„A harangszó eloszlatja a homályokat” – Iancu Laura: Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből

 „…tévedés volna azt hinnünk, hogy a csoda megtörténhet a nyelvvel,
ha ezt a csodát nem mi készítjük elő. […]
Újfajta nyelv csak ott sarjadhat ki, és csak ott bokrosodhat el,
ahol új hit, új erkölcs keresi a maga mondatait.”
(Csoóri Sándor: A világ érzéki metaforája)

„A költészet az emberi kultúra legfontosabb érzékszerve”, mondja Iancu Laura egy 2009-es interjúban. Évtized múltán szintén egy beszélgetésben kerít sort alkalmi ars poeticára: „A művészet profán kinyilatkoztatás, a Jóisten hatalmas adománya az emberiségnek.” S hogy mit nyilatkoztat ki a szerző második regénye (mely költészet, mert szép)? Kurta ámulatunkkal szólva: Istent. Tágasabb vetületben: szenvedés és halál igazságait; a félelemtől irgalomig terjedő emberi eszmélkedést; a bűnből kivezető szeretet óhatatlanságát. („Félni én is félek, nem tagadom. De az a félelem, ami az istenfélelemben van: bújós félelem. Az ember félelmében odabújik Istenéhez.” [9.] – „Isten a szenvedést szépnek teremtette.” [131.])

A cím evangéliumi akusztikát ébreszt; a fölütés szabatos szimbolikával szolgál: „A születési anyakönyvi kivonatom után kutakodtam, amikor ráakadtam erre az iratcsomagra.” (7.) A talált szöveg toposza, hinnénk, már nem tartogathat epikai meglepetést az olvasónak. De itt több prózapoétikai körülmény szavatol tartalmas hitelért. Az elbeszélő Istent, identitást és nyelvet keres – egyidejű mozdulattal, egyidőtlen mozdulatlansággal. Ebben misztikával érintkező ráismerések is segítik: „Amíg imádkozni tudok, nem vagyok egyedül.” [133.] – „Minden úton van a fény felé. A fény körül lebzsel minden.” (17.) – „…nem a csoda szül hitet, hanem a hit termi a csodát.” (53.)

Falusi, kisebbségi életképek (egy kislány szemével) – és utólagos reflexiók, ráismerések (felnőtt fejjel): ebből a kompozíciós (és tipografikus) kettősségből bomlik ki a kötet kontemplatív természete. Két idősík sugárzik egymásra; közben valóság és álom rétegeit csúsztatja friss geometriába a narrátori tudat; s a gyerek és a felnőtt nézőpontja-beszédmódja is jótét feszültségben áll egymással. A nyelvhasználat moldvai ízei (elrégülés, nehezes, csitkó stb.) és a rövid mondatok-bekezdések sietősen tájékoztatnak az öröklét megmutatkozásairól. (Jánosi Zoltán utószava – Templomok hangszerén – a műfaji rétegzettségre is joggal figyelmeztet: „...Iancu Laura műfajok, sőt műformák összetettebb rendszerét integrálja e munkájába. A regény, az önéletírás, a szociográfia jegyei mellett az anekdota, a ballada, az emlékirat, a napló, a levél, a filozófiai dialógus, a teológiai-antropológiai kérdéseken elmélkedő esszé, a szinte pszichoanalitikus lélekfestés és -értelmezés, a riport, a folklórrögzítés vonásait is.” [145.])

A patriarchális egykori közeget az ószövetségi istenkép szigora és szikár családi viszonylatok mintázzák ki. Szeretetlenség és szeretetre képtelenség ikerlélektanát a mikroközösség kegyelmező rendszabályai lágyítják életté. – „Megértettem azt is, hogy nem a szenvedése, hanem a szófogadó szeretete hozta el a földünkre a húsvétvasárnapot…” – tűnődik a gyermek (117.). „Ma már sejtem, valójában egy a bűnöm. Nem mondtam el Istennek, hogy szeretem” – látja be a felnőtt (119.). E pontokon a Pilinszky-féle fedő bűn (avagy az Úr kiköpte langyosak) teológiája feslik ki önelemző tisztasággal: „…sokat vétkeztem azzal, hogy a bűnnel többet törődtem, mint a szeretettel.” (43.) – „…a legüresebb emberi élet: háttal élni Istennek. Eltékozoltam negyven esztendőt holmi bűnökkel bíbelődve.” (89.)

A „papírköteg lakói” (a falusiak a kislány lejegyezte rendhagyó naplóban): távolító (egyúttal a nyelv, a Logosz rendjébe visszaillesztő) megnevezés; s minthogy a gyermekkori én is amazok közt rejlik, az önismeret tárgyszerűségét is kifejezi. (Az önismeret itt az istenismerettel, az istenszeretet az önszeretettel áll csaknem szinonimás összefüggésben. És bonyodalomban.) A „leállított” világ (a pandémia időszaka) különösen alkalmasnak tetszik a benső világokba húzódásra. – Képzelet és transzcendencia más-más módon menedék; ezt mindkét lélek tudja: „Lakik bennem egy másik világ.” (33.) – „Arra gondolok, ha a kislány, akit a papírköteg lakói Lilinek szólítanak, nem több valóságban élne, hogyan élné túl a valóságot?” (76.)

Lili a Jézushoz engedett kicsinyek bölcsességét hordozza; észjárása és szóhasználata ezért igazodhat irodalmon túli mércékhez: „A harangszó eloszlatja a homályokat.” (112.) – „Befeküdtem anyó énekei közé.” (129.) – „…az Istennek való engedelmesség nem vereség. Kivárni Istent: győzelem.” (134.) (Az alázatos türelem misztériumára egy felnőtt imperatívusz is rátapint: „Kivárni az emberitől mentes gondolatot.” [73.])

A múlt számbavételét („A múltért vagy hálásak vagyunk, vagy nem érdemeljük meg.” [69.]) olyan teremtmény végzi itt el – fokról fokra –, akinek az élet: készület a halálra. („…a halál révén tulajdonképpen utánamegyünk azoknak, akik szerettek, és akiket szerettünk.” [59.] – „Nem akarom, hogy a halál örömét lelje bennem. Azt akarom, hogy ne szeresse a pillanatot, amit velem tölt.” [61.]) Emlékeket olvas magára, párbeszédben egy nevesítetlen megszólítottal. A dosztojevszkiji tónus (ez a féldialogikus élőbeszédjelleg) Vasadi Péter levélregényének, A szív szüntelen mormolásának (1991) hitvitázó elevenségét is fölidézi.

A történet középpontjában végső soron Isten áll; Isten középpontjában azonban az Édesanya (vö. 99–100.). A szervezőelvet – életét, irodalomét – a Biblia kínálja; az észleleti tartományt „a szív intelligenciája” (11.) rendezi elbeszéléssé. (A mennyben gyűjtendő kincs jézusi parabolájából is ezért kerekedhet új példázat: „Igaz ugyan, hogy a koporsónak nincsen zsebe, de igaz az is, hogy a szívnek ellenben van két pitvara és két kamrája. Ezek után a magyar embernek legalábbis van mibe gyűjtenie kincseit. […] A szívnek akkor adja meg azt, ami neki jár, ha használja. Mire? Ennek a papírkötegnek a lakói gondolkodásra használták.” [92.])

Isten identitását a regény az Igazság önazonosságához méri: „Isten annyira közel van hozzánk, hogy már-már azonos a létezésünkkel. De nem az igazunkkal.” (98.) Így lehet a napi küzdelmekben is leghűségesebb társ: „…van a hadviselésnek egy olyan módja [ti. a Sátán ellen – H. T.], amikor az ember nem áll szóba senki mással, csak Istennel. Minél lehetetlenebb.” (52.) És jószerével a mű létjoga is innen, az Istennek fontos ember meta-antropológiájából származtatható: „…Szent Jeromosnak hiszek: a törvény haragot hirdet, az evangélium kegyelmet. Az embernek pedig választania kell. A történelemből mindössze az válik nyilvánvalóvá, hogy bizony az ember egyedül Isten számára fontos. Ez Lili története is…” (127.)

A regény cliffhangerrel ér véget; azaz egy motívum révén további lehetőségek nyílnak meg a szereplők (és a szerző) előtt. A mű tengelyében elhelyezett alkotói hitvallás mindenesetre teljességekhez méltó értelmezést nyújt: „A papírköteg lakóit az élet mindenekelőtt a szenvedés művészetére tanította meg. A szenvedés fokozatosan elillan, és megmarad a művészet.” (69.) – Amihez csak utóbb toldja magát a csöndes csattanó: „De a szó akkor Jó, ha Isten mondja ki.” (134.)

Iancu Laura: Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből, Magyar Napló [Rádiusz Könyvek 19], Budapest, 2023.

Fotó: Lambert Attila (archív); Magyar Napló

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.