„A gyerekek mindennapi élete, sorsa belső ügyemmé vált” – Interjú Tokár János ferences pappal

(…)

– És aztán le kellett jönnöd a hegyről, újra és újra vissza kellett térned abba az iskolába, ahol a kamaszkor éveit töltötted, és ahol rektor, majd 17 éven keresztül igazgató voltál. Húsz év vezetői munka a hamarosan 90 éves intézmény életében jelentős időnek számít. 2014-ben hagytad el a Frankát. Ha visszatekintesz életednek erre a szakaszára hat év távlatából, hogyan él benned a múlt?

– Ahogy időben minél messzebb kerülök ettől az időszaktól, annál inkább ez az egész 17 év köddé válik, belőle inkább csak egyes emberek kerülnek elő. Elsősorban személyekre gondolok vissza, múltból kitekintő arcokra, egy-egy emberi gesztusra, közös élmények emlékeire. Igazából sohasem az élt bennem, hogy valami összefüggő folyamatként, valami elismerést kiváltó „műként” lássam az itteni tevékenységemet: voltak helyzetek, történések, ötletek, amelyek inspiráltak és vitték előre a mindennapjainkat.

(…)

Megmondom őszintén, hogy ha visszatekintek a múltba, semmilyen materiális természetű dolog: átépítés, felújítás stb. nem töltötte be a lelkemet. Sok mindent felsorolhatnék, amire azt mondhatnám, hogy büszke vagyok, de jobban vonzanak azok az eszmék, amelyeket képviselhettem. Mire gondolok? Amikor az egyik tetőtéri hálórész elkészült, a kvadrum felé néző falrészre nagy betűkkel felírattam a következőket: Deus meus et omnia – Istenem és mindenem. Úgy éreztem, hogy ennek a szellemiségnek kell átjárnia az egész iskolát. Azzal, hogy ezt betűkkel leírva láthatóvá tettem, adtam egy állandó tanítást.

Aztán eszembe jut az is, hogy mennyi helyre mentem el koldulni, amikor valami kellett. Összeszámoltam magamban, hogy körülbelül egymilliárd forintot szedtem össze a 17 év során, amelyben voltak számunkra kedvezőtlen idők is: a Horn-, később pedig a Gyurcsány-Bajnai-korszakra gondolok. Sőt, amikor tüntetni jártunk 2002 és 2010 között, folyamatosan az erősített belülről, hogy eljussak a szabadságnak olyan fokára, amikor már úgy érzem, hogy semmit nem tudunk elveszíteni. Az egész iskolát vittem magammal, míg mások féltek és a következményektől tartottak. Annyira szabad akartam lenni, hogy tudjam, nincs vesztenivalóm. Ezzel a lelkülettel mentem el például a holland királynőhöz is pénzt kunyerálni, azért, hogy a nagykanizsai tábort működtetni tudjuk a gyerekek számára.

– Az iskola arculatán, jellegén formáltál valamit? Arra gondolok, hogy a rend által fenntartott három iskola közül mi vagyunk azok, akiket talán úgy tartanak számon, hogy ez egy befogadó intézmény, semmint elit iskola. Te akartad, vagy Te is akartad, hogy ilyenek legyünk?

– Ez egyáltalán nem igaz, ez a fajta besorolás nem tőlem származik. Ha bárki azt kérte volna tőlem az igazgatóságom alatt, hogy skatulyázzuk be az iskolát, soha ilyet nem tettem volna. Ha azt mondták volna, hogy „gyártsunk” papokat, akkor biztosan tiltakoztam volna ez ellen. Hogy papokat is, az más! Mindig nyitott voltam a változásokra, és ez ellentmond a kategorizálásnak! Nem koncepciótlanság az, ha az ember nyitott.

– Vagyis figyelted az idők jeleit, és ahhoz alakítottad az iskolát.

– Próbáltam, igen. Amikor a cigányfelzárkóztatás került szóba, akkor cigányiskolát indítottam a Frankához csatoltan. Amikor pedig az volt a téma, hogy nyissunk a kisebb diákok felé, mert oda kell figyelni a jövő kihívásaira, elindítottam a 7. osztályt. Sokan nem értették. Vagy amikor kértem a rendi plébánosokat, hogy küldjenek gyerekeket, és azt láttam, hogy ez sem megy zökkenőmentesen, át akartam venni a szigeti iskolát, a gyakorlót, hogy biztosítani tudjam a létszámot. Indítottunk szakképzést is, mert ennek köszönhetően a kárpátaljai gyerekek tovább tudtak itt maradni nálunk. Amikor ez lecsengett, megszüntettük. Sokan úgy érezték körülöttem, hogy mindez csak ötletelés. Arra próbáltam figyelni, hogy hosszabb távon szolgáljam az iskola működőképességét. Ez is a szabadság része, normatívából akartam élni, nem pedig a rendtartomány által nyújtott segítségből, ami mindig kötöttségekkel jár…

(…)

– Mikor átütő erejű egy ferences közösség? Van olyan vélekedés, amely szerint jobb a kevés, de „minőségibb” életet élő szerzetes, mint a „kierőszakolt”, minden osztály mellé odarendelt ferences, ha akarja, ha nem. Hogyan érvényesül jobban a ferences karizma?

– Ki merem mondani, hogy az a szellemi irányzat, amely az elitizmust, a professzionalizmust és a perfekcionizmust érvényesíti vagy érvényesítené az életünkben, az nem ferences. Csak abban az értelemben lehet létjogosultsága, hogy az egyes ferences a maga személyes életét próbálja így, jó értelemben, a lehető legtökéletesebben élni, de mint a közösség számára alkalmazott működési elv, intézményi forma, biztosan nem ferences. Olyan hiú mutatókat és elvárásokat kíván az emberektől, amelyekben már nem az van megfogalmazva, hogy a lényeg az egész életünk odaadása lenne a jó Istennek. Ez vezet ahhoz a szemlélethez, hogy ide csak a legjobb ferencesek valók, mert attól lesz majd több gyerek és több ferences hivatás. Nem igaz!

– Tehát azt mondod, hogy egy csetlő-botló szerzetesi élet ugyanúgy eredményes lehet a gyerekek nevelésében, csak legyen Istennek szentelve, neki átadva.

– Én azt mondom, hogy mindig legyen egy vagy két karizmatikus ember a közösségben, aki meg tudja szólítani a szűkebb és tágabb környezetét: híre megy annak, hogy van itt néhány olyan ember, akik kiváló lelkivezetői karizmát kaptak a jó Istentől. És mellette van tíz olyan szerzetes, aki másféle adományokkal rendelkezik, és „csak” bizonyos tulajdonságai miatt tapadnak rá a gyerekek. Ilyen értelemben örömmel és tisztelettel le kell mondanunk minden különbségtételről.

– Változtál az igazgatóságod alatt? Átalakult valamiben a környezetedről való gondolkodásod?

– Biztos, hogy változtam, amit leginkább abban érzékeltem, hogy egyre több mindent mertem és akartam is rábízni a rendtársaimra és a kollégáimra. Igyekeztem a feladatokat minél jobban leosztani. Ahogy haladtunk előre az időben, megfigyeltem magamban egyfajta hangsúlyeltolódást: a lélek vonzott, meghatározóbbá vált a spiritualitás. De ami nagyon megváltozott bennem, az a gyerekek megítélése. Egyszer megérintett az a gondolat, hogy mi lenne, ha ezek a gyerekek az én valódi gyerekeim lennének, ha én lennék a hús-vér apjuk. Ez a gondolat annyira magával ragadott, hogy már csak így tudtam rájuk nézni. Aggódtam értük, amikor csak tudtam, hogylétük felől érdeklődtem. A gyerekek mindennapi élete, sorsa belső ügyemmé vált. Ez egy nagyon jelentős változás volt.

(…)

– Te hogyan neveltél? Mi volt az alapvető koncepciód?

– Legfőbb nevelési elvem az volt, hogy a gyerekeket maximálisan terhelni kell. Személyre szabottan, de maximálisan, mert ez általában mindig kihozta belőlük a legjobbat. Ezáltal megtalálták magukban azt a területet, amelyben tudtak fejlődni. Emlékszem olyan gyerekre, aki 2-es, 3-as tanuló volt, sőt néha meg is bukott félévben, de nagyon megszerette a Szentírást. Ő nem ért el különösebb sikereket a tanulás terén, de a Jóisten arcának a keresésében rendkívül mélyen érintett lélekké vált – és ez nekem elég volt. Azok a gyerekek csapódtak hozzám, akik vállalták a szellemi vagy a fizikai munkában ezt a komoly terhelhetőséget.

A másik elv, ami még nagyon fontos volt, az a hozzáállás, hogy nincsen elveszett gyerek. Vettem fel olyat, aki négy egyessel érkezett a Frankába, dacos volt és öntudatos – akkortájt halt meg az édesanyja, ő pedig lecsúszott, drogozni kezdett, nevelhetetlenné vált az édesapja számára. Azt mondtam magamban, hogy pont ilyenre van szükség! Láttam benne valamit…

– Nem gondolod, hogy ezek az esetek hosszú távon árthatnak is a közösségnek?

– Ezt csak egyszeri és személyes helyzetekben lehet eldönteni. Úgy, hogy mozgalmat csinálunk belőle, értelmetlen. Ugyanakkor tapasztalatból mondhatom, hogy éppen az ilyen gyerekekből, vagy belőlük is ki tudott alakulni húzóerő egy osztályban. A szülő eszköztelen maradt, mi felvállaltuk, ma pedig két diplomás ügyvéd.

(…)

– Ha Szent Ferencet mint nevelőt nézed, találsz olyan eseményt, történetet az ő életében, amely a ferences nevelés alapja lehetne?

– Egy közismert elbeszélés jut az eszembe, amely arról a novíciusról szól, aki megkérdezte Szent Ferencet, hogy lehet-e breviáriuma. A tartományfőnöke már megengedte, de a biztonság kedvéért megkérdezte Ferencet, aki persze azonnal átlátta a helyzetet. Egy hasonlattal válaszolt: nekünk nem a nagy szentek, hős vértanúk történeteit kell elmesélnünk és továbbadnunk, és azzal dicsőséget szereznünk magunknak.

Ez számomra azt jelenti, hogy nem elég pusztán csak beszélni a jóról és a szentségről, közben pedig semmit se tenni. A breviárium ebben a történetben egyfelől a tulajdon, vagyis a szegénység kérdését veti fel, másrészt pozitív értelemben a szentté válás útja, de nem úgy, hogy állandóan csak akörül forgunk, azt olvasgatjuk, miközben mi magunk semmit sem váltunk valóra belőle. Szent Ferencnek tulajdonítjuk ezt a mondást is: Quanto fa, tantosa – Annyi az ember tudománya, amennyit tesz. A diákok nevelésében azok a hatékony módszerek, amelyeket együtt csinálunk velük, amikor nem sajnáljuk az áldozatot. Igen, a nevelés sokszor időrabló dolog. Gyerekkel foglalkozni csak a saját időm odaadásával lehet. Ha ezt választom, a saját karrieremről le kell mondanom!

(…)

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Ferencesek.hu

Magyar Kurír