneteket. Ezt a szeretetet nem lehet kiérdemelni, ez van. Erről, a létezésről, a szeretet létezéséről kell tanúságot tennetek – mondta a szentelendőknek a főpásztor. – Akkor fogunk isteni szeretettel szeretni, ha napról napra kiisszuk minden szentmisében az Úr kelyhét, eltelünk vele, és a szívünkön túlcsorduló szeretetet megosztjuk embertársainkkal.

Köszönöm az ünnepet, köszönöm, hogy vagytok, Istennek hiteles tanúi és munkatársaink lesztek, szolgálva Istent, valamint a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében élő népét – zárta homíliáját Palánki Ferenc püspök.

*

A szentelési szertartás következett, melynek gazdag szimbólumrendszerében kiemelkedő helyet foglal el a kézrátétel ősi szertartása, amelynek során a püspök a szentelendő fejére téve kezét továbbadja szolgálatának kegyelmét.

A főpásztor után a jelenlévő papok is – tanáraik, lelkivezetőjük, barátaik, akik imádságaikkal kísérték őket a szentelésig – a szentelendők fejére tették kezüket, kifejezvén, hogy küldetésüket a papok közösségében fogják végezni.

Az újonnan felszenteltek ígéretet tettek, hogy az Egyház közösségében a püspök vezetésével engedelmesen szolgálják Krisztust és az Egyházat.

A püspök a pap és a diakónus kezét összefogva belehelyezte a saját kezébe – mintegy belehelyezve Krisztus kezébe magát, válaszolva arra a kiválasztásra, amelyet Krisztus adott számára.

A Mindenszentek litániájának imádkozásával a földi és a megdicsőült Egyház együtt imádkozott a szentelendőkért, akik az oltár előtt arcra borulva kifejezték, hogy lemondanak a világról.

A beöltözés után a főpásztor megkente a felszentelt pap kezét a megszentelt olajjal. Az Ószövetségben is így kenték fel a királyokat, prófétákat, papokat, az Isten által kiválasztott embereket – a bérmálás szentségében a homlokot jelölik meg, a Szentlélek ajándékának jeleként, a papszentelésen pedig a jelölt tenyerét, ami annak az áldó hatalomnak a kifejezése, hogy a pap Krisztus nevében áldást adhat az emberekre, tárgyakra, a világra.

A megyéspüspök átadta a felszentelt papnak a szentmiséhez szükséges eszközöket: a bort hordozó kelyhet és a paténát.

A szentelési szertartás utolsó mozzanataként Palánki Ferenc püspök békecsókot váltott az újonnan felszenteltekkel, és velük együtt folytatta a szentmise bemutatását.

*

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hagyományaként a szentmise végén az újonnan felszentelt pap áldásban részesítette Palánki Ferenc megyéspüspököt és Bosák Nándor nyugalmazott püspököt.

Forrás: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Szabó Dávid

Magyar Kurír